1944. április 3-án kora reggel hűvös, de felhőtlen, verőfényesen szép kora tavaszi időre ébredt Budapest népe. Az emberek nyugodt és kellemes munkanapra számítottak. Pontban délelőtt 10 óra 15 perckor felüvöltöttek a légvédelmi szirénák, de ettől senki sem ijedt meg különösebben, mivel az esti légoltalmi elsötétítéshez hasonlóan ez is megszokott jelenséggé vált az elmúlt hónapokban.
Most azonban valami egészen más, addig nem tapasztalt baljóslatú esemény volt készülőben; a szirénák elhallgatása után ugyanis a nagyvárosi zajba valami furcsán szokatlan, délről érkező és egyre jobban erősödő morajlás olvadt bele. „ Távolról egyre erősödő mormogás hallatszott. Szokatlan motorzúgás... Az égre néztünk. A napsütés sok száz kis ezüstponton csillogott. A pontok fehér kondenzcsíkot húztak maguk után" - így emlékezett vissza az egyik szemtanú az amerikai 15. légi hadsereg négymotoros nehézbombázóinak megérkezésére a főváros fölé.
Annak ellenére, hogy Magyarország 1941 nyarától aktívan hadat viselt a Harmadik Birodalom oldalán a szövetséges nagyhatalmak ellen,
1944. április 3-ig az ország területét elkerülték a háborús események.
Most mindez egy csapásra megváltozott. Magyarország, „a vonakodó csatlós" azonban nem csak a keleti fronton viselt hadat.
Kállay Miklós az 1942. március 9-i miniszterelnökké történt kinevezése után
Horthy Miklós kormányzó jóváhagyásával óvatos, ám intenzív diplomáciai munkába kezdett a kulisszák mögött,
az ország háborúból való kiválásának előkészítésére, és angolszász szövetségesek ehhez szükséges támogatásának elnyerésére.
A miniszterelnök, - hogy elaltassa a németek gyanúját-, szavakban kiállt a náci Németország mellett, ám a háttérben minden követ megmozgatott, hogy tető alá hozhassa az angol-amerikai illetve magyar különbékét.
A történelmi emlékezetben csak „Kállay-kettősként" fennmaradt konspiratív diplomáciai kísérlet azonban nem kerülte el a németek figyelmét, és ezért Adolf Hitler, hogy megakadályozza a „magyar árulást", 1944. március 19-én katonai erővel megszállta Magyarországot.
Két héttel az ország megszállása után a 15. amerikai légi hadsereg első súlyos bombatámadása véget vetett a csaknem négy évig kitartó hátországi békének. Mind a mai napig makacsul tartja magát az a nézet,
hogy a Magyarország elleni angolszász bombázóoffenzíva a német megszállás egyenes következménye volt.
Magának Horthy kormányzónak, és a németek bevonulása után a török követségre menekült Kállay Miklós miniszterelnöknek is ez volt a határozott meggyőződése. Kállay azt, hogy az ország március 19-ig elkerülte az angolszász bombázóoffenzívát, az egyik legnagyobb külpolitikai sikerkének nevezi az emlékirataiban.
Való igaz, hogy Németországgal szemben, amelyet 1943 nyarától egymás után érték a pusztítóbbnál pusztítóbb amerikai-angol bombatámadások,
Magyarország mindezt egészen 1944 áprilisáig elkerülte,
de egyáltalán nem az angolszász szövetségesek magyar különbéke-tapogatózásokat méltányoló lépéseként, mint ahogyan azt Kállay, Horthy, és sokan mások is gondolták.
Még jóval a német megszállás előtt, az angolszász szövetséges nagyhatalmak képviselői, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Winston Churchill brit miniszterelnök, az 1943. január 14. és január 26. között Casablancában megtartott találkozójukon elhatározták,
hogy átfogó stratégiai bombázó hadműveletet indítnak a náci Németország ellen.
A jóváhagyott terv szerint Észak-Afrika elfoglalása, illetve a szicíliai partraszállás után a hadászati bombázást kiterjesztik a Harmadik Birodalom közép-kelet – európai szövetségesei, így Magyarország ellen is.
A Casablancában jóváhagyott Hadászait Bombatámadások Terve (CBO) részleteinek kidolgozására valamint a közép-kelet-európai országok elleni bombázóoffenzíva feltételeinek megteremtésére
George C. Marshall tábornok, az amerikai egyesített vezérkar főnöke kapott megbízást azzal a meghagyással,
hogy legkésőbb 1944. március 31-ig be kell fejezni a közép-kelet-európai célpontokat támadó légi hadsereg felállítását.
Amikor 1943 májusában a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, és 1943 őszére Olaszország nagyobb része is a birtokukba került, megnyílt a lehetőség, hogy az addig Észak-Afrikában állomásozó hadászati bombázóerőt a célpontokhoz közelebbi dél-olaszországi támaszpontokra csoportosítsák át.
