1967-ben írták le először, amikor egy kutatólaborban többen megbetegedtek a kórokozótól. A vírus fertőzött majmokról terjedt át az emberre. Tünetei nagyon hasonlítanak az Eboláéra: ugyanúgy vérzéses lázat okoz, ami könnyen a szervek leállásához és halálhoz vezethet. Első felbukkanásakor 25 százalék körül volt a halálozási rátája, ez az arány azonban az 1998-2000 között pusztító kongói, majd a 2005-ös angolai járvány idején elérte a 80 százalékot.
Az emberiség 1976-ban találkozott vele először, közel egyszerre jelent meg Szudánban és a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Vérrel és más testnedvekkel terjed, de elkapható úgy is, ha fertőzött állatok vagy emberek szöveteivel kerülünk kapcsolatba. A tudomány számára ismert törzsei eltérő mértékben veszélyesek. Létezik olyan törzs (Reston-vírus), ami nem okoz tüneteket emberekben, míg a szudáni törzs halálozási rátája az 50 százalékot is meghaladja. Az eddigi legkomolyabb Ebola-járvány 2014-ben tört ki Nyugat-Afrikában.
Habár az 1920-as években bevezetett vakcina a fejlett világban majdnem teljesen felszámolta a betegséget, a fejlődő országokban még mindig komoly egészségügyi problémákat jelent a vírus.
A veszettséget kezdetben fejfájás, végtaggyengeség, mérsékelt láz, lehangoltság, álmatlanság jellemzi, majd a következő szakaszban jönnek a légzési és nyelési görcsök, a remegés, az ingerlékenység, dühöngés és az intenzív nyálfolyás. A végső pedig a bénulási szakasz, amely víziszonnyal (a bénulások előtt ugyanis a nyelés, amelyet reflexszerűen már a víz látványa is kiválthat, görcsös fájdalmat okoz), fokozódó gyengeséggel, eszméletvesztéssel jár.
Nagyon kevés kivételtől eltekintve ezt követően beáll a halál.
A cikk folytatódik, lapozzon a következő oldalra!