„Meghalt András, Magyarország jeles királya, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának a nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt."
(Ákos-nembéli István nádor, a király haláláról)
1301. január 14. fagyos, borongós napján szörnyű és hihetetlennek hangzó hír terjedt szét futótűzszerű gyorsasággal a királyi székhely, Buda polgárai között; az uralkodót, III. Andrást, aki előző nap még adománytétel céljából fogadta a Margit-szigeti (a középkorban Nyulak szigete) apácákat, halva találták királyi lakosztályában.
A hírrel egyidejűleg szárnyra kapott pletykák szerint az uralkodót megmérgezték, csakúgy, mint egy hónappal korábban az által rajongva szeretett Tomasina anyakirálynét.
III. András rejtélyes, hirtelen jött halála nagy csapás volt az ország számára, mert az uralkodó részéről csaknem egy évtizednyi küzdelmes fáradozással megteremtett belső béke hirtelen semmivé foszlott. III. András halála után nyomban kitört az utódlásért vívott és hosszú évekig elhúzódó trónviszály, a magyar középkori történelem egyik legsúlyosabb válsága,
ami mély anarchiába taszította az országot.
De ki is volt valójában a nagy múltú Árpád-házi dinasztia utolsó koronás sarja?
III. András pontos születési dátuma nem ismert, 1265 körül láthatta meg a napvilágot Velencében,
István herceg, valamint egy előkelő velencei család sarja, Morosini Tomasiana gyermekeként.
Apja, „utószülött" István, II. András harmadik feleségétől, az ellenséges légkör miatt a budai udvarból elmenekülni kényszerült Estei Beatrixtól származott, aki a király halála után hozta világra gyermekét. (Ezért is viselte István herceg az „utószülött" előnevet.)
A Budán terjengő gonosz pletykák szerint Istvánnak nem is az idős és ekkor már beteges II. András, hanem a királynéval a kulisszák mögött titkos viszonyt ápoló udvari főúr, Apodfia Dénes volt a vérszerinti apja.
II. András utóda, az 1241-es mongol invázió után az országot újjáépítő IV. Béla nem ismerte el testvérének István herceget, akiről a korabeli Magyarországon emiatt az a szóbeszéd járta, hogy nem is valódi herceg, mert az ereiben nem királyi vér csörgedezik.
A Velencében élő István azonban igazi Árpád-házi leszármazottnak tartotta magát,
ezért is adta az András nevet az 1265 körül megszületett fiának, akinek az 1271-ben kelt végrendeletében a „Szlavónia hercege" címet adományozta. A Morosini családban felcseperedő Andrásra Velencében úgy tekintettek mint királyi sarjra, és a magyar trón várományosára.
Mindezek ellenére hosszú ideig úgy tűnt, hogy Andrásnak vajmi kevés esélye lesz arra, hogy Szent István trónjára ülhessen.
A 13. században a királyi hatalom a korábbi mértéktelen birtokadományozások miatt jelentősen meggyengült, az ország politikájában pedig egyre inkább a mérhetetlenül gazdag és befolyásos tartományurak, a bárók vitték a prímet az udvarral szemben.
IV. Béla az uralkodása alatt számos törvénnyel igyekezett helyreállítani a központi hatalom tekintélyét, és átmenetileg sikerült is megszilárdítania a korona helyzetét, de a király 1270. május 3-án bekövetkezett halála után az őt követő fia, V. István rövid uralkodása alatt ismét kiújult a belviszály, ami a különc, akaratos és kezelhetetlen IV. (Kun) László 1272-ben történt trónra lépése után valódi anarchiává fajult.
IV. László uralma idején a tartományurak kezéből kicsúszott az udvar szájába még korábban tett zabla, a kunok felé forduló, és egyfajta pogány reneszánszról álmodozó kiszámíthatatlan uralkodóval szemben pedig egyre tehetetlenebbé váltak.
Ezért megpróbáltak ellenkirályt választatni, hogy letaszítsák a trónról a számukra kezelhetetlen, és egyre inkább valamiféle keleti sztyeppei despotaként uralkodó királyt. Amikor IV. László öccse, a potenciális ellenjelöltként számon tartott András 1278-ban meghalt,
a főurak figyelme a másik, Velencében élő András felé fordult.