1943 második felében Bari és Foggia térségében hatalmas repülőtér építkezések kezdődtek, és ennek köszönhetően 1944 január végére az Ira C. Eaker repülő-altábornagy parancsnoksága alatt álló 15. légi hadsereg 21 bombázó és 7 vadászcsoportját,
összesen mintegy 1500 négymotoros hadászati nehézbombázót valamint 800 vadászrepülőgépet
Észak-Afrikából az új dél-olaszországi repülőterekre helyeztek át.
Február végétől a 15. légi hadsereg már minden szempontból készen állt a bevetési parancsok teljesítésére.
A 15. légi hadsereg 1944. február 2-án kapta meg az első, Budapest elleni támadási parancsot,
ami csak a rossz időjárás miatt maradt el. A szövetséges főparancsnokság ezután két hónapra kivette Magyarországot a bombázandó célterületek listájáról, március 25-én azonban feloldották a korlátozást.
A magát hamis illúziókba ringató Kállay miniszterelnöknek tehát fogalma sem volt arról,
hogy 1944. elején már befejezett elhatározás volt az ország közlekedési hálózatának, olajfinomító, és hadipari üzemeinek folyamatos hadászati bombázásokkal való lerombolása.
Az Amerikai Légierő vezérkari főnöke 1944. március 28-án 17 óra 05 perckor távirati utasítást küldött a Földközi-tengeri Szövetséges Légierő Algíri Főhadiszállására.
Az utasítás 3. pontja - a Prut folyó térségében kibontakozó szovjet offenzíva támogatására - többek között elrendeli Budapest vasúti rendező pályaudvarainak a bombázását is.
A dokumentum egyértelművé teszi,
hogy a Budapest ellen végrehajtott első amerikai bombatámadás hadászati célja a magyarországi vasúti közlekedés bénításával az 1944. tavaszi szovjet offenzívák támogatása, és a német utánpótlási szállítások akadályozása volt.
A 15. légi hadsereg 1944. április 2-án délután Bariban kiadott bevetési parancsa szerint négy bombázócsoport (Bomber Group, BG) másnap délelőtt 10 óra 30 perckor a tököli Dunai Repülőgépgyár, öt további BG pedig 10 óra 35 perckor a ferencvárosi rendező pályaudvar ellen hajt végre támadást. Utóbbi fontosságát a parancs külön is kiemeli,
aláhúzva, hogy a pályaudvart minden körülmények között, „akár navigációs számítások szerint is bombázni kell."
Az április 3-i támadásban a 15. légi hadsereg mind a 16 bombázócsoportját bevetették, amelyből 13 magyarországi, ebből pedig kilenc budapesti célpontok elleni támadásra kapott parancsot.
1944. április 3-án hétfőn kora reggel Bari és Foggia reptereiről összesen 450 négymotoros Boeing B-17 „Flying Fortress", illetve Consolidated B-24 „Liberator" típusú nehézbombázó emelkedett a magasba, majd miután az Adriai-tenger felett felvették a harcrendi alakzatot,
a hatalmas légi armada Budapest irányába fordult.
A bombázók biztosításáról négy vadászcsoport (Fighter Group, FG) 137 gépe gondoskodott. A vadászerők közül három FG a magyar vadászpilóták által a dupla törzse miatt csak „létraként" emlegetett kétmotoros Lockheed P-38 „Lightning" távolsági vadászból, egy vadászcsoport pedig a második világháború legnagyobb és nehezebb vadászgépeiből, a Republic P-47 „Thunderbolt" típusból állt.
A Budapest felé tartó hatalmas köteléknek nem sikerült sem a repülési formációt, sem pedig a megszabott támadási időpontokat betartania, ezért nem a bevetési parancs szerinti sorrendben és határidőben értek a célpontok fölé,
ami komoly zavart okozott a bombavetésben, és a célra navigálásban is.
Az amerikai kötelék miután a tenger felől berepült a szárazföld fölé, a jugoszláviai Mostar (ma Bosznia-Hercegovina) térségében erős légvédelmi tüzet kapott.
Három B-24-es olyan súlyosan megrongálódott, hogy kivált a harcrendből és visszafordult olaszországi bázisára, egy B-17-es pedig lezuhant. A 325. Fighter Group P-47-es vadászgépei érkeztek meg elsőként Budapest légterébe,
ahol nagy magasságban körözve várták az oltalmazásukra bízott bombázókat.
Húsz perc céltalan körözés után, mivel fogytán volt az üzemanyagkészletük, elhagyták a kijelölt légteret és hazaindultak, anélkül, hogy akár egyetlen bombázóval, vagy ellenséges vadászgéppel találkoztak volna.
Az ország déli határát átlépő kötelékek egy része a Duna vonalát követve Baja illetve Paks,
más bombázócsoportok pedig a Kiskunhalas-Monor vonalon közelítették meg a fővárost.
Elsőként a Csepel-szigeti célpontokat támadó kötelék ért a célterület fölé.
A B-17-es bombázókat ekkor szemből az amerikaiak által mintegy hatvan vadászgépre becsült egy osztálynyi Messerschmitt Bf-109-es, és egy századnyi Focke-Wulf FW-190-es támadta meg.
