„Délen készülődött a török. Itthon egymásnak estek a magyar nagyurak, akikről a kései krónikás szükségesnek tartja megjegyezni: egyedül a jobbágyból lett püspök Bakócz Tamás tudta aláírni a nevét; Báthoriak, Guti Országhok, Rozgonyik valamennyien analfabéták voltak."
(Kiss-Béry Miklós: II. Ulászló, II. Lajos és I. Szapolyai János című könyvéből)
Hiába futott be a magyar egyháztörténetben példátlan karriert, az utókor mégsem értékelte igazán Bakócz Tamás személyét. A későbbi humanistáknak túl katolikus, a katolikusoknak túl reneszánsz, a marxistáknak pedig túlságosan arisztokrata volt.
Az életútja azonban valós bizonyíték arra, hogy az erre a korra elképzelt nemesi szemlélet inkább a 19. század közjogi gondolkodásának a terméke.
Mátyás korában korántsem volt átjárhatatlan fal a nemesek és nemtelenek között, ahogy ezt éppen Bakócz pályája bizonyítja.
A férfi egy erdődi (Ma Ardud Szatmár megyében) kerékgyártó fiaként látta meg a napvilágot 1442-ben. Édesapja, Bakócz Ferenc (bár a családot akkoriban Erdődi és Szatmári néven is ismerték) a környéken nagybirtokos Drágffy család jobbágya volt és öt fiú gyermeket nevelt, akik „húzták egymást felfelé".
A késő középkori társadalomban ugyanis klánokban gondolkodtak, működött a rokoni és patrónusi kapcsolat, kellő kitartással és elhivatottsággal, illetve egy
nagy adag szerencsével akár igen nagy magasságokba is fel lehetett emelkedni.
Bakócz Tamás egyik bátyja, Bálint 1448-ban a krakkói egyetemre ment tanulni, ahol a lengyel királyi udvar és a város kereskedelmi központi szerepe meghatározta a világszemléletét, ami révén egy kis befolyásra is szert tudott tenni.
A testvér elnyerte a titeli prépostságot, és a Mátyás alatt nádort adó guti Országh család káplánja – ami egy meglehetősen bennfentes pozíciónak számított – lett, vagyonának egy részét és kapcsolatrendszerét Tamás oktatására fordította.
Miután Bakócz Tamás tisztában volt vele, hogy jobbágyi származással csak az egyházi pálya adhat lehetőséget arra, hogy bekerüljön a politikai elitbe, minden eszközét ennek a célnak az elérésére szentelte.
Életútja során a tanulás és az oktatás óriási szerepet kapott: bátyjához hasonlóan Krakkóban szerzett tudást az első két évben, majd átkerült Bolognába, ahol doktori címet is szerzett.
Végül a ferrarai egyetemen fejezte be a tanulmányait 1470 körül. Közben azonban nem csak tanult, hanem kapcsolatokat is épített. Amikor körülbelül 27 évesen újra hazatért Magyarországra, már jól beszélt latinul és ógörögül, verseket írt és kitűnő humanistává vált, amivel felküzdötte magát a nemesség soraiba.
Fortuna és Virtus: ezekre a vezérelvekre volt szüksége annak, aki nem elégedett meg a sorsával
– mondta el az Origónak Varga Szabolcs történész. – Bakócz Tamásnak is szüksége volt egy nagy adag szerencsére, hogy jókor legyen jó helyen, de legalább ennyire fontossá váltak az egyéni képességei is, hogy merjen lépni és dönteni, akár a kényes helyzetekben is.
Első kinevezését csak 1480 körül kapta meg, miután Bálint bátyja lemondott a titeli prépostságról. Innen kezdődött Bakócz Tamás karrierje. Ezt követően szaporodtak meg tisztségei, lett egyre meghatározóbb tagja az udvari legbelső köröknek.
Előtte azonban közel egy évtizedig csupán jelentéktelen tisztségeket, kisebb megbízatásokat kapott, de ez nem tántoríthatta el végső céljától.
Elképesztő türelemmel és kitartással várt, miközben figyelte a politikai eseményeket és a határokon túli történéseket.
És bár eleinte csak szürke eminenciásként volt jelen Mátyás király udvarában, kétségtelen intellektusával, simulékony modorával és a politikai boszorkánykonyhában való jártasságával gyorsan a tágabb udvartartás részévé vált. Az áttörés 1480. október 6-án érkezett meg, amikor királyi titkárként először említik a források.
A király valamiért látott fantáziát ebben a fiatal klerikusban és kiemelte a többi közül; biztosan nem csak a véletlen műve volt a választása
– mutatott rá Varga Szabolcs. – A titkári pozícióval pedig elindult egy felfelé ívelő folyamat: az információ ugyanis már akkor is a hatalom legfőbb valutájának számított, a belső híreknek köszönhetően Bakócz számos jövedelmező pozíciót tudott megszerezni, miközben gyarapította a vagyonát és kapcsolatrendszerét.
Bakócz Tamás céltudatosan tört a hatalomra: 1486-ban megszerezte a győri püspöki címet és ezzel automatikusan a királyi tanács tagjává vált, tehát hatalommal bíró döntési pozícióba került. Hamarosan már az uralkodó legszűkebb belső körébe tartozott és ügyesen szövögette a háttérben a szálakat.
Mátyás király halála után így a férfi már döntő szerepet játszott az utódlási harcok alakításában és újabb jelentős lépésre látott lehetőséget a politikai és egyházi karrierjében.
Elsőként azt kellett kitalálnia, hogy ki mellé álljon az utódlási harcok során.
A választás nem volt egyszerű. Az egyik oldalon ott állt Corvin János, a király házasságon kívül született, de törvényesített fia; míg a másik oldalon a komoly jövedelmekkel bíró és megkerülhetetlen Aragóniai Beatrix királyné, akiről azonban bizonyosan tudni lehetett, hogy a magyar rendek királynőként nem fogják támogatni.
Itt jött a képbe a cseh-lengyel szövetséget kínáló és a tartós békét ígérő Ulászló (a későbbi II. Ulászló, a magyar köztudatban levakarhatatlan ragadványnevén Dobzse László), aki bár nem akart házasságot kötni az özveggyel, ám nem volt sem birtoka, sem hatalmi bázisa az országban, így muszáj volt az asszonyt maga mellé állítania.
Már csak az volt a kérdés, hogyan tudja Bakócz megoldani azt, hogy Beatrix hozzámenjen Ulászlóhoz, de a frigy mégis érvénytelen legyen
– magyarázta Varga Szabolcs, aki más történészekhez hasonlóan az ambiciózus férfit látja a cselszövés mögött. – Valószínűleg elhitette Beatrixszal, hogy ha a házasságot törvényesítik, megtarthatja a trónt és vele az uralmat. Bakócz kitalálta az egészet, és végig is játszotta a szerepet.
A megoldást egy frappáns jogi csavar adta meg: a titokban tartott esküvő után (Beatrix elhiszi, hogy később majd kihirdetik)
a házasságot kánonjogilag több okból is érvénytelennek nyilvánítják.
Egyrészt mert nem voltak tanúk, másrészt mert Ulászló kijelentette, hogy kényszer hatására cselekedett, harmadrészt mert egy megbeszélt formai hiba végett Ulászló az „akarom" helyett csak egy „igen"-t válaszol. Emberileg természetesen elítélhető e tette, ám valóban a korban legalkalmasabbnak tűnő jelöltet juttatta be ezzel a lépéssel a leggyorsabban és a legkisebb véráldozat árán a „célba", és így megrövidítette az interregnum okozta válságos időszakot.
A magyar rendek jelentős része felsorakozott Ulászló mögé, miközben Corvin Jánosnak csak néhány támogatója akadt, míg Habsburg Miksát leginkább az országban fellángoló németellenesség miatt utasították el.
Bakócz jól taktikázott és karrierje is ekkortól indul el látványosan felfelé.
Ulászló uralmának első éveiben széles körű hatalomra tett szert: egyfajta „második király" volt, majd 1491-ben egri püspök és főkancellár, 1497-ben fellépett az egyházi hierarchia csúcsára és esztergomi érsek lett.
Magyarország prímásává emelkedve 55 évesen az ország legelső egyházi vezetőjeként tartották számon. Kancellári címét és az ezzel járó óriási befolyását egészen a haláláig megtartotta.
Gyakorlatilag elérte, hogy nélküle ne születhessen törvény az országban.
Bakócz politikai és egyházi ambíciói azonban messze túlmutattak a középkori Magyar Királyság határain: önálló karrierbe kezd.
Türelme akkor hozta meg újabb gyümölcsét, amikor VI. Sándor pápa 1500-ban megjutalmazta a bíborosi kalappal, amiben egyértelmű Velence közbenjárása. Utóbbiért cserébe elintézi például, hogy az ország ne szálljon szembe az itáliai várossal az itáliai háborúban.
Hét évvel később II. Gyulától megkapta a konstantinápolyi pátriárka címet is, amely bár névleges, de címként rangot és éves kegydíjat is adott a viselőjének.