Noha az Árpád-házi királyok hatalma a 13. századra jelentősen meggyengült, senki fejében sem fordult meg, hogy ne e dinasztiából kerüljön ki a mindenkori koronás király.
András herceg Kun László uralma alatt a főurak meghívására kétszer is Magyarországra utazott, de második alkalommal, 1290 nyarán Arnold comes (gróf) zalai várúr lefogatta, és kiadta Habsburg Albert osztrák hercegnek. Albert, aki maga is kacérkodott a magyar trón megszerzésének gondolatával,
azért vetette fogságba Andrást, mert úgy vélte, hogy ezzel sikerült kiiktatnia az egyik potenciális riválisát.
IV. László 1290. július 10-én történt meggyilkolásának híre ezért Bécsben érte az Albert kényszerű „vendégszeretetét" élvező András herceget.
A számos kérdésben mélyen megosztott magyar főrendek egyvalamiben sziklaszilárdan egyetértettek: nem akarták sem Albertet, sem pedig más idegen uralkodót a magyar trónon látni.
Ezért a magyar politikai élet összes befolyásos képviselője meglepő könnyedséggel felülemelkedett az András származásával kapcsolatos híreszteléseken, és egységesen kiálltak királlyá koronázása mellett.
Ez a látszólagos egység persze más és más hátsó szándékot rejtett az urak részéről.
A bárók azt remélték, hogy András a lekötelezettjükké válik, ha hozzásegítik a trónhoz, a klérus és a köznemesi párt pedig azért támogatta királlyá választását, mert tőle várták a tartományurak hatalmának megzabolázását, és saját befolyásuk kiterjesztését.
A királyjelölt András herceget Lodomér érsek megbízásából két szerzetes kalandos körülmények között szöktette meg Habsburg Albert bécsi fogságából, ahonnan egyenesen Székesfehérvárra mentek. 1290. július 23-án Andrást felkenték, és a Szent Koronával Magyarország királyává koronázták.
Ez volt a magyar királykoronázások történetében az első olyan alkalom, amikor a szertartás új mozzanataként az uralkodónak esküt kellett tennie a hitlevélre, amely szerint az egyház hű fia lesz, üldözi az ország rablóit és gyújtogatóit, gyarapítja Magyarországot és visszafoglalja elfoglalt részeit.
András az elődeitől cseppet sem irigylésre méltó súlyos helyzetet örökölt. Szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy az ország jelentős része valójában nem is a király,
hanem a mérhetetlen hatalmú tartományurak kezében van,
akik az udvartól sokszor független önálló politikát folytattak. III. András nem rendelkezett számottevő hadsereggel sem, a főurak túlhatalmával szemben ezért egyedül a klérusra és a köznemességre támaszkodhatott.
András rendkívül taktikusan és kiváló diplomáciai érzékkel látott hozzá hatalma megszilárdításához.
Elérte, hogy az ország legbefolyásosabb bárója, Csák Máté a pártjára álljon, a másik nagyhatalmú oligarchát, Kőszegi Henriket pedig egy ügyes házasságkötéssel tette meg a korona szövetségesévé.
A központi hatalom újjászervezése során külön előnynek bizonyult, hogy a Velencében nevelkedett király kiválóan ismerte az itáliai kora rendi állammodellt, amelynek magyarországi meghonosításában a nagyobb politikai befolyásra törekvő köznemesség támogatására számíthatott.
E reformtörekvéseit az 1290 szeptemberében Óbudán megtartott országgyűlésen egy 36 cikkelyből álló törvénybe foglalva fogadtatta el, a főpapság és a köznemesség egyhangú támogatásával,
hiszen András törvénykönyvéből 19 szakasz a főurak túlhatalmának megzabolázásáról szólt.
III. András elrendelte a korábbi birtokadományok felülvizsgálatát is, amelyet a két érsekből, a püspökökből illetve a köznemesség képviselőiből felállított testület volt hivatva elvégezni.