Az oltalmazásukra rendelet és előttük jóval korábban beérkező P-38-as kötelék ekkor már hazafelé tartott, így a bombázók vadászvédelem nélkül maradtak.
Az őket követő 2. BG-t is vadásztámadás érte, ami miatt 3 bombázógép a vadászok támadásától, további 15 pedig az erős légvédelmi tűztől súlyosan megsérült, egy B-17-es pedig még a célterület felett lezuhant.
A főirányba támadó B-24 Liberatorokból álló négy bombázócsoport Monor térségében fordult a célpontjára. A gépek 11 óra 5 perckor, 6200 és 6500 méter közötti magasságból kezdték el a bombavetést.
A kioldott bombák nagy szórásban hullottak alá,
találatok érték a Csepel-szigeti Fantó Kőolajfinomítót, a ferencvárosi rendező pályaudvart, de a pontatlan bombavetés miatt a környező lakónegyedeket is.
Az utolsók közt beérkező 455. BG bombázói a hatalmas füsttől szinte már semmit sem láttak,
ezért a kioldott bombaszőnyeg egy része Csepel, Soroksár, illetve Ferencváros lakóépületeit érte.
A ferencvárosi pályaudvart támadó 454. BG-t erős tüzérségi légelhárító tűz fogadta, de a kioldott bombák súlyos pusztítást okoztak a pályaudvar északi területén, valamint a személy pályaudvaron, továbbá a környező lakóházakban is.
Őket a 456. BG B-24 Liberátorai követték.
A bombák súlyos károkat okoztak a sínhálózatban, de találatok érték az állomás épületeit, és a pályaudvartól északra fekvő ipartelepet is. Az erős légvédelmi tűztől 15 B-24-es rongálódott meg, egyikük olyan súlyosan, hogy hazafelé tartva Jugoszlávia légterében lezuhant.
Közben a második lépcsőben Csepel fölé beérkező gépek, a 29. BG nehézbombázói
szinte vakon repültek be a Fantó kigyulladt olajtartályaiból gomolygó fekete füstoszlopokba,
ezért pontos célzásról szó sem lehetett, a bombázók személyzete találomra oldotta ki a bombákat.
A kilenc hullámban támadó amerikai bombázók súlyos károkat okoztak, de nem csak a kijelölt célpontokban, hanem a pontatlan vetés miatt a dél-pesti lakónegyedekben is.
1944. április harmadika, Budapest első amerikai bombatámadásának fekete napja
összesen 1073 halálos áldozatot követelt.
Már az első szövetséges szőnyegbombázás ízelítőt adott az amerikai légierő nyomasztó fölényéről.
A hatalmas légi armadával a Magyar Királyi Honvéd Légierő Ferihegyen állomásozó I/1. vadászszázadának 12 Messerschmitt Bf-109-se, valamint a 2/1. szolnoki vadászszázad 4 Héja típusú vadásza szállt szembe.
Faludi Károly szakaszvezető, a később legendás 101. „Puma" vadászosztály pilótája így emlékezett vissza az amerikaiakkal történt első összecsapásról: „Az első légi harcomra nem emlékszem, a nevemet sem tudtam volna megmondani, főleg, amikor rám csimpaszkodtak a Lightningek. Ráragadtam a vezetőmre – amíg volt vezetőm, mert ő is eltűnt, vagy elvesztettem. Azután le a földig, és ott lopakodtam hazáig."
A bécsi német légi irányítás által a magyar légtérbe vezényelt Luftwaffe kötelékekkel együtt összesen mintegy 60 magyar és német vadászgép illetve romboló
vette fel a harcot a több mint kétszeres fölényben lévő amerikai vadászokkal,
illetve a sok száz, géppuskákkal teletűzdelt amerikai B-17-es repülő erődökkel és B-24-es Liberátorokkal szemben. A magyar vadászpilóták számára ez volt az amerikaiakkal vívott légi háború első nagy tűzkeresztsége.
Harci tapasztalataikat a keleti fronton szerezték, ahol soha nem vívtak alegység szintűnél tehát századnál nagyobb kötelékkel légi harcot, most pedig egyszerre több száz repülőgéppel kellett felvenniük a küzdelmet. Az április 3-án elkezdődött és egészen 1945. március végéig eltartó magyarországi légi háborúban végig fennmaradt ez a súlyos számbeli aránytalanság.
A magyar vadászpilóták azonban mindig önfeláldozó bátorsággal vetették magukat az egyenlőtlen küzdelembe,
hogy erejükön felül védjék a hazai légteret. Hősi helytállásukat, elszántságukat az a csaknem másfélszáz lelőtt négymotoros amerikai nehézbombázó is jelzi, amit ebben a Dávid Góliát elleni küzdelemben győztek le.
1944. április 3. szomorú mérföldkő Magyarország második világháborús történetében: ekkor vált végleg hadszíntérré az ország.
(Forrás: Pataky István – Rozsos László- Sárhidai Gyula: Légiháború Magyarország felett)