„A sorsát nem bánhatja meg az ember, de azt bizony bánom, hogy anyám nem egy ácshoz ment feleségül."
(Szvetlana Joszifovna Allilujeva)
Nem sokan mondhatják el magukról, hogy sorsuk már a születésük pillanatában eldőlt. Szvetlana Joszifovna Allilujeva azon kevesek egyike, aki már egészen fiatalon tudhatta, hogy Sztálin lányaként rengeteg megpróbáltatás vár majd rá. A hírhedt szovjet diktátor ugyanis korlátlan hatalommal rendelkezett és milliók haláláért felelt.
Bárhová is megyek, akár Ausztráliába, akár egy lakatlan szigetre, apám neve miatt mindig politikai fogoly leszek
– idézi Szvetlanát a kanadai írónő, Rosemary Sullivan „Sztálin lánya" című, az Életrajzírók Nemzetközi Szövetségének Plutarkhosz-díjával kitüntetett könyvében. – El tudod képzelni, hogy az édesapád és egy név árnyékában élsz egész életeden át?
Sztálin lányának jelenlététől, puszta létezésétől mindenki egyszerűen megzavarodott: bár egész életében az „öröksége" ellen harcolt, mégsem beszélhetett senkivel sem őszintén, és soha nem mert megbízni az emberekben, mert a KGB, később pedig a CIA folyamatosan sakkban tartotta. Illúziót dédelgetett akkor, amikor még hitt abban, hogy megszabadulhat a Sztálin lánya címtől.
Szvetlana Joszifovna Sztalina 1926. február 28-án született Moszkvában. Édesanyja, Nagyezsda Szergejevna Allilujeva tizenhat évesen lett Joszif Visszarionovics Sztálin második felesége. Egy meg nem erősített legenda szerint maga a szovjet diktátor mentette ki Bakunál a tengerben fuldokló kétéves Nagyezsdát, és a kapcsolatot később is tartották.
A szerelmük 1917-ben bontakozott ki, ám
Sztálin grúz felmenőitől erőszakot, könyörtelenséget és kegyetlenséget tanult, valamint azt, hogy soha ne bízzon meg senkiben.
Ebből következett, hogy Sztálin még a saját rokonaival szemben is állandó paranoiát érzett, ezért a kis Szvetlánának nehéz gyerekkor jutott. Mert bár származása miatt elkerülte az éhezést és honfitársainak megpróbáltatásait, még csak a hatodik életévét töltötte be, amikor az édesanyja öngyilkos lett.
Nagyezsda halálának körülményeit Sztálin azonnal államtitokká minősítette, a lányának pedig azt hazudta, hogy az édesanyja hashártyagyulladásban hunyt el.
A magányosan maradt kislány nem is gyászolhatta meg édesanyját.
"Ellenségként ment el" – emlékeztette többször az apja, aki akkor már a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkáraként pragmatikus, hideg fejű politikusként gondolkodott; és mindig a hatalom megőrzéséhez igazította magatartását.
A magára maradt kislány a dadájában talált szövetségesre, de nem sokáig érezhette magát biztonságban. Egyik „hozzátartozótól" a másikhoz került annak függvényében, hogy diktátor apja éppen kit száműzött vagy végeztetett ki a családból. Hamarosan a saját bőrén tapasztalhatta meg,hogy Sztálin milyen végtelen hatalommal rendelkezik: egyik nap levelet nyújtott át neki az iskolában egy zokogó diáktársa, akinek az édesapját aznap éjjel tartóztatták le.
Arra kérte Szvetlanát, hogy a levelet adja át Sztálinnak, amit a mit sem sejtő kislány meg is tett. Apja éktelen haragra gerjedt ettől, és azt hangoztatta, hogy „az NKVD soha sem hibázik". Noha a fiú apját később szabadon engedték, Szvetlana megtanulta a kemény leckét.
Egy ember élete teljes mértékben az apám egyetlen szavától függött
– emlékezett vissza Szvetlana, megjegyezve az apja egyik mondatát, miszerint „néha azokkal is fel kell venni a harcot, akiket szeretünk".
Hiába volt három bátyja, mindig egyedül érezte magát; Szvetlánának egyszerűen nem volt senkije. Később egy interjúban elárulta, hogy apjával nem találkozott túl sokszor és ha igen, akkor sem tudtak fontos kérdésekről beszélni.
Szvetlana Moszkvában járt iskolába, ahol kitűnő eredménnyel végzett. Sztálin azonban nem nézte jó szemmel sem a lánya barátait, sem a szerelmi ügyeit.
Kapcsolatukra újabb súlyos terhet rakott, amikor a tizenhét éves lány első szerelmét, Alekszej Kaplert az apja tíz évre szibériai kényszermunkára küldte.
És bár Szvetlana bekerült Oroszország és a világ egyik legjobb oktatási intézményébe, a Moszkvai Állami Egyetemre, ezt soha nem tudta megbocsátani az apjának. Filológia szakra járt, majd a történelmi fakultást választotta, ahol Németországra szakosodott. A sors azonban megismételte magát és
Sztálin parancsára a lány íróbarátai is sorra elkerültek az egyetemről,voltak, akik a Gulág munkatáboraiba kerültek, és akikről Szvetlana soha többé nem hallott.
Alig várta, hogy kiköltözhessen a börtönként szolgáló otthonából, a Kremlből. Sztálin közben pedig milliókat küldött a halálba és börtönné változtatta az egész Szovjetuniót. Ahogy teltek az évek, apa és lánya mind messzebbre kerültek egymástól, oda, ahonnan már nem volt visszaút.
Az egyetem elvégzése után Szvetlana fordítóként és irodalmi szerkesztőként dolgozott, ésmegpróbált minél jobban függetlenedni az apjától. Már amennyire ez Sztálin lányaként egyáltalán lehetséges volt.
Először 1944-ben ment férjhez az egyik bátyja évfolyamtársához, Grigorij Morozovhoz, de a házasságot Sztálin utasítására nem ismerték el törvényesnek. Megszületett a fia, Joszif, akit a második férje, Jurij Zsdanov kémikus és filozófus adoptált, és akitől egy leánya, Jekatyerina született.
És bár megpróbált távolságot tartani, mégis figyelemmel kísérte Sztálin tetteit, amelyekre egyre nehezebben talált magyarázatot.
Különös, örömmel vegyes bűntudatot érzett 1953-ban, amikor a generalisszimusz elhunyt. Sztálin halála után azonnal felvette a rejtélyes körülmények között elhunyt anyja családi nevét; egyetlen szállal sem akart kötődni többé zsarnoki apjához.
Ekkor már kétgyermekes egyedülálló anyaként nézett szembe a világ kihívásaival. Sztálin halála után megkeresztelkedett, és szerelembe esett egy idős indiai tudóssal, Bradzses Szingh-gel.
A szovjetek azonban megtagadták tőle a hivatalos engedélyt, hogy hozzámenjen.
A külföldre utazás lehetőségét később, 1967-ben mégis megkapta, amikor szerelme váratlanul elhunyt és Szvetlana a hagyomány szerint a Gangesz folyóba kívánta szórni a hamvait. Ekkor döntött úgy, hogy tiszta lapot nyit az életében: negyvenévesen maga mögött hagyta a Szovjetuniót és politikai menedékjogot kérve új életet kezdett.
Szvetlana előbb Svájcban, majd Amerikában telepedett le. Disszidálása után öt évvel újra férjhez ment egy William Wesley Peters nevű építészhez, és ekkor kezdte el a Lana Peters nevet használni. Könyvet írt a saját életéről, amiből gyorsan bestseller lett. Ez biztosította számára mind az írói hírnevet, mind a megélhetéshez szükséges egzisztenciát.
A világ azonban soha sem felejtette el, hogy Sztálin lányának született.
A magánéletben ezúttal sem boldogult: elvált a férjétől. Élete során több mint harmincszor költözött, és bejárta szinte az egész világot. Az amerikai és az orosz titkosszolgálatok pedig végig ott lihegtek a nyomában.
Az emigrációban ugyanúgy nem tudott mit kezdeni magával, mint hazájában. Néha megrohanta a honvágy a Zsivago doktor filmzenéjének hallatán, majd elégette szovjet útlevelét egy kerti grillsütőn
– írta Hahner Péter az Élet és Irodalom című lapban.
Szvetlana egy rövid időre mégis visszatért a Szovjetunióba, hogy találkozzon hátrahagyott gyermekeivel. Ezután Grúziában, majd Wisconsin államban telepedett le. Utána egy darabig egy angliai idősek otthonában élt, ahonnan egy svájci kolostorba költözött.
Élete utolsó évtizedét visszavonultságban töltötte Amerikában, de soha nem lelt igazán nyugalomra.
Szvetlana Allilujeva életét végig meghatározta, hogy ki is volt az apja, és sohasem tudott megszabadulni ettől a tehertől. 2011-ben Lana Peters néven, 85 éves korában hunyt el Amerikában.