„Aki hallgat, beleegyezik."
(VIII. Bonifác pápa)
A leendő egyházfő 1235 körül, Bendetto Caetani néven született Anagniban, egy Rómától körülbelül ötven kilométerre fekvő településen. Nemesi családja kitűnő neveltetést biztosított számára, így Todi, Spoleto, Róma, Lyon és Párizs városában is tanulhatott. Már igen fiatalon felismerte származása előnyeit:
a neves Gaetanik sarjaként Róma és Itália egyik legbefolyásosabb családjában nevelkedett.
Civil- és kánonjogból szerzett doktorátust, majd 1265-ben csatlakozott Ottobuono Fieschi bíboroshoz, a későbbi V. Adorján pápához egy békéltető körútra, egy év múlva pedig a vatikáni kúria szolgálatába lépett.
Ezután pár évig egyháztanácsi ügyvédként, illetve apostoli írnokként dolgozott, erős kapcsolatrendszert épített ki, és igen komoly befolyásra tett szert. A sors érdekes fintora, hogy a 46 éves Bendetto-t pont a francia trón egyik legközvetlenebb barátja, IV. Márton pápa szentelte fel a San Nicolò in carcere Tulliano-templom címzetes bíboros-diakónusává.
A bíboros-presbiter kinevezéséig további tíz évet kellett várnia, ám egyházi karrierje ekkor már szépen ívelt felfelé. Az ambiciózus Gaetani bíboros élete V. Celesztin pápa 1295-ös hivatalba lépésével vett igazán előnyös fordulatot.
Hamarosan mindenki számára világossá vált, hogy az alapvető teológiai tudáson kívül V. Celesztin semmit sem ért a világi életből. Az idős, bencés szerzetesként megválasztott pápa napokat töltött imádsággal, nem értett a politikához, és nem tudta átlátni a pápasággal járó feladatokat sem. Ráadásul senkinek sem tudott nemet mondani, amiben
Gaetani bíboros nagy lehetőséget látott saját hatalmának megalapozására.
Amikor V. Celesztinben megérett a lemondás gondolata, segítőkészen összeszedte a lemondásához szükséges kánonjogi törvényeket és összeállította belőlük az úgynevezett Liber Sixtus-t. Jól keverte a kártyáit, mert miután a pápa 1294. december 13-án lemondott egyházi trónjáról; a bíborosi kollégium tizenegy nap múltán,
december 24-én Gaetani bíborost választotta meg pápának, a VIII. Bonifác nevet vette fel.
Bár nagy tervekkel látott hozzá pontifikátusának, hamar rá kellett jönnie, hogy időközben teljesen megváltozott Európa társadalma. A világi hatalmak furcsa szemmel néztek rá, amikor már a koronázásának másnapján kiadta első enciklikáját, amelyben az egyház fenséges és tökéletes egységének elvét hirdette. Ez talán már előre is vetítette a Bonifácra váró küzdelmeket.
Az 59 éves korában a katolikus egyház fejévé választott férfit a kortársai szerint leginkább három dolog érdekelte. Ezek a minél hosszabb és egészségesebb élet, a pénzszerzés lehetőségei, illetve családja gazdagságának a gyarapítása.
Nem riadt vissza a harcoktól, az állandó küzdelemtől sem annak érdekében, hogy az egyház felsőbbrendűségének leple alatt csökkentse a francia befolyást, ugyanis nyíltan franciaellenes politikát folytatott.
Nem számolt azonban a 13. század egyik legbecsvágyóbb és legmeghatározóbb uralkodójával. IV. (Szép) Fülöp mindenekelőtt centralizálni kívánta hatalmát, bürokratikus rendszert épített ki, és idővel hajlandó volt VIII. Bonifác pápával is konfliktust vállalni annak érdekében, hogy az egyházat is megadóztassa.
A királynak ugyanis sokszor „nem volt kedve" kikérni az egyházfő véleményét,
amiből nemcsak jogi, hanem tekintélyelvű vita is kerekedett. Fülöp és VIII. Bonifác konfliktusa elhúzódó háborúskodásba torkollott; a pápa még ki is átkozta az uralkodót, amire válaszul Fülöp királyi rendeletben tiltotta meg minden nemesfém, drágakő, fegyver és élelmiszer kivitelét országából, ami óriási érvágást jelentett az egyháznak.
De Fülöp nem érte be ennyivel: 1303-ban háborút indított Itália ellen azzal a nem titkolt szándékkal, hogy akár erővel is elhurcoltassa az egyházfőt. Bonifácnak nehezen, de sikerült visszavernie a támadást, de fizikálisan és lelkileg is megtört ember lett.
A francia támadás után a meggyötört pápán elhatalmasodott a rögeszmés félelem és üldözési mánia. Hét különböző udvari orvos figyelt az egészségére, de a középkori misztikus elixíreket, sőt, néha még a mágiát is segítségül hívta.
A krónikák szerint Bonifác egyszerűen beleőrült az elmúlt évek történéseibe és a sok kudarcba.
A megtépázott tekintélyű egyházfőt az Orsini család fegyveresei kísérték vissza Rómába, ám a következő egy hónapban szinte ki sem mert mozdulni a négy fal közül, mert állandóan attól rettegett, hogy valaki meg akarja ölni.
A súlyos pszichés zavarokkal küzdő VIII. Bonifác 1303. október 11-én elhunyt; története azonban nem ért véget a halálával.
Szép Fülöp szinte megszállottan gyűlölte őt, ezért minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy halott ellenfelét kiközösíttesse az egyházból.
Egy költő segítségével Itália-szerte gúnyiratokat terjesztett, és minden lehetséges módon igyekezett megalázni a néhai egyházfőt. Ebben a céljában új szövetségesre is talált Dante Alighieri személyében, akinek a pápa intézkedései miatt kellett elhagynia szülővárosát, Firenzét. Dante az Isteni színjátékban ezért a pokol legmélyebb bugyraiba száműzte Bonifácot.
A francia király egyház feletti befolyása közben rendkívüli mértékben megnőtt, így könnyen pert indított a néhai pápa ellen. A jogi procedúra már Bonifác halála évében, 1303-ban elindult, amelyre Fülöp részletes vádiratot készíttetett, ami komoly jelentőséggel bírt mind Franciaország, mint a pápaság jövője szempontjából.
Ez volt az első alkalom Európai történelemében, hogy részletes bizonyítékokkal álltak elő egy egyházfejedelem ellen. A főbb vádpontokat William de Nogaret, a király jobbkezének gondosan elkészített javaslata alkotta, és többek közt a következő, konkrét vádakat tartalmazta:
A központi vádat tehát az képezte, hogy Bonifácnak alapvetően nem lehetett megalapozott igénye a pápaságra, és alkalmatlannak is bizonyult a tisztségre.
A súlyos vádak bizonyítási eljárása azonban nyolc év múlva, 1311-ben elmaradt, mert IV. Fülöpnek fontosabb dolga akadt, a híres Templomos Rend felszámolása és az eladósodás ellen vívott küzdelmei. Végül semmiféle ítélet nem született az ügyben, ám a per az egykori egyházfő becsületén súlyos csorbát ejtett.