A moaik a Húsvét-szigeteken található vulkanikus eredetű kőből vannak kifaragva, amelyeket a feltételezések szerint görgőként használt gerendák és kötelek segítségével állítottak fel az egykor itt élő törzsek tagjai. A zömmel 13. és 17. század között készült több száz kisebb-nagyobb szobor jellegzetessége, hogy az emberalakok feje aránytalanul nagy a testhez képest.
Az alkotások általában az őslakosok törzsfőnökeit vagy az isteni hősöket ábrázolták.
A kőszobrokhoz szükséges alapanyag több mint kilencven százalékát a Rano Raraku nevű kőbányából hozták felszínre.
A vulkáni kráter a sziget teljes területének a mintegy egy százalékát teszi ki, ám ez biztosította az egyetlen kőforrást a szigetlakók megalitikus építkezéseihez, a mágikus figurák megalkotásához. A geológusok szerint azonban a régióból vett talajminták elemzése arra utal, hogy Rano Raraku nem csupán kövekből állt.
Amikor megkaptuk a kémiai eredményeket, kétszer is ellenőriztem azokat, mert nem akartam elhinni, amit látok
– magyarázta Sarah Sherwood, a Tennessee-i Déli Egyetem geoarcheológusa. – Igen magas arányban bukkantunk kalcium és foszfor jelenlétére.
Hozzátette: a talaj kémiai analízise igen magas tápanyagszintet mutatott a bányában, amelyek kulcsfontosságúak a növények növekedéséhez és nélkülözhetetlenek a magas terméshozamhoz.
A kutatócsoport szerint az elemzésük arra utal, hogy bár a kőbánya területe egykor egy ipari terület volt, amely a moai előállítására és annak ideiglenes tárolására (mielőtt átszállították volna azokat a felállítási helyre) szolgált, de ennél többet jelentett. Ennek ellenére közel négyszáz monolit maradt a kőfejtőben, és néhányat csak azért temethettek el, hogy azok megerősítsék a talajba vájt sziklaszerkezeteket.
Ez utóbbi miatt a kutatók úgy gondolják, hogy ez az elhelyezés viszont nem lehetett véletlen. A terület ugyanis egyedülállóan gazdag a tápanyagokban.
A talaj igen gyorsan kimerült és erodálódott sziget minden más részén, miközben a növényeket tápláló anyagok is szép lassan eltűntek
– mondta Sherwood. – A kőbányában azonban más volt a helyzet, ahol a kőfejtés során keletkező kőzet kis töredékeinek állandó beáramlásával tökéletes víz-, természetes műtrágya- és tápanyag-visszacsatoló rendszer jött létre.
A talaj termékenységére vonatkozó bizonyítékokat erősíti, hogy a geoarcheológusok az
ősi növények nyomait is megtalálták a mintákban, beleértve a banánt, a tarógyökeret, az édesburgonyát és a kínai papíreperfát.
Ez pedig arra utal, hogy az itt élő közösséget nem csak kőfejtésre, hanem a szükséges élelmiszerek termesztésére is használták Rano Raraku értékes és védett területét.
A sziget lakosságának eleinte a kedvező természeti körülmények között nem kellett sok energiát fordítaniuk a szükséges élelmiszerek megtermelésére, ám ezt a kőbányának köszönhették. A legújabb elméletek szerint ezért az itt található, termékeny talajt azokra a területekre szállították, ahol a bennszülöttek földművelést akartak végezni.
Ez a tanulmány radikálisan megváltoztatja azt az elképzelést, hogy a Rano Rarakuban lévő kőszobrok egyszerűen csak a továbbszállításra vártak volna
– mutatott rá Jo Anne Van Tilburg, az UCLA archeológusa.
A korábbi elméletek szerint ma már turistalátványosságként funkcionáló figurákat korábban azért emelték, hogy a törzs eltávozott tagjaik lelkét őrizzék vagy a sziget védelmét szolgálják, vallási szerepet betöltve a törzs életében.
Egyes feltételezések arra is utaltak, hogy a monolitokat szertartásos céllal szállították a most látható helyükre,
hogy azokat összekapcsolják a bőséges termés érdekében végzett rituálékkal. A kutatók most ez utóbbira találtak kémiai alapú bizonyítékokat.
Több moai valószínűleg azért állt pont azon a helyen, ahol most, hogy a végtelenségig vigyázzon ezekre az értékes, zöldellő kertekre
– tette hozzá a szakember. – Ezeket és valószínűleg más, Rano Rarakuban tárolt, függőleges kőszobrot is azért raktak az adott pontra, hogy azzal is biztosítsák „a kőbánya szent természetét".
Az archeológusok szerint a moai központi szerepet játszhatott abban, hogy jól alakuljon a mezőgazdasági termelés és a jelenlétük ösztönözte a mezőgazdasági élelmiszer-termelést. Ezzel állnak összhangban azok a korábbi, idén januárban publikált elméletek is, amelyek szerint a megalitikus szobrok a friss vízforrásokat is jelölhették, hiszen azok közelében találhatjuk meg őket.
Amerikai kutatók úgy vélik, hogy a szobrok jellegzetességei, például a méretük, a vízforrás bőségére és minőségére utalhat.
A szobrokat nem rituális helyszíneken állították fel, a rituálét a szobrok szimbolikus jelentése reprezentálja, de egyébként a közösség életének részei voltak
– állította az év elején Carl Lipo, a New York-i Binghamton Egyetem professzora.
Elmagyarázta, hogy mivel a közösségeknek friss vízre volt szüksége, praktikusan oda állították a szobrokat, ahol a forrás volt. Ez pedig összhangban állhat a termesztett növényekkel kapcsolatos, aktuális feltételezésekkel, hiszen a termésnek vízre is szüksége van a növekedéshez.
A kutatók aktuális feltételezéseiket a Journal of Archaeological Science tudományos lapban publikálták.