I. Lipót német-római császár és magyar király történelmünk egyik leghosszabb ideig uralkodó fejedelmének számít: Ferenc József 68 éves országlását leszámítva ő ült legtovább a magyar trónon a Habsburg-Lotaringiai ház királyai közül.
A magyar történelemben oly nagy szerepet betöltő uralkodó, III. Ferdinánd és Habsburg Mária Anna spanyol infánsnő második fiúgyermekeként látta meg a napvilágot Bécsben, 1640. június 7-én. Az ifjú Lipót főherceg rendkívül gondos nevelésben részesült.
Jezsuita nevelőinek köszönhetően széleskörű műveltségre tett szert,
öt nyelven, latinul, franciául, olaszul, németül valamint spanyolul egyaránt folyékonyan beszélt, rajongott a tudományért és a művészetekért.
Kiváló zenei tehetséggel rendelkezett, és komponistának sem volt utolsó. Szívesen muzsikált,
királyként is mindig szakított időt arra az államügyek mellett, hogy saját maga vezényelje a nemes urakból álló zenekarát.
A jezsuiták hatására már egész fiatalon buzgó katolikussá vált, naponta akár öt misét is végig hallgatott, és eredeti szándéka szerint az egyház szolgálatát szerette volna élethivatásának választani.
1654. július 9-én azonban bátyját, IV. Ferdinánd cseh és magyar királyt elragadta a himlő,
ami miatt Lipótnak le kellett mondania papi ambícióiról,
mert a bátyja váratlan halála miatt ő lett a trónörökös. Miután Lipót főherceget az országgyűlés magyar királlyá választotta, 1655. június 27-én a pozsonyi Szent Mihály templomban Lippay György esztergomi érsek a homlokára helyezte a Szent Koronát.
Atyja, III. Ferdinánd nagyon szerette volna elérni, hogy még az ő életében válasszák meg Lipótot római királlyá, ezzel kívánta ugyanis fia számára bebiztosítani a német-római császári méltóság megszerzését, de ezt már nem sikerült elérnie.
A harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai béke alaposan meggyengítette a Német-római Birodalom feletti Habsburg befolyást,
mert a birodalmat több tucat szuverén fejedelemség laza konglomerátumává tette.
A harmincéves háborúban megerősödött Franciaország rendkívül ambiciózus fiatal uralkodója, XIV. Lajos, az agyafúrt és kitűnő diplomáciai érzékkel megáldott főminisztere, Jules Mazarin bíboros segítségével elérte, hogy a német fejedelmek egy része őt támogassa a német-római császári cím elnyerésében.
Ezért amikor III. Ferdinánd - a hivatalban lévő német-római császár - 1657. április 2-án meghalt, Lipótnak el kellett érnie,
hogy biztos többséget szerezzen a Nagy Károly koronájára ácsingózó XIV. Lajossal szemben
a császárválasztó birodalmi gyűlésben. Lipótot végül 1658. augusztus elsején Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem hathatós támogatásával - XIV. Lajos intrikái ellenére - német-római császárrá választották.
Császárrá választása sem zárta le a közte, valamint az európai hegemónia megszerzésére törekvő XIV. Lajos közti rivalizálást,
ami alapvetően meghatározta a 17. század második felének nagyhatalmi politikáját.
A történelem groteszk fintoraként a háborúskodástól és vérontástól irtózó I. Lipótnak csaknem fél évszázados uralkodása alatt a francia-Habsburg ellentét, továbbá az Oszmán Birodalom felújult hódító törekvései miatt háborúk egész sorával kellett szembe néznie.
A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békekötés után a Habsburg-ház ellenfelei, Franciaország, a lutheránus Svédország, valamint az ugyancsak protestáns Brandenburg továbbra is jelentős hadseregeket tartottak fegyverben.
Velük szemben III. Ferdinánd 1648 után néhány császári ezred kivételével szélnek eresztette a zsoldosait, ezért amikor I. Lipót trónra lépett, alig volt fegyverre fogható katonája.
A tizenötéves háborút követő viszonylag békés évtizedek után az 1650-es évek végén a Porta ismét elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy az előző évszázad nagy hódítója, Szulejmán szultán terveit, felelevenítve a harmincéves háború viszontagságaitól meggyengült Habsburg Birodalom rovására felújítsa európai hódító politikáját.