Ebből a hatalmi pozícióból és a felhalmozott óriási vagyonból már csak egyetlen ugrásnak számított Róma és Szent Péter trónja. Bakócz Tamás hihetetlenül jól átlátta az európai politikát és
kitűnő diplomataként tárgyalt; mindig tudta, hogy mikor, hol és mit kell mondania.
Utólagos történetek szerint talán már Mátyás idején kitalálták a nagy ötletet: a valódi hatalom eléréséhez vagy a királynak kell megszerezni a német-római császári címet vagy egy megfelelő egyházi embernek a pápai tisztséget és így összehozni egy törökellenes mesterfogást
– említette érdekességképpen a történész a nem valószínű, ám jól hangzó legendát. – Bakóczra pedig az 1510-es években egyre többen tekintettek úgy, hogy akár meg is szerezhetné a pápai trónust, vagyis korabeli nyelven szólva „papabilis" azaz pápaságra esélyes ember volt.
A magyar származású bíboros ekkor már okosan áthelyezte székhelyét Rómába, ahol a konstantinápolyi pátriárka titulusa révén a pápa után a második legnagyobb méltóságnak számított.
Nem is volt kérdés, amikor 1513. február 21-én meghalt II. Gyula pápa, Bakócz neve azonnal felmerült a lehetséges utódok között.
Tudta, hogy az Itáliát dúló háborúk miatt az erőviszonyok kiolthatják egymást, ezért igyekezett ügyesen egyensúlyozva mindenhol a béke embereként fellépni.
Ez a fegyver azonban visszafelé sült el és többen francia pártinak látták emiatt, miközben az itáliai elitet „elkapta a győzelem ígéretének a hulláma", ami Giovanni de' Medici kardinális személyét helyezte előtérbe. Bakócz emiatt a klasszikus rosszkor volt rossz helyen szituációba kerül és március 10-én el is vesztette a szavazást. Az új Medici pápa a X. Leó nevet vette fel, aki beiktatása után máris szerette volna ellenfelét minél távolabb tartani Rómától.
Bakócz hamarosan pápai legátusként tért vissza Magyarországra és miután a pápaválasztás során egy törökellenes hadjárat indításával kampányolt, X. Leó nagyvonalúan megengedte neki ennek megszervezését.
A pápa bullája értelmében országgyűlést hívtak össze Budán, ahol két érdek csapott össze: az egyik oldal a háború mellett állt, a másik az erre szánt komoly költségeket inkább a végvárrendszer fenntartására és a katonák fizetésére szánta volna. A főpap rövid időn belül már másodszor számította el magát, és hagyta el legendás szerencséje.
Az általa meghirdetett keresztes hadjárat ugyanis gyorsan egy óriási lázadásba torkollott.
A Dózsa György vezette keresztesektől megrettent magyar nemesség kihátrált az akciókból, a fegyvert fogó tömeg pedig az üdvösségüket veszélyeztető uraik ellen fordult és felháborodásukban lángba borították az egész országot. Bármennyi bírálat is érte emiatt,
Bakócz nem veszítette el politikai befolyását.
Nem csak kancellár, érsek és pátriárka, de ott volt a Habsburgok és a Jagellók közti királyi találkozó megszervezésében, amely a következő évtizedekben meghatározta az ország sorsát. Végül 1515-ben visszavonult a közélettől és mind szívesebben töltötte idejét az esztergomi palotájában.
Bakócz azonban nem csupán az az egyházból, hanem az egyházért is élt.
Súlyos köszvény kínozta és kapott egy kisebb agyvérzést is, de nagyon szépen, úgy „keresztapásan" tudott visszavonulni
– hangsúlyozta Varga Szabolcs. – Az őt érő bírálatok ellenére egész életében komolyan foglalkoztatta az egyház állapota, ezért szerzetesi reformokba kezdett, támogatta a pálosokat és ferenceseket, és jó humanistához méltóan felismerte az egyházi reformokban a könyvnyomtatás lehetőségét, így számos misekönyv jelent meg főpapsága idején egyházmegyéje papsága számára.
Reneszánsz mecénásként támogatta a művészeteket, a legnagyobb művészekkel közösen megépíttette Európa Alpokon túli első centrális alaprajzú, all'antica templomépületét, az esztergomi Bakócz kápolnát, és gondot fordított Mátyás kincstárának megőrzésére is. Megmentett a nagy királyhoz köthető több értékes tárgyat (például a firenzei trónkárpitot vagy a Mátyás-kálváriát) is.
Bakócz Tamás életútja kitűnő példa arra, hogy egy szegény sorból származó jobbágy is eljuthatott a késő-középkorban a hatalom csúcsára. Hunyadi Jánoshoz hasonló üstökösszerű karrierje a kortársaiban egyöntetű csodálatot váltott ki, követendő példát állítva mindenki elé.