A közhiedelemmel ellentétben már a „sötét" jelzővel illetett középkorban is gyakran mostak kezet az emberek, általában az ébredés után, valamint az étkezések előtt és azt követően.
A kézmosás nem csupán a jó modorról tanúskodott abban a korban, amiről elsőként a piszok és a bűz jut eszünkbe
– magyarázta Katherine Harvey, a Londoni Egyetem történésze a History Extra tudományos online portálnak. – A középkori emberek egy része tisztában volt a szennyeződések és a betegségek közötti kapcsolattal.
Hozzátette: rengetegen követték a 14. századi sebész, John Arderne gyakorlatát, aki megkövetelte a tanítványaitól, hogy csak „tiszta kezekkel és jól formált körmökkel (...) minden feketeségtől és mocsoktól megtisztítva" nyúljanak a pácienseikhez.
A kézmosást több okból is fontosnak tartották, egyrészt, hogy eltávolítsák a környezetből származó külső szennyeződéséket, másrészt pedig a „test által kiválasztott, káros anyagokat".
Az úgynevezett „kettős szennyeződéssel" és a testi ürülékkel kapcsolatos aggodalmak a reneszánszban is fennmaradtak. A 15. században praktizáló Tommaso Rangone olasz orvos például azt tanácsolta a pácienseinek, hogy mindig tisztítsák meg a kezeiket a "felesleges dolgoktól", az izzadságtól és a szennyeződésektől, amelyeket a természet „gyakran lerak ezen a helyen".
Ezt a gyakorlatot más, korabeli szakemberek is alkalmazták, akik felismerték, hogy a kezek betegségeket adhatnak át, bár e kijelentésükkel ekkor még leginkább csak a bőrbetegségekre, például a rühességre gondoltak és nem a korabeli világban pusztító nagy járványokra, például a pestisre.
A hiedelmektől függetlenül tény, hogy a kézmosás a jó egészség egyik szükséges és nélkülözhetetlen feltételének számított
– mutatott rá Katherine Harvey. – Ezt a jól bevált gyakorlatot folytatták a későbbi korokban, például a kora újkor emberei is.
A kézhigiénia szerepe a történelem során egyre jelentősebbé vált; így lett bevett szokássá az étkezés előtti és utáni alapos kézmosás.
A korban publikált népszerű illemtankönyvek még az étkezések közben elvégzett kézmosást is illendőnek tartották, ebben egy asztal mellé készített vizeskancsó és mosdótál segített. Erre azért volt szükség, hogy mindenki nyugodtan tudjon osztozni az együttesen feltálalt ételeken.
A rossz kézhigiénia súlyos megbotránkozást és visszautasítást okozhatott az illemszabályok betartásához szokott társadalom tagjai között. Samuel Pepys angol politikus naplójában például többször is feljegyezte, hogy „nagynéném kezeinek puszta látványától csaknem felfordult a gyomrom."
Hasonlóan vélekedtek a György-korabeli társadalom felső osztályának tagjai is a 18. században, akik
szabályosan megrémültek a szolgálók kéztisztaságának esetleges hiányosságaitól, különösen az ételkészítés és a felszolgálás tekintetében.
Eliza Haywood angol írónő például arra kötelezte a szolgálólányait, hogy rendszeresen mossanak kezet, miközben más munkáltatók nem csak ezt, hanem azt is utasításba adták, hogy a „tiszta és ápolt kezeket tegyék láthatóvá", tehát meg se próbálják elrejteni azokat a zsebükben vagy a kötényükben.
A híres író, Jonathan Swift 1745-ben kiadott, „Útmutatás a szolgáknak" (Directions to Servants) című munkájában kifejezetten kritizálta azokat a házi alkalmazottakat, akik mosdatlan kézzel készítettek salátákat, miután hússal dolgoztak vagy az illemhelyen jártak.
A 19. században olyan nagy tudósok, mint a francia Louis Pasteur és az angol Joseph Lister, jelentős előrelépéseket tettek a mikróbaelmélet és a kézmosás gyakorlati alkalmazása terén. Lassan, de biztosan terjedt, hogy hogyan és miért pont a kézmosás a leghatékonyabb stratégia a betegségek és kórokozók terjedésének megfékezésében. Ezt a nézetet erősítette meg 1847-ben Semmelweis Ignác is.
A magyar orvos, mint a kézmosás egyik úttörő személyisége rájött, hogy a bécsi kórház orvosai csupasz kézzel boncolják a halottakat, majd ugyanezzel a szennyezett kézzel segítik világra a csecsemőket.
Hamarosan bebizonyította, hogy az anyai halandóság drasztikusan csökkenthető klórmész-oldattal végzett rutin kézmosással. Így már a 19. század elején alkalmazta a ma alapvető higiéniai gyakorlatnak számító, rendszeres kézmosást a fertőzések terjedésének elkerülésére.
Ennek a forradalmi új tudásnak eleinte azonban meglepően kevés, közvetlen hatása mutatkozott,
főként azért, mert a korabeli orvosok nem szívesen vállalták volna azt a kockázatot, hogy őket tegyék felelőssé az anyák haláláért.
A kézmosás gyakorlati szükségességéről és a kézhigiénia alapvető fontosságáról csak a következő évtizedekben született valódi egyetértés.
A 20. század első felében ezt segítették elő a különböző reklám és marketing kampányok, bár ezek alapvető célja inkább a profitszerzés, mintsem az egészségesebb szokások előmozdítása volt.
Az 1920-as években a Lever Brothers szappangyártó vállalat tiszta kéz kampánya például arra buzdította a gyerekeket, hogy mossanak kezet „reggeli előtt, vacsora előtt és iskola után".
Egy későbbi, 1927-es hirdetésben már az apa figyelmeztette a fiát, hogy „a piszkos kéz veszélyes", és saját maga járt elöl jó példával a kézmosást illetően. Az ilyen és ehhez hasonló reklámoknak jelentős volt az üzenetük, amik a mai napig érvényesek.
Az évszázados tanácsok napjainkban is irányadóak. Többszörösen bebizonyosodott ugyanis, hogy az új koronavírus-járvány idején a kézmosás és kézfertőtlenítés az egyik leghatékonyabb fegyverünk ahhoz, hogy elkerüljük a fertőződés veszélyét.