„Voltak, akik közel sem éltek olyan hosszú életet, mint én, és csupán töredékét érték el annak, amit én véghezvittem, mégis dicsfény övezi a homlokukat, miközben én gonosztevőként süllyedek el a hamis vádak tengerében."
(Részlet C. W. Gortner: Medici Katalin vallomásai című könyvből)
Medici Katalin az olasz reneszánsz virágkorában, 1519. április 13-án született Caterina Maria Romula de Medici néven. Gyermekkora azonban egy pillanatig sem lehetett felhőtlen, örömökkel teli.
Születése idején Spanyolország, Franciaország, a Német-Római Császárság és a római katolikus egyház egymással versengett azért, hogy megszerezze a legnagyobb befolyást Európa felett; ezekhez a harcokhoz pedig igen gyakran választották Itáliát a csatatérnek.
Katalinra családi háttere alapján boldog és felhőtlen élet várt, hiszen a Mediciek ebben az időben már négyszáz éve a firenzei elit élvonalához tartoztak, mesés gazdagságuk pedig jelentős politikai hatalommal is együtt járt. Nem véletlen, hogy
a családból négyen is jó eséllyel indultak Szent Péter trónjáért, mivel „érdemesnek bizonyultak" a pápaságra.
Katalin anyját, Madeleine de la Tour d'Auvergne francia grófnőt vérrokonság fűzte I. Ferenc francia királyhoz, míg apja, II. Lorenzo de Medici akkoriban Urbino hercege és Firenze ura volt.
Katalin szülei azonban nem örülhettek sokáig gyermekük születésének: lányuk még csak tizenöt napos volt, amikor tuberkulózis miatt elveszítette az anyját és huszonegy naposan az apját is.
A tekintélyes vagyonnal rendelkező, de nem túlságosan előnyös külsejű lány hamarosan a politika és a diplomácia sakktábláján találta magát,
ahol tizennégy éven át ide-oda tologatták. Vagyona és rangja miatt ugyanis az elárvult lány Európa egyik legvonzóbb hajadonja lett.
A fiatal Katalint elsősorban nagybátyja, Giulio Medici (a későbbi VII. Kelemen pápa) és I. Ferenc francia király használta fel politikai játszmáiban, hogy megerősítsék hatalmi pozíciójukat. Az árvaságra jutott lány ezért folyamatosan változó környezetben nőtt fel: először nagymamája, Alfonsina Orsini nevelte, aki azonban hamarosan elhunyt.
Ekkor nagynénje, Clarice Strozzi otthonába költözött, ám itt is csak néhány évig maradhatott, mert nagyravágyó rokonai inkább a római Palazzo Medicibe költöztették. A firenzei nép csak úgy emlegette Katalint, hogy „a kishercegnő".
Itt élt egészen 1523-ig, amikor a bíborosok kollégiuma Giuliót választotta meg az egyház legfőbb méltóságára. Az új Medici-pápa hatalmát felhasználva, lehetőséget látott családja firenzei hatalmának helyreállítására, megerősítésére.
Trónra lépésekor Európában háború dúlt és a kontinentális hegemóniáért vívott harc ezúttal Itália északi területein zajlott.
Kelemen pápa a legjobb politikai alkut kereste, ezért elrendezte, hogy a tizennégy éves Katalin hozzámenjen a nála csak egy hónappal idősebb Henrik orléans-i herceghez, I. Ferenc francia király második fiához.
A szertartást maga Giulio Medici celebrálta, aki erősen támogatta a házasságot, mivel ezzel a rokoni kapcsolattal kívánta a katolikus egyház és a francia király közötti együttműködést megerősíteni.
Katalin az első pillanattól kezdve boldogtalan házasságban élt; házasélete udvarias érdektelenségben és tartós gyermektelenségben telt közel tíz éven át. Henrik közben nyílt viszonyt folytatott a nála húsz évvel idősebb Diane de Poitier-rel, akit ajándékokkal és szerelemmel halmozott el, és ráadásul élete végéig a szeretője maradt.
Katalin tudta, hogy a pozíciója addig nem lehet teljesen biztos, amíg nem sikerül gyereket szülnie a férjének, ezért okosan szemet hunyt, és csendben tűrte a megaláztatást.
Ahogy teltek az évek, gyűlöletével együtt az akarata is egyre erősebbé vált, és megtanulta, hogyan tudja túlélni a francia udvar kegyetlenségeit.
Henrik már a válást fontolgatta, amikor a kétségbeesett feleség a kuruzslás felé fordult, és kipróbálta az összes, akkoriban szokásos babonás praktikát: öszvérvizeletet ivott, vagy tehéntrágyával és szarvasaganccsal fogadta férjét a hitvesi ágyban, de egy lyukat is fúratott Henrik hálószobájának mennyezetébe, hogy megfigyelje őt, ahogy a szeretőjével hált.
A várva várt áttörést állítólag a vaníliás narancspalacsinta hozta meg: Katalin váratlanul végre teherbe esett, és 1544. január 14-én megszületett Ferenc, majd a következő tizenkét évben még kilenc gyermek (akik közül három azonban még csecsemőkorában meghalt).
Néhány évvel később, 1547-ben I. Ferenc francia király elhunyt,
és Katalin férjét a huszonnyolcadik születésnapján II. Henrik néven királlyá koronázták (Ferenc bátyja 1536-ban mellhártyagyulladásban meghalt). A dinasztia fennmaradása ezzel biztosítottnak látszott, de a sors másként rendelkezett.