Az országtanács mellé nádort, tárnokmestert alkancellárt és országbírót is választottak, ez utóbbi tisztségek pedig csak a nemesség tanácsának ajánlása alapján vált betölthetővé.
Az óbudai országgyűlés végzéseiből a korabeli Európában is egyedülálló módon egy modern, korai rendi államszervezet bontakozott ki, de a törvény rendelkezéseinek a gyakorlatba való átültetése a főurak ellenállása miatt számos kompromisszumra kényszerítette a királyt.
III. András felismerte saját kényes helyzetét, amit politikai bázisának kiszélesítésével próbált megerősíteni, így többek között az 1291. februári gyulafehérvári országgyűlésen. András helyzetét külpolitikai bonyodalmak is nehezítették.
Amíg Magyarországon mindenki elismerte uralkodói legitimációját, a magyar korona megszerzésében érdekelt külföldi hatalmak ezt viszont a származására hivatkozva kétségbe vonták,
azt állítva, hogy IV. László halálával kihalt az Árpád-ház.
IV. Miklós pápa a Vatikánnak követelte a királyi kinevezés jogát arra hivatkozva, hogy Szent István a pápai államnak ajánlotta fel hűbérül Magyarországot.
De Habsburg Rudolf német-római császár is „megürült hűbérének" minősítette az országot. Rudolf arra hivatkozott, hogy IV. Béla a mongolok ellen kért katonai támogatás ellenében a császár hűbérébe adta az országot.
A derék Habsburg persze azzal már nem törődött, hogy IV. Béla nem kapott semmiféle katonai támogatást,
ezzel pedig a felajánlása is érvénytelenné vált, és mindenfajta skrupulus nélkül fiának, Albertnek „adományozta" a magyar koronát.
A helyzetet még tovább bonyolította, hogy a nápolyi Anjouk szintén magukat tekintették a Szent Korona jogos várományosának. E sok igény közül a Habsburgoké volt a leginkább fenyegető, ezért III. András elhatározta, hogy fegyverrel veszi el Albert kedvét a magyar korona megszerzésétől.
A király hadaival 1291. július 18-án tört be Ausztria területére,
és Nagyszombat illetve Bécs falai alatt vereséget mért Albert seregére.
Időközben meghalt Habsburg Rudolf, és mivel a német rendek nem akarták Albertet megválasztani császárrá, Albertnek nem állt érdekében a háborúskodás továbbfolytatása. Ezért augusztus 28-án Hainburgnál békét kötött Andrással, amiben kötelezte magát a birtokába került magyar területek és várak visszaadására.
András konszolidációs törekvései egészen 1292-ig sikeresnek bizonyultak, de az ezt követő években felerősödött a jogaikat megnyirbáló reformokkal elégedetlen tartományurak ellenállása, akik több pártütést is megkíséreltek III. András eltávolítására.
András ez ellen úgy védekezett, hogy a megosztott főnemesi párt egyes báróit az urak lekenyerezésével maga mellé állította, külpolitikai helyzetét pedig azzal erősítette meg,
hogy első felesége halála után az időközben német-római császárrá avanzsált Albert leányát, Ágnest vette nőül.
Az 1298. augusztusában megtartott pesti országgyűlésen a klérus valamint a köznemesség ismét kiállt a reformok mellett, és az 1290-es óbudai végzés határozott végrehajtását követelte a királytól, amihez támogatást ígért a bárókkal szemben.
András 1299-re ismét konszolidálta az ország helyzetét, és - átmenetileg - sikerült leszerelnie az Anjou trónkövetelőket is.
Józan és körültekintő kormányzása alatt mindvégig méltónak bizonyult a magyar Szent Koronára.
Hirtelen halála már nem tette lehetővé számára, hogy évtizedes, fáradságos uralkodásának gyümölcseit élvezhesse, de az ő reformjai alapozták meg azt az államrendet, ami a halála utáni trónviszályból győztesen kikerült Anjou-ház uralma alatt elhozta a 14. századi virágkort, a magyar történelem egyik legnagyszerűbb és legfényesebb fejezetét.