„A magyar nép engem visszavár, mert csak én tudom Magyarországot megmenteni!"
(Rákosi Mátyás saját magáról 1963-ban, krasznodari száműzetésében)
A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1959. november 20-i zárt ülésén ismét kénytelen volt napirendre tűzni Rákosi Mátyás hazatérésének kellemetlen kérdését, a szovjet legfelsőbb pártvezetés kérésére.
Rákosi szelleme ekkor még súlyos koloncként lógott az amúgy is komoly legitimációs válsággal küszködő Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nyakán.
Az 1956 júliusában lemondatott és „gyógykezelés" címén szovjet emigrációba kényszerített Rákosi az 1956-os forradalom kitörése után
a szovjet pártvezetésnek adott kéretlen tanácsaival igyekezett ismét rivaldafénybe kerülni.
Rákosi 1956. július 18-i kényszerű lemondása után Kádár Jánost ajánlotta utódának, és az 56-os események idején is Kádár pozícióba helyezéséért lobbizott a Kremlben.
Kádár János ajnározása azonban – akit Rákosi korábban börtönbe csukatott – nem volt egészen önzetlen a machiavellista diktátor részéről. Rákosi Mátyás szovjet részről kezdeményezett elmozdításnak egyik formális indoka ugyanis a Rajk-perben játszott szerepe volt,
márpedig a Rajk-ügyben Kádár János is nyakig benne ült.
Rákosi emiatt vélte úgy, hogy Kádárnak sem állhat érdekében a múltbeli piszkos ügyek felhánytorgatása, a „szocialista törvényesség helyreállításának" jelszavával.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kibontakozása után pedig azért lobbizott Kádár pozícióba helyezéséért Hruscsovnál, mert úgy gondolta, hogy Kádár árnyékában majd ő maga is visszasettenkedhet a hatalomba.
Ebbéli reményeiben azonban hamarosan csalatkoznia kellett.
Kádár, az ortodox kommunista számára az 1956-os forradalom ugyanis súlyosan figyelmeztető jelnek számított,
mert felismerte, hogy saját, szovjet szuronyokkal megszerzett hatalmának konszolidálásához elkerülhetetlen a „régi világ" (aminek egyébként ő is az egyik főelvtársa volt) legjobban kompromittálódott figuráinak süllyesztőbe helyezése.
A szabadságharc leverése utáni napokban, 1956. november 12-én ezt a szándékot hivatalosan is kinyilvánítva, az alábbiakat írta a párt hivatalos napilapjában, a Népszabadságban: „Egyetértésnek kell lennie abban, hogy az október 23-án megindult népmozgalom alapvető oka azokban a súlyos hibákban és bűnökben keresendő, amelyeket az ország és a párt vezetésében döntő befolyással bírt Rákosi-klikk követett el az ország dolgozóinak kárára."
Rákosi számára ezzel világossá vált, hogy Kádár aligha fog neki bakot tartani a hatalomba való visszakapaszkodáshoz. A bukott diktátor ezért taktikát váltott, és a Kreml urainak segítségével kísérelte meg Budapestre való visszajutását.
A sértődött Rákosi, aki többször is sürgette Kádárt visszatérésének engedélyezéséért, azt látva, hogy egykori alárendeltje ellene fordult, Hruscsovnál kezdett el próbálkozni. Rákosinak ez az új taktikája nem volt teljesen megalapozatlan, mivel
a szovjet Politbüróban maradt néhány korábbi befolyásos híve a keményvonalasok között,
így többek között Vjacseszlav Molotov, Georgij Malenkov, vagy Lazar Kaganovics, akik egykor valamennyien Sztálin elkötelezett munkatársai voltak, és készségesen támogatták volna Rákosi hazatérését is.
A Kádár-féle új pártvezetés „makacssága"miatt felbőszült Rákosi Hruscsovnak írt levelében erélyes leszámolást követelt az MSZMP „elhajló" vezetésével szemben.Rákosi, aki teljesen elvesztette realitásérzékét,
mély meggyőződéssel hitte, hogy Magyarországon sok százezer ember sóvárogva várja a visszatérését,
amit Kádár csak hatalmi féltékenykedésből igyekszik elgáncsolni.
A bukott diktátor arról is igyekezett meggyőzni Hruscsovot, hogy az 1956-os forradalom nem az ő és klikkje rémuralmának, hanem „jugoszláv ármánykodásnak" valamint a „Nagy-Kádár frakció" aknamunkájának volt köszönhető.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a szovjet legfelsőbb pártvezetés még erősen megosztott volt a „gyógykezelésen" náluk vendégeskedő Rákosi további sorsát illetően.
Eleinte maga Hruscsov sem zárkózott volna el teljesen az idehaza gyűlölt diktátor magyarországi visszatérésétől,
és az SZKP első titkárának felemás álláspontja csak Kádár János 1957-es moszkvai hivatalos látogatása után változott meg ebben a kérdésben.
A Kremlben folytatott tárgyalásokon – amikor Rákosi ügye is szóba került – Vorosilov az aktatáskájából előhúzta Rákosi egyik, a Politbürónak címzett és az MSZMP vezetését keresetlen szavakkal kritizáló levelét, majd átadta Kádárnak.
Kádár János miután végigolvasta a levelet, a dühtől pulykavörösen Vorosilov felé fordulva a következőket mondta: „ Ha a szovjet párt- és állami vezetés úgy véli, hogy neki Rákosiékra van szükségük, tegyék, amit akarnak."
Hruscsov Kádár e rendkívül éles reakciójából végre megértette,
hogy Rákosi visszatérése súlyos krízist okozna az amúgy is instabil lábakon álló magyar pártvezetésen belül, ezért Kádár mellé állva, Rákosi hazatérésének kérdését levetette a napirendről.
A gyűlölt diktátor azonban mindezek ellenére sem adta fel hazatérési kísérleteit, és továbbra is levelekkel bombázta a szovjet pártvezetést visszatérése reményében, ami miatt a Kreml 1959-ben diszkréten megkereste az MSZMP vezérkarát, korábbi álláspontjuk esetleges megváltozását firtatva.
Ennek hatására, valamint hogy egyszer és mindenkorra lezárja Rákosi esetleges hazatérésének kérdését, Kádár János 1959. november 20-án megszavaztatta a Központi Bizottsággal a választ, amely szerint Rákosi
maradjon ott, ahol jelenleg van."
A szovjet Politbüróban megfogyatkozott szimpatizánsai számára pedig akkor vált végleg vállalhatatlanná Rákosi hazatérési kísérleteinek további támogatása, amikor a száműzetésébe beletörődni képtelen diktátor elkövette azt a súlyos hibát, hogy Hruscsovnak is nekirontott, „ a tájékozatlanságból származó" felelősségét firtatva.
Ezzel a "szovjet elvtársaknál" is végleg betelt a pohár,
mint ahogy az SZKP Központi Bizottságának ezzel kapcsolatos határozatából is kiderül: „Rákosi elvtárs saját személyes tekintélyét a párt és az állam érdekei fölé helyezte...és még mindig Magyarország vezetőjének szerepére tart igényt, pedig ezt visszavonhatatlanul elvesztette. „ 1962. augusztus 15-én az MSZMP Központi Bizottsága a nevével fémjelzett korszakban elkövetett törvénysértésekben játszott bűnös szerepe miatt a pártból is kizárta.
Pár nappal később a minden korábbi privilégiumától megfosztott száműzött Rákosit a szovjetek Krasznodarszkból Kirgizisztán egyik isten háta mögötti településére, Tomokba telepítették át, ahol egy víz és csatorna nélküli kétszobás nyomorúságos lakásban volt kénytelen meghúzni magát jakut származású feleségével, Fenya Kornyilovával együtt.
Ezután már csak egyszer, 1970-ben vetődött fel komolyabban Rákosi Mátyás hazatérésének kérdése.
Az MSZMP KB Kádár János jóváhagyásával ekkor idős korára és betegségére való tekintettel felajánlotta Rákosinak a hazatérés lehetőségét, de csak azzal a feltétellel, ha elfogadja, hogy minden fajta politikai jogától megfosztják, és beleegyezik abban is, hogy rendőri felügyelet alatt álljon.
Rákosi visszautasította ezt az ajánlatot,
és egy évvel később, 1971. február 5-én, száműzetésének utolsó állomásán, Gorkijban meghalt. Elhamvasztott földi maradványait titokban és szűk körben a Farkasréti-temető urnafalába temették.
Rákosi élete végéig meggyőződéssel hitte a magyar nép iránta tanúsított „forró szeretetét".
2007-ben a Farkasréti-temető igazgatósága e „forró szeretet" megnyilvánulásaként rendszeresnek számító sírrongálások elkerülése miatt kénytelen volt úgy dönteni, hogy Rákosi Mátyás urnafülkéjéről minden azonosításra alkalmas feliratot távolítsanak el.