Julius Caesar római államférfi meggyilkolása időszámításunk szerint 44-ben közel két évtizedes politikai küzdelmet és viszályokat robbantott ki, amely végül a Római Köztársaság és a ptolemaioszi Egyiptom bukásához vezetett.
A történeti adatok ráadásul szokatlanul hideg időjárásról, rossz termésről, éhínségről, betegségekről, békétlenségről számolnak be ebből az időszakból.
Egy most publikált, új tanulmány szerint ennek az alaszkai Okmok vulkán kitörése lehet az oka, ami tovább súlyosbította a történéseket.
Egy tudósokból és történészekből álló, nemzetközi csapat most az északi-sarkköri jégmagmintákban található vulkáni szilárd törmelékanyag, a tefra elemzésével jutottak arra a következtetésre, hogy az alaszkai Okmok vulkán időszámításunk előtt 43-as, kalderát kialakító erupciója összefügghet a Mediterráneum eddig megmagyarázhatatlanul szélsőséges időjárásával.
Végtelenül izgalmas bizonyítékot találni arra, hogy amikor a világ másik felén kitört egy tűzhányó, az valahogyan hozzájárult a római köztársaság és a hellenisztikus egyiptomi állam bukásához és a római birodalom felemelkedéséhez
– mondta el Joe McDonnell, a renói Sivatagkutató Intézet (DRI) tudósa, a kutatás vezetője a ScienceAlert online portálnak.
A Római Birodalom megjelenése véget vetett ptolemaioszi Egyiptom dinasztiái uralkodásának, az utolsó fáraók uralmának. A szakemberek szerint ez azt jelzi, hogy a világ történései mintegy kétezer évvel ezelőtt is szorosan összefüggtek egymással.
A felfedezés még tavaly történt a DRI jégminta-laboratóriumában, ahol McConnell és a svájci Michael Sigl egy szokatlanul jó állapotban fennmaradt tefrára bukkantak a jégmagmintában. Ezután új vizsgálatokat végeztek grönlandi és oroszországi fúrások mintáin, melyeket még az 1990-es években gyűjtöttek és amerikai, dán és német intézetekben őriztek.
A kutatók hamarosan két kitörés nyomait azonosították: az egyiket (amelyik erőteljes, de rövid volt) időszámításunk előtt 45-ből, a másikat pedig időszámításunk szerint 43-ból (amelyik sokkal hatalmasabb és elhúzódóbb eseménynek bizonyult).
A természeti csapások következményei több mint két további éven át nyomot hagytak a jégmintákban. A második kitörést a szakemberek tovább vizsgálták és a jégben talált tefrá-n geokémiai elemzést végeztek.
A minták tökