Ha a partmenti sekély, meleg tengervízben úszkálunk, gyakran láthatunk az aljzaton szájnyílásukkal és tapogatóikkal felfelé fekvő, nagy csapatokba verődött medúzákat, amelyek látszólag ártatlanul lüktetnek a tengerfenéken. Csak aki már egyszer pórul járt velük, az tudja: megfelelő védőruházat hiányában legjobb, ha nagy ívben elkerüli a Cassiopea, azaz a talajlakó medúza által elfoglalt területeket,
mert ha túl közel téved hozzájuk, kellemetlen csípéseket szedhet össze – méghozzá anélkül, hogy hozzáért volna az állatokhoz.
Amerikai kutatóknak végre sikerült fényt deríteni a „szúrós víz" rejtélyére: rájöttek, hogy a békésnek tűnő jószágok méreganyaggal töltött nyálkacsomagokat bocsátanak ki magukból, amelyek ellebegve jól szétterülnek a környező vízben.
A Smithsonisan's Nemzeti Természettudományi Múzeum, a Kansas-i Egyetem és az Egyesült Államok Tengerészeti Kutatólaboratóriuma által a Nature Communications Biology folyóiratban közölt cikk pontos leírást ad
a nyálkában talált mikroszkópi méretű szerkezetről.
A csalánsejtek nyálkában forgó gömböcskéit, amelyek a csípésért felelősek, a tudósok a Cassiopea nemzetség neve nyomán kasszioszómának nevezték el.
„A felfedezés egyszerre volt meglepetés és a szúrós víz régi rejtélyének várva várt megoldása – nyilatkozta Cheryl Ames, a múzeum kutatója és a Tohoku Egyetem munkatársa. – Most már tudathatjuk minden úszni vágyóval,
hogy a szúrósvíz-jelenségért az enyhe csípése miatt egyébként viszonylag ártalmatlannak tartott talajlakó medúzák okolhatók."
A Cassiopea-fajok világszerte elterjedtek a csendes partmenti vizekben, például lagúnákban és mangroveerdőkben.
A kasszioszómák több tudományterületen átívelő tanulmányozása néhány kutató kíváncsi vizsgálódásából évekig tartó projektté nőtte ki magát.
A folyamatot Ames, valamint a Nemzeti Óceán- és Légkörügyi Hivatalnál (NOAA) dolgozó Allen Collins indították el azzal, hogy a talajlakó medúzákkal kapcsolatos saját kellemetlen tapasztalataiknak szerettek volna utánajárni.
A kutatás elején Ames még Collins múzeumi gerinctelenállat-laborjának doktorandusza volt, majd immár posztdoktorként a Tengerészeti Kutatólaboratóriumban folytatta a tudósok,
a hadsereg és a fürdőző nagyközönség biztonságát egyaránt érintő kérdés tisztázását.
Ames elmondta: eleinte abban sem voltak biztosak, hogy egyáltalán a talajlakó medúzák körül kell-e kutakodniuk; számos ötlet felvetődött, hogy milyen jelenség állhat az égő, viszkető csípések hátterében.
Lehetőségként felmerültek a leszakadt medúza-tapogatók és a „vízitetvek"-ként is emlegetett medúzalárvák csakúgy, mint a tengeri rózsák és egyéb szúró-csípő tengeri állatok.
Azt viszont tudták, hogy a múzeum akváriumában tartott talajlakó medúzák, ha bosszantják őket, vagy táplálkoznak, nyálkafelhőt bocsátanak ki, így úgy döntöttek, ott kezdik a vizsgálódást.
Amikor Ames és a Smithsonian-nál gyakorlatozó fiatal kollégái, Kade Muffett és Mehr Kumar először pillantottak rá a nyálkára a mikroszkóp alatt, meglepve tapasztalták, hogy a nyákos anyagtömegben parányi göröngyös golyócskák forgolódnak.
Anna Klompen, a Kansas-i Egyetem doktorandusza és a NOAA korábbi munkatársa segítségével kifinomultabb mikroszkópi módszerekhez fordultak, hogy a rejtélyes gömböcskék mibenlétét tisztázzák, és a kép lassan körvonalazódni kezdett.
Mint kiderült, a göröngyös golyók valójában üreges sejtlabdacsok, belül feltehetőleg ugyanazzal a zselészerű anyaggal töltve, amely a medúzák alakját adja.
A labdacsot kívülről borító sejtréteg főként a nematocitákként is ismert csalánsejtekből áll,
de a sejtek között akadnak csillókkal – apró, csapkodó szőröcskékkel – ellátottak is, amelyek a gömböcök forgómozgását hajtják. Külön érdekességként valamennyi kasszioszóma zselés belsejében ott éldegélnek ugyanazok az okkerszínű szimbionta algák, amelyek magukat a medúzákat is sárgásra színezik.
A medúzákat jobban szemügyre véve a kutatók felfedezték, hogy az állatok karjain a kasszioszómák apró, kanál formájú szerkezetekbe tömörülnek.
Amikor óvatosan ingerelték a medúzákat, a kasszioszómák lassan leváltak a karjaikról,
mígnem a sok ezer méregbomba a nyákkal összekeveredve ellebegett.
Azt is megfigyelték, hogy a kasszioszómák
eredményesen gyilkolták a medúzák táplálékául szolgáló apró rákokat:
a csoport által készített videófelvételeken jól látható, ahogy a kis ízeltlábúakat villámgyorsan elpusztítják a mérgező gömböcök. A laboratóriumi elemzés három különböző méreganyagot is felderített a kasszioszómákban.
Bár az óceán természetes közegében betöltött pontos szerepük még kérdéses, Ames szerint a kasszioszómák a talajlakó medúzák táplálkozási stratégiájának fontos részét képezhetik. Noha tápanyagszükségletük nagyját
a bennük élő fotoszintetikus algák szolgáltatják,
a fotoszintézis lassulása esetén némi táplálékkiegészítésre lehet szükségük, és ehhez kapóra jönnek a mérgező nyálka által megbénított rákocskák.
„A medúzák méreganyagairól általában véve keveset tudunk, és ez a kutatás egy lépéssel közelebb visz minket annak megértéséhez, milyen érdekes és ismeretlen módokon használják a medúzák a mérgeiket" – mondta Klompen. Collins megjegyezte: a csoport felfedezése azért különösen izgalmas,
mert a Cassiopea medúzákat több mint kétszáz éve leírták, a kasszioszómákat mégsem ismerte fel máig senki.
„Így sem tartoznak a legveszedelmesebb teremtmények közé, de azért hatással vannak az egészségre – szögezte le. – Tudtuk, hogy a víz szúróssá válik a közelükben, de eddig senki sem vette a fáradságot, hogy utánajárjon, miért."
A csoport máris négy további közelrokon fajban igazolta a kasszioszómák meglétét, és folytatják a vizsgálódást, hogy kiderítsék, vajon szélesebb körben elterjedt stratégiáról van-e szó.