A 17. század valamint az oszmán történelem egyik legtehetségesebb hadvezére,
Köprülü Ahmed nagyvezír IV. Mehmed szultán támogatásával 1663-ban 80 ezres sereg élén Magyarországra vonult,
hogy az ország még Habsburg fennhatóság alatt álló nyugati és északi területeinek meghódításával kedvező helyzetet teremtsen Bécs elfoglalásához. Az 1663-64-es oszmán támadás idején I. Lipót a nagyvezír haderejével szemben csak alig 25-30 ezer fős hadsereget tudott kiállítani.
Érsekújvár elfoglalása riadóként hatott, hiszen e stratégiai fontosságú erősség török kézre kerülése
előrevetítette az oszmán hadak Bécs alá vonulásának rémképét.
Zrínyi Miklós gróf, horvát bán, az 1664-es téli hadjáratában az eszéki hadihíd felégetésével, és néhány déli erősség visszafoglalásával azonban sikeresen meghiúsította Köprülü Ahmed Bécs körbekerítését célzó tervét.
Az utánpótlási nehézségek miatt az Udvari Haditanács nem tudta kiaknázni Zrínyi sikereit,
a nagyvezír pedig seregét délre vezényelve elfoglalta Zrínyiújvár stratégiai erősségét. Köprülü Ahmed 1664 nyarán akarta kicsikarni a végső győzelmet.
Ám az addigi sikereitől elbizakodott nagyvezír elszámította magát, amikor könnyű győzelmet remélve, 1664. augusztus elsején jelentős túlerőben lévő seregével Szentgothárd mellett megütközött az osztrák örökös tartományok védelmére felsorakozott keresztény hadakkal.
A számszerűleg létszámhátrányban lévő császári sereg főparancsnoka, Raimondo Montecuccoli gróf súlyos vereséget mért az oszmán haderőre.
Az 1526-os mohácsi, valamint az 1596-os mezőkeresztesi ütközet után ez volt az első olyan eset, hogy keresztény sereg nyílt csatát vívott a törökökkel, és az előbbiekkel szemben fényes győzelmet aratott a szultáni hadon, ami a nyugati harcművészet 17. században történt ugrásszerű fejlődésével volt magyarázható.
A zárt rendben, fegyvernemekre osztva és egységes vezénylés alatt küzdő keresztény sereg
harcászata és taktikája messze felülmúlta
az előző évszázad óta szinte semmit sem fejlődött török hadvezetés színvonalát, lehetővé téve, hogy a keresztények jelentős létszámhátrányuk ellenére is súlyos vereséget mérjenek a törökökre.
A fényes győzelmet Montecuccoli gróf azonban mégsem tudta kihasználni, mert ahhoz, hogy általános törökellenes hadjárattá fejlessze tovább stratégiai győzelmét, sem elég embere, sem pedig anyagi lehetősége nem volt.
I. Lipót ezért az 1664-ben megkötött vasvári békével a császári seregek győzelme ellenére is kénytelen volt a status quo alapján megállapodni a szultánnal.
A vasvári békekötésen felháborodott magyar főnemesség, és az utókor igaztalanul rója I. Lipót szemére a „megalkuvást", hiszen a császárnak ekkor még sem a megfelelő létszámú hadsereg,
sem pedig az általános török elleni hadjárathoz szükséges anyagi források nem álltak rendelkezésre,
és tartania kellett az Oszmán Birodalommal szövetséges francia király, XIV. Lajos nyugati támadásától is. A török kiűzésének feltételei csak két évtizeddel a szentgothárdi csata után teremtődtek meg.
A vasvári béke miatti csalódottság, valamint I. Lipót abszolutisztikus kormányzati törekvései érlelték meg 1664-től Wesselényi Ferenc nádor, majd Nádasdy Ferenc országbíró vezetésével azt a titkos főúri összeesküvést, ami a bécsi udvar ellen irányult.
A titkos szervezkedés azonban lelepleződött, és az összeesküvés vezetőit, Zrínyi Pétert, valamint Frangepán Kristófot 1671-ben Wiener Neustadt-ban kivégezték.
