Eddig a 2017. május 15-én történt légi katasztrófa számít a legutolsónak azoknak a nem egyszer rejtélyes hátterű baleseteknek a hosszú sorában, amelyek az úgynevezett Bermuda-háromszögben, azaz az Atlanti-óceán Puerto Rico, a Floridai-félsziget déli csücske, valamint a Bermuda-szigetek által határolt térségében történtek az elmúlt bő másfél évszázadban.
Az ördög háromszögeként is emlegetett terület rejtélye – a népszerű vélekedéssel szemben – azonban egyáltalán nem régi keletű.
Abban az összefüggésben, hogy a terület valamiféle megmagyarázhatatlan, hajókat és repülőgépeket eltüntető titokzatos erők helyszíne lehet, először csak 1950-ben lehetett hallani.
Ebben az évben, szeptember 16-án jelent meg ugyanis E. Johnson amerikai újságíró cikke az Associated Pressben, amely – tárgyi tévedésektől sem mentesen - az 1950 áprilisában,
Jacksonville magasságában nyomtalanul eltűnt Sandra teherhajó esetét boncolgatta.
Maga a Bermuda-háromszög elnevezés még későbbi, ami Vincent Hladis 1964-ben publikált cikkének címéből származik.
A Bermuda-háromszög mint fogalom még ennél is később, igazán csak 1974-től vált ismertté a nagyközönség számára.
Ebben az évben jelent meg ugyanis Charles Berlitz nagy visszhangot kiváltó, The Bermuda Triangle (A Bermuda-háromszög) című könyve, amelyben az amerikai szerző a térségben történt, és szerinte többnyire megmagyarázhatatlan hátterű titokzatos eltűnési eseteket gyűjtötte össze.
A legendás Atlantisz kérdését is vehemensen kutató szerző, Berlitz Bermuda-háromszögről írt könyvében dokumentált esetek közül
talán az amerikai haditengerészeti légierő 19. repülő rajának a históriája vált a leghíresebbé.
Az 1945 decemberében nyomtalanul eltűnt torpedóvető gépek története sok mindenki, köztük a világhírű amerikai filmrendező, Steven Spielberg fantáziáját is megmozgatta.
Az elhíresült 19. repülőraj ugyanis Spielberg Harmadik típusú találkozások című nagy sikert aratott filmjében is felbukkan.
Dokumentált tény, hogy az amerikai haditengerészet (U.S. Navy) öt Grumman TBF Avenger típusú torpedóvető gépe 1945. december 5-én délután 14 óra 10 perckor, kiváló repülési körülmények között szállt fel gyakorlórepülésre a Fort Lauderdale-i katonai repülőtérről, Charles C. Taylor hadnagy, repülőoktató parancsnoksága alatt.
Berlitz interpretálása szerint 15 óra 45 perckor érkezett be tőlük az első olyan üzenet, amelyben a kötelékparancsnok azt jelentette az irányításnak,
hogy a kiváló látási viszonyok ellenére sem tudnak tájékozódni, és nem látják a szárazföldet,
holott a repülési terv szerint már meg kellett volna kezdeniük a leszállást.
A rendelkezésre álló dokumetumok szerint a Fort Lauderdale-i torony 16 óra 25 perckor vette Taylor hadnagy utolsó üzenetét: „ Fogalmunk sincs, hol vagyunk. A támaszponttól körülbelül 225 mérföldnyire északkeletre kell lennünk... olyan mintha...”- és itt hirtelen megszakadt az adás.
A raj keresésére 19 óra 27 perckor felszállt Martin Mariner hidroplánnal nem egészen fél órával később, 19:50-kor szintén megszakadt az összeköttetés.
Berlitz könyvében mindkét eltűnést megmagyarázhatatlan esetként interpretálta, a 19-es repülőraj története így is maradt meg a közvélemény tudatában, annak ellenére, hogy a helyzet jóval árnyaltabb annál, mint ahogyan az eltűnésről Berlitz írt.
A haditengerészet hivatalos vizsgálata szerint Taylor hadnagy egyszerűen eltévedt
a tapasztalatlan, zöldfülű pilótákból álló rajával, és az üzemanyag kifogyása miatt zuhantak le.
Az irányítással folytatott beszélgetést hangszalagon rögzítették, és a Berlitz által fentebb idézett mondatokat nem is tartalmazta a szalag,
ellenben Taylor hadnagy a rádióiránytű megbolondulására, elromlására panaszkodott,
ami miatt egyértelmű, hogy a pilóták navigációs problémával küzdöttek.
A mentésre kiküldött Martin Mariner kutatóhidroplán eltűnésének körzetében haladó teherhajó kapitánya
pedig egy robbanásra utaló tűzgömbről számolt be,
nagyjából abban az időpontban, amikor a hidroplánnal megszakadt az összeköttetés. Ami viszont tény, hogy az öt Avenger maradványa soha nem került elő.
A Bermuda-legendárium egy másik, ugyancsak híressé vált esete a Star Ariel eltűnése. A Star Ariel nevű Avro Tudor-IV típusú, 32 üléses négymotoros utasszállító gép 1949. január 17-én szállt fel Bermudáról, ahonnan a jamaicai Kingstonba tartott. Az időjárás nyugodt és csendes volt, abszolút ideális a repüléshez.
Az öt és félórás útra az Avro Tudor tízórás repülést biztosító üzemanyagot tankolt fel, tehát bőséges tartalékokkal rendelkezett.
A gépparancsnok, McPhee kapitány – helyi idő szerint – 9 óra 42 perckor vette fel utoljára a kapcsolatot a bermudai légi irányítással, jelezve, hogy átvált a kingstoni távolkörzeti irányítás frekvenciájára. Ezután többé nem jelentkezett, és a Tudor-IV-esnek mindörökre nyoma veszett.
A katasztrófa körülményeit kivizsgáló bizottság szakértői a karbantartási dokumentációban nem találtak semmilyen korábbi, komolyabb műszaki meghibásodásra utaló bejegyzést,
egy esetleges konstrukciós hiba lehetőségét pedig kategorikusan kizárták.
Az alig két éve gyártott, ezért szinte még vadonatújnak számító Star Ariel kifogástalan műszaki állapotban, gyenge hátszéllel, és mint említettük, bőséges üzemanyag-tartalékkal repült az utolsó útján.
Amíg az irányításnak fennállt a géppel a kapcsolata, a személyzet nem jelzett semmilyen műszaki vagy meteorológiai problémát.
A hivatalos vizsgálat nem tudta kideríteni a baleset okát, az Avro Tudor-IV roncsai pedig sohasem kerültek elő.
Azonban nem csak repülőgépeknek, hanem hajóknak is szép számmal veszett nyomuk a Bermuda-háromszögben.
A legenda-hívők körében az amerikai haditengerészet Proteus-osztályba tartozó, 165 méter hosszú, és 19 670 tonna vízkiszorítású USS Cyclops szénszállító-teherhajójának 1918 márciusában történt eltűnése az egyik leggyakrabban idézett eset.
A hajó 1918. március 4-én futott ki Barbadosból, Norfolk úti céllal. Az USS Cyclops katonai teherszállító hajót rádióval is felszerelték. A sajtó először 1918. április 14-én tudósított az USS Cyclops eltűnéséről.
Az első hírek szerint a hajó nyugodt, tiszta időben haladt célkikötője felé, és az eltűnése előtt nem adott le rádión vészjelzést.
Az esetleges német tengeralattjáró-támadás lehetőségét a haditengerészet kategorikusan kizárta; a kérdéses időszakban egyetlen U-Boot sem portyázott a körzetben.
A haditengerészeti vizsgálóbizottság a további lehetséges verziókat, a legénység lázadását, illetve azt, hogy a német származású Woorley kapitány átjátszotta volna a hajót a németek kezére ugyanúgy elvetette,
mint a fedélzeten a rakomány miatt bekövetkezett kémiai eredetű robbanás lehetőségét.
A nagy port felvert ügyben még a Fehér Ház is megszólalt.
Woodrow Wilson amerikai elnök megjegyzése szerint
.. csak Isten és a tenger tudja, mi történt a nagy hajóval."
Az USS Cyclops eltűnése tehát ideális hivatkozási alapnak számított a legendahívők körében arra, hogy az esetet - a többi, a Bermuda-háromszögben történt eltűnéssel együtt -, ismeretlen természetfeletti erők számlájára írják.
1968-ban, az elsüllyedt USS Scorpion amerikai atom-tengeralattjáró felkutatására szervezett expedíció egyik tagja,
Dean Hawess Norfolktól 120 kilométerre keletre 60 méteres mélységben egy ismeretlen, nagyméretű teherhajó roncsára bukkant,
amelyet a Cyclops roncsaként azonosítottak.
A roncs helyzetéből arra a következtetésre jutottak, hogy a hajó jóval lassabban haladt a normál utazósebességénél, aminek az egyik hajógép meghibásodása lehetett az oka. A számítások szerint az USS Cyclops így a tervezettnél később, március 10-én érhetett az elsüllyedés körzetébe,
ahol a korabeli meteorológiai feljegyzések szerint heves vihar tombolt.
Ezért fél évszázaddal az USS Cyclops eltűnése után, a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy a heves vihar végezhetett a hatalmas hajóval.
Hogy a kapitány miért nem adott le rádión vészjelzést, illetve helyzettájékoztatást, az mind a mai napig homályba maradt.
Berlitz könyvében, a Bermuda-háromszögben dokumentált eltűnések mögött a természetfeletti erőket sejtető teóriájának kritikájára nem kellett túl sokat várni; Lawrence David Kusche már 1975-ben
részletesen cáfolta, hogy a gyakran idézett eltűnési esetek hátterében rejtélyes erők munkálkodnának.
1979-ben kiadott, „ A Bermuda-háromszög rejtélye (cáfolva)" című könyvében tette közzé részletes kutatómunkájának eredményeit.
Kusche mindenek előtt rámutatott arra, hogy Berlitz
igencsak nagyvonalúan kezelte a Bermuda-háromszög fogalmát,
olyan eseteket is ide sorolva, amelyek bizonyíthatóan több száz, de gyakran sok ezer kilométer távolságra történtek a kérdéses területtől.
Alapos elemzésnek vetette alá Berlitz forrásait is, megállapítva,
hogy a szerző gyakran semmivel alá nem támasztható, irodalmi jellegű írásokat kezelt hiteles forrásként,
illetve többször hivatkozott olyan eltűnt vízi járművekre is, amelyek valójában nem süllyedtek el, illetve egyetlen hajózási regiszterben sem szerepeltek.
Lawrence David Kusche Berlitz teóriáját olyan abszurd elméletnek nevezte, mintha az egy év alatt Arizona államban történt összes autóbelest hátterében egyetlen okot feltételeznénk. Kusche arra is rámutatott, hogy a statisztikák, köztük
a feltétlenül megbízható londoni Lloyds adatai szerint, nagy átlagban semmivel sem történt több baleset, illetve eltűnés a Bermuda-háromszögben,
mint a világtenger nagyobb hajóforgalommal érintett más területein.
Ez a terület közismert a hírhedt trópusi viharairól,
az eltűnések egy jó része az itt tomboló hurrikánokra,
nem pedig valamiféle földönkívüli erőkre vezethető vissza.
Lawrence David Kusche végkövetkeztetése szerint a Bermuda-háromszög nem egyéb, mint mesterségesen gerjesztett és életben tartott legenda.
Ám annak ellenére, hogy valóban számos eltűnés okát sikerült tisztázni, illetve pontosan megmagyarázni, mégis maradtak olyan esetek, amelyeknél sem a forráskritikai elemzések, sem pedig a lefolytatott, mindenfajta szenzációs szálat eleve kirekesztő hatósági vizsgálatok
sem szolgáltak megnyugtató magyarázattal a légi vagy vízi járművek eltűnésére.
Számos esetnél – elsősorban a légi baleseteknél – visszatérő momentumnak számít az iránytű, illetve a rádió-navigációs eszközök „megbolondulása", és ezzel összefüggésben a tájékozódás elvesztése.
Úgy tűnik, hogy sikerült erre a szokatlan jelenségre a tudományos közvélemény által is elfogadott magyarázatot találni,
Vlagyimir Azsazsa orosz oceanográfus infrahangelméletével.
Azsazsa megfigyeléseken alapuló konklúziója szerint, a térségben gyakori heves viharok – a speciális helyi körülményekre is figyelemmel - gyakran erős infrahangokat keltenek. (Az infrahangok az emberi fül számára érzékelhetetlen, 16 Hertz alatti hanghullámok.)
A tudós szerint az infrahangjelenséget nemcsak a viharok,
hanem a tengervíz hőmérsékletének gyors megváltozása,
illetve a feszín alatt keletkező (szintén a hőmérséklet-változással összefüggő) ellenáramlatok is kiválthatják.
A térségben a Golf-áramlat miatt igen gyakori a tengervíz hőmérsékletének gyors változása, ami a NOAA (National Oceanographic and Atmospheric Administration, Nemzeti Oceanográfiai és Légkörkutatási Hivatal) vizsgálatai szerint erős, esetenként akár több ezer kilométeres távolságra eljutó infrahang jelenséget vált ki.
Dr. Freeman Hall, a NOAA Légkörkutatási Laboratóriumának légköri akusztikus programvezetője megerősítette, hogy komoly viharok is kiválthatják ugyanezt a jelenséget, amelyek szélsőséges esetben halált okozhatnak.
Az erős infrahanghatás nemcsak a navigációs műszereket bolondíthatja meg,
hanem egy Franciaországban elvégzett kísérlet szerint komolyan károsíthatja a hajók szerkezetét is.
Az infrahangok élettani hatásáról Azsazsa 1997. november 15-én a következőket nyilatkozta az orosz Nemzeti Figyelő című lapnak, az infrahangokkal kapcsolatban végzett kutatásai alapján: „Az infrahangok egyes helyeken olyan erősek lehetnek, hogy a közelben tartózkodó élőlények elpusztulnak. A halált szívmegállás vagy a vérkeringési rendszer roncsolódása okozza."
Enyhébb esetben szédülés, fejfájás és rosszullét, valamint pszichésen pánik, illetve menekülési kényszer léphet fel az infrahangok miatt.
Ez utóbbi hatás magyarázatul szolgálhat a legénység nélkül bolyongó, és a bizonyítékok alapján a személyzet által hirtelen elhagyott „szellemhajók” rejtélyére is.
Úgy tűnik, ha a Bermuda-háromszögben nincsenek is atlantisziak meg tenger alá költözött ufonauták, de működhetnek az általunk eddig még kevéssé kiismert természeti jelenségek.