Katalin ekkor már huszonhét éve élt megkeseredett házasságban, ahol számos megaláztatást kellett elszenvednie. Közben azonban felismerte, hogy kiemelkedően ügyes a politikai intrikákban, tehetségesen tudja keverni a kártyákat, és hatalmi pozíciójával messzire elnyúlik a keze.
Érdeklődni kezdett az okkult tudományok iránt, varázslókat és csillagjósokat hívott az udvarba, de összebarátkozott Nostradamussal is, akinek megfogadta tanácsait, és hitt a jóslataiban.
Állítólag kitanulta a méregkeverést is, ami miatt hamarosan a „fekete királyné" és az „ördögi királyné" jelzőkkel illették a háta mögött.
Mindezek együttesen tették képessé a túlélésre. Amikor II. Henrik 1559-ben egy lovagi tornán balesetet szenvedett (ráadásul a szeretője színeiben versenyzett), Katalin udvariasan ápolta őt az utolsó napjaiban, majd miután meghalt, feketével vonatta be a szobája falait és élete végéig le sem vette a gyászruhát.
Gyermeküket, a tizenöt éves Ferencet II. Ferenc néven királlyá koronázták, Katalin pedig végre elkezdhette beteljesíteni személyes bosszúját: közel tartotta magához a barátait, de még közelebb az ellenségeit.
A király halálát évtizedekig tartó politikai bizonytalanság, vallási köntösbe bújtatott véres politikai és hatalmi összecsapások sora követte. Az immár anyakirálynővé előlépett Katalin elsőként elűzte Henrik szeretőjét az udvarból, akit megfosztott ékszereitől és a híres Chateau de Chenonceau kastélytól.
Ez utóbbit büszkeségből, mintegy trófeaként meg is tartotta magának. Bár Ferenc a Guise-ek befolyása alatt állt, Katalin személye szép lassan felértékelődött az udvarban, és egyre többen félni kezdtek tőle. Amikor a király egy évvel később – alig tizenhét hónapnyi uralkodást követően – 1560-ban elhunyt, a tízéves és beteges IX. Károly került a trónra, aki helyett az anyja uralkodott régensként.
Katalin megkapta, amire a kezdetektől fogva vágyott. Anyakirálynőként sikeresen eltávolította a Guise-eket az udvarból, és igyekezett mérsékelt politikát folytatni, ám a katolikusok és a hugenották ellentétein nem tudott úrrá lenni.
Hamarosan kirobbant a három évtizeden át tartó vallásháború, amelyben Katalin a szemben álló feleket próbálta meg egymás ellen kijátszani.
Végül számos sikertelen békítési kísérlet után a szélsőséges katolikusok mellett kötelezte el magát.
1572. augusztus 23-án éjszaka mozgósította a királyi csapatokat, hogy fejezzék le a hugenotta vezérkart. A Szent Bertalan éjszakáján elkezdődött mészárlás három napig tartott és az ország számos tartományára is kiterjedt, a becslések szerint több mint tízezer áldozatot követelve. Franciaország hosszú évekre anarchiába süllyedt.
Medici Katalin bőkezűen támogatta a reneszánsz művészeteket, kibővítette a Louvre-t, elkezdte építtetni a Tuileriák palotáját. Neki köszönhetően jelent meg Franciaországban az asztalokon a villa, az articsóka, a zeller, a saláta, a brokkoli, a tészta és a parmezán.
Befolyásolta a divatot, és több reformot vezetett be az öltözködés terén, de elterjesztette az országban a parfüm használatát is.
Megszilárdította uralmát és erős kézzel irányította az eseményeket, miközben mindvégig arra törekedett, hogy a Valois-ház megtarthassa a hatalmát.
Amikor 1574-ben a sokat gyengélkedő Károly is meghalt, a trónt öccse (Katalin kedvenc fia), III. Henrik foglalta el, aki bár figyelmesen meghallgatta anyja tanácsait, azonban kevésbé hallgatott azokra.
Katalin visszaszorult a hatalomból, miközben folyamatosan rettegett a hugenották bosszújától. Idejét legszívesebben a szeretett Loire-menti kastélyában, az 564 szobás Blois-ban töltötte, ahol egy magángyógyszertárra hasonlító „boszorkánykonyhát" is berendezett.
Hamarosan megfázott és a betegség miatt 1589. január 5-én elhunyt. A sors furcsa fintora, hogy az általa nagyra becsült Nostradamus egyszer az jósolta neki, hogy Saint-Germain közelében fog meghalni. És bár az anyakirálynő emiatt szisztematikusan elkerülte ezt a helyet, azon a januári napon a hozzá érkező gyóntatót állítólag történetesen Julien de Saint-Germainnek hívták.
A bosszút türelmesen kiváró, kőkemény politikai játszmákat folytató Katalin abban a biztos tudatban halt meg, hogy miután három gyermeke még életben van, ők biztosítják a Valois-dinasztia fennmaradását.
Nem tudhatta, hogy III. Henriket még ugyanabban az évben meggyilkolják, akit egy rettegett ellenség, Navarrai Henrik, mint Franciaország első Bourbon uralkodója fog követni a trónon.