Az összeesküvés jó ürügyet teremtett I. Lipót számára ahhoz, hogy a jogeljátszás (Verwirkungstheorie) elvére hivatkozva hatályon kívül helyezze a rendi alkotmányt, és nyílt, abszolutisztikus kormányzást vezessen be.
Lipót abszolutizmusa azonban merőben más volt, mint a korabeli francia vagy svéd kormányzási modell,
ami az országon belüli központosításra törekedett, és amivel szemben I. Lipót a Habsburg Birodalom örökös tartományait illetve királyságait kívánta egységes, központi irányítás alá vonni, elsősorban Wenzel Eusebius Lobkowitz herceg, kancellár befolyásolására.
A lipóti abszolutizmus egyik fő elemét az ellenreformáció, a protestánsok jogainak megnyirbálása alkotta, ami a Magyar Királyság protestáns többségű vármegyéiben és Erdélyben is heves ellenállást váltott ki.
Az abszolutisztikus kormányzás minden ellenszenves vonása ellenére mégis a jövőt, a modernizációt jelentette.
Lipót honosította meg a modern merkantilista gazdálkodást és az egységes, központosított adózást, ami többek között az állandó hadsereg kiépítését illetve fenntartást is lehetővé tette.
Utóbbi nélkül aligha lett volna lehetséges a török kiűzése Magyarország területéről a 17. század végén. I. Lipót megszüntette a nádori tisztséget,
és 1673-ban Johann Caspar Ampringent, a Német Lovagrend nagymesterét nevezte ki Magyarország kormányzójának.
A hadügyi reform keretén belül – ami az állandó hadsereg bevezetését célozta - elbocsátott 11 ezer végvári katonát, a helyőrségekbe pedig császári ezredeket vezényeltetett.
Ezek az intézkedések súlyos elégedetlenséget váltottak ki a magyar nemességben, amely a jogai megcsorbítását látta a császár rendeleti kormányzásában.
A végvárakba bekvártélyozott császári katonaság állandósult rekvirálásai pedig a köznép haragját vívták ki a bécsi kormányzattal szemben, ami ellen Thököly Imre szervezésében kezdte el szárnyait bontogatni a kuruc mozgalom.
Az 1673-ban a „gubernium" bevezetésének évében kitört francia-holland háborút lezáró 1679-es nijmvegeni béke tovább gyengítette a Habsburg Birodalom nyugat-európai befolyását, ami arra késztette Lipót császárt, hogy kiegyezést és megbékélést keressen a magyarokkal.
A Pozsonyban tomboló pestis miatt Sopronba összehívott 1681-es országgyűlés ennek jegyében helyre állította a nádori intézményt, a diéta pedig Esterházy Pál herceget választotta meg a magas méltóságra.
Formálisan visszaállították a rendi alkotmány hatályát is, és a császár szentesítésével vármegyénként két-két artikuláris helyen bevezették a protestánsok szabad vallásgyakorlását. Az országgyűlés ideje alatt szintén a megbékélés jegyében I. Lipót harmadik feleségét, Pfalz-Neuburgi Eleonórát
a soproni Kecske-templomban Magyarország királynéjává koronázták.
A konszolidációra az udvarnak, valamint a magyar főrendeknek is nagy szüksége volt, mert Magyarország csak a császár - egyben a törvényes magyar király- támogatásával remélhette az országot romba döntő másfél évszázados török hódoltság felszámolását, az udvar számára pedig a nyugati befolyásvesztés miatt értékelődött fel a Magyar Királyság szerepe.
I. Lipót valamint a magyar főrendek ekkor még nem tudhatták, hogy a távoli Isztambulban IV. Mehmed oszmán szultán és az iszlám kalifája, minden korábbinál nagyobb dzsihádra, azaz „szent háborúra" készülődik az osztrák tartományok ellen, hogy beteljesítve Nagy Szulejmán álmát, „Allah birtokává" tegye Bécset.
1676-ban a rendkívül tehetséges, de roppant becsvágyó Kara Musztafa pasa lett az Oszmán Birodalom nagyvezíre, akinek szemei előtt a nagy hódító szultánok, II. Mehmed, I. Szelim és Szulejmán dicsőségének felélesztése lebegett.
Ugyanebben az évben foglalta el Szent Péter trónusát Rómában XI. Ince pápa is, aki viszont a török Európából való kiűzését tette meg élete és egyházfejedelemsége legfontosabb céljává.
Kara Musztafának 1682-ben sikerült meggyőznie IV. Mehmed szultánt arról, hogy az „igazhitűek" minden korábbinál nagyobb seregét felállítva teljesítse be a szulejmáni tervet, és Bécs elfoglalásával egyszer s mindenkorra törje meg a Habsburgok hatalmát.
1683 tavaszán Kara Musztafa valóban minden addiginál hatalmasabb, közel 150 ezer fős sereg élén indult el Drinápoly alól
Bécs elfoglalására. A próféta zöld zászlaja alatt az örökös tartományok felé hömpölygő félelmetes iszlám had közeledésének hírére a birodalmi fővárosban kitört a pánik.
I. Lipót valamint az udvartartása 80 ezer bécsi polgárral együtt elhagyta a császárvárost és Linzbe menekült. Bécs védelmét gróf Ernst Rüdiger von Starhemberg tábornagyra hagyta,
aki 12 ezer katonájával és városban maradt bécsi polgárokkal készült az ostrom elhárítására.
Az oszmán had 1683 júliusában zárta körbe Bécset, a nagyvezír pedig azonnal elrendelte a nehéz ostromlövegek felállítását, és a városfalak lövetését.
Miközben a lövegek folyamatosan rombolták a falakat, a török könnyűlovasság, az akindzsik , keresztül-kasul száguldoztak a közeli tartományokban, városokat felgyújtva és ezreket kardélre hányva fokozták a rémületet.
Augusztus végére Starhemberg gróf serege ötezer főre olvadt,
és már csak nagyon nehezen tudta visszaverni a városfal lerombolt szakaszait folyamatosan rohamozó török támadásokat.
Úgy látszott, hogy Kara Musztafának sikerül véghezvinnie azt, ami nem sikerült Szulejmánnak, de a segítség ekkorra már karnyújtásnyi közelségbe került .
A török invázió híre riadóztatta a keresztény fejedelmeket. I. Lipót császár kérésére Sobieski János lengyel király 37 ezer fős serege élén Krakkóból erőltetett menetben sietett Bécs falai alá, hogy Lotharingiai Károly herceg császári hadaival egyesülve felmentse a szorongatott császárvárost.
Az egyesült keresztény hadak János király parancsnoksága alatt
1683. szeptember 12-én Kahlenberg mellett megsemmisítő vereséget mértek Kara Musztafa túlerőben lévő seregére,
gyilkos kézitusa után elfoglalták a török tábort, és megfutamodásra kényszerítették a törököket, akik felszerelésüket és málháikat hátrahagyva fejvesztetten menekültek el Bécs alól.
János király felismerte, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom a demoralizáltan visszavonuló török had megsemmisítésére, ezért
Bécs felmentése után Károly herceg császári csapataival együtt üldözőbe vette a Duna mentén Buda felé visszavonuló törököket.
Az 1683. október 7-én Párkány mellett kibontakozó ütközetben Sobieski János király Károly herceg másnap beérkező csapataival ismét véres vereséget mért a budai pasa seregével megerősített oszmán hadakra.
A győzelem lendületét kihasználva a keresztények ostrom alá vették a túlparti Esztergomot, és 140 éves török megszállás után felszabadították a várost.
E győzelemsorozat rávilágított arra, hogy a Porta ereje végzetesen meggyengült, lehetőséget kínálva Magyarország teljes felszabadítására.
Lipót császár óriási megkönnyebbüléssel fogadta a törökök Bécs alatti vereségének hírét. Ezért már 1683 őszén sietve követséget menesztett Isztambulba, hogy a vasvári békéhez hasonló megállapodásra jusson IV. Mehmed szultánnal.
A császárnak a status quo fenntartását célzó béketapogatózásai hatalmas felháborodást váltottak ki
az ország felszabadításában reménykedő főnemesség körében, de ezt már a török kiverését legfőbb életcéljának tekintő egyházfejedelem, XI. Ince pápa sem hagyta annyiban.
A pápa minden befolyását latba vetve sikeresen meggyőzte a háborúskodástól ódzkodó Lipótot, hogy a fényes győzelmet kihasználva azonnal szervezzenek összeurópai keresztes hadjáratot Magyarország felszabadítására és a törökök Európából való kiverésére.
Szerencsére, a Bécs alatt valamint az észak-magyarországi csatározásokban elszenvedett súlyos vereség ellenére még mindig elbizakodott IV. Mehmed sem hajlott az egyezkedésre,
így a pápa lázas diplomáciai tárgyalásainak köszönhetően 1684. március 5-én létrejött a Szent Liga,
a pápai állam, a Habsburg Birodalom, a Velencei Köztársaság és a Lengyel Királyság szövetsége a török kiűzésére, amihez később Svédország, Bajorország, a szász valamint barndenburgi választófejedelemség is csatlakozott, ezzel pedig valódi összeurópai szövetség kezdett kibontakozni a muszlim hódítók ellen.
I. Lipót elsősorban az állandó jellegű nyugati francia fenyegetés miatt húzódozott a nagy törökellenes hadjárattól, mert mindenáron el akarta kerülni a birodalmat veszélyeztető kétfrontos háborút.
Hogy a császár ezzel kapcsolatos jogos aggályait eloszlassa, XI. Ince rákényszerítette a „legkeresztényibb" francia királyt az 1684-es regensburgi béke aláírására, amiben XIV. Lajos ünnepélyesen kötelezettséget vállalt arra,
hogy az 1681 óta folytatott rajnai háborút befejezi, és húsz évre lemond a Habsburg Birodalom elleni támadásokról.
A regensburgi békével minden akadály elhárult a nagy felszabadító hadjárat megindítása elől.
Az egyesített keresztény hadak főparancsnokává kinevezett Lotaringiai Károly herceg túl elsietettnek és előkészítetlennek tartotta Buda 1684-es ostromát.
A részsikerek, Vác és Pest elfoglalása ellenére a hercegnek lett igaza; az 1684-es ostromkísérlet kudarcba fulladt. A rákövetkező év a felkészülés jegyében telt el, az Udvari Haditanács ez alkalommal már megfogadta a herceg javaslatait.
XI. Ince 1686 januárjában kiadta a jelszót Buda visszafoglalására: az ősi magyar királyi székhely visszavívása összeurópai üggyé vált.
Az egyesített keresztény hadak Lotaringiai Károly herceg, valamint Miksa Emánuel bajor választófejedelem parancsnoksága alatt június végére körbezárták Budát: a seregben többek között 15 ezer magyar vitéz készült arra, hogy elégtételt vegyen Mohácsért, és a másfél évszázados török rombolásért.
Miután augusztus végén Lotaringiai Károly tönkreverte az Isztambulból erőltetett menetbe Buda alá érkező Szári Szulejmán nagyvezír felmentő csapatait - amiben a herceg által is elismerten a magyar könnyűlovasság rendkívül komoly szerepet játszott – Buda muszlim védői reménytelen helyzetbe kerültek.
A döntő roham 1686. szeptember 2-án délután három órakor indult meg a Bécsi-kapunál.
Jeladásként először hat ágyúlövés dördült el, majd a várfal előtti ostromárkokból rohamra induló hatezer keresztény harcos Jézus nevét kiáltva és kardját villogtatva megrohanta a berobbantott Bécsi-kaput.
Az élen a brandenburgi alabárdosok és muskétások haladtak, akiket a magyar vitézek oszlopa követett.
Fiáth János a magyar Szűz Máriás hadilobogóval a kezében felkúszott a kapubástyára,
ahol heves kézitusában levágta a török őrséget, letörte és a mélybe vetette a lófarkas török hadi jelvényt, majd kitűzte a vár fokára a magyar hadilobogót.
A várfalon megjelenő Szűz Máriás zászló látványára több ezer magyar harcos torkából harsant fel egyszerre a dörgő éljenzés. A janicsárjai élén a mai Hesz András tér környékére rohanó utolsó budai beglerbég, Arnót Abdi Abdurrahmán pasa egy keresztény harcos kardjának suhintásától holtan rogyott a földre.
Kora estére Buda keresztény kézre került, az ősi magyar királyi székhely 145 éves török megszállás után felszabadult. Egész Európában megkondultak a harangok, a templomokban pedig zúgott a Te Deum Buda felszabadításának örömhírére.
Buda visszafoglalása világraszóló győzelemnek számított. Lipót császár parancsára a keresztény hadak tovább folytatták a török kiszorítását; 1687-ben felszabadult a magyar királyok ősi koronázó városa Fehérvár, valamint Eger és Szeged is.
A vereségektől megrendült IV. Mehmed nyáron újabb nagy létszámú oszmán hadat vezényelt Magyarországra, hogy megfordítsa a törököktől elpártolt hadiszerencsét.
A remélt fordulatot elhozó csatát Szulejmán szultán legnagyobb győzelme, az 1526 óta a törökök által csak „szerencse mezejeként" emlegetett mohácsi csatatér közelében vívták meg. A második mohácsi csataként emlegetett 1687. augusztus 12-én lezajlott nagyharsányi ütközetben
Károly herceg visszavonulást színlelve kelepcébe csalta a manővert tévesen a „hitetlenek gyávaságaként" értékelő elbizakodott Szári Szulejmán nagyvezírt,
és a Szársomlyó előtt a vértes nehézlovasság, a dragonyosok, valamint a csatában magukat kitüntető magyar könnyűlovasság kombinált rohamával szétszórta a nagyvezír seregét.
Húszezer török harcos maradt holtan a csatatéren, a keresztények vesztesége ezzel szemben kevesebb volt 700 főnél.
A nagyharsányi diadal végleg megpecsételte a magyarországi török uralom bukását.
A magyarországi katasztrófát megelégelő janicsárok 1687 novemberében fellázadtak és letaszították trónjáról IV. Mehmed szultánt, de ezzel sem sikerült gátat vetni az újabb vereségeknek.
1688-ban felszabadult Nándorfehérvár, és a keresztény seregek egészen a dél-szerbiai Nis térségéig törtek előre.
Úgy látszott beteljesedik XI. Ince pápa álma,
hogy a muszlim hódítókat végleg kiverik az európai kontinensről, ám ekkor a Habsburg-hatalom megerősödésétől tartó XIV. Lajos a regensburgi békét megszegve hátba támadta I. Lipót császárt.
Az 1688-ban kitört pfalzi örökösödési háború miatt I. Lipót kénytelen volt csapatokat elvonni a balkáni térségből.
Ezt kihasználva, az új padisah, II. Szulejmán a tehetséges Köprülü-dinasztia utolsó tagja,
a nagyvezírré kinevezett Musztafa pasa parancsnoksága alatt visszaszorította a megfogyatkozott keresztény haderőt,
és ismét elfoglalta Nándorfehérvárt, az oszmánokkal szövetséges Thököly Imre pedig a szultán biztatására megszállta Erdélyt.
A Porta számára ekkor felcsillant a remény, hogy talán egész Magyarországot is visszafoglalhatja, de mindez hamis illúziónak bizonyult.
A kétfrontos háborúra kényszerült Lipót ugyanis a nehézségek ellenére mindent elkövetett, hogy megvédje Magyarországot. Bádeni Lajos őrgróf először a törökök zsoldjába szegődött és magát fejedelemmé kikiáltó Thököly Imrét verte ki Erdélyből, 1691. augusztus 19-én pedig a délvidéki Szalánkemén mellett, az „évszázad legvéresebb csatájában" legyőzte az oszmán fősereget.
Az ütközetben életét vesztette az Oszmán Birodalom utolsó nagy tehetségű hadvezére, Köprülü Musztafa nagyvezír is. Miután 1697-ben a zentai csatában Savoyai Jenő herceg újabb megsemmisítő vereséget mért a törökökre,
a Porta végleg feladta a magyar területek visszafoglalásának tervét,
amit az 1699-ben megkötött karlócai béke szentesített.
A háborúskodástól eleinte húzódozó I. Lipót a 17. század végi nagy visszafoglaló háborúban játszott szerepével hervadhatatlan érdemeket szerzett az ország fejlődését gúzsba kötő másfél évszázados török hódoltság felszámolásában.
Abszolút kormányzása minden visszásságával együtt is a fejlődést szolgálta, megteremtve a következő két évszázadban kibontakozó társadalmi modernizáció alapjait. A „kurucos" felfogás ellenére is I. Lipótnak ezért a magyar történelem nagy uralkodói között van a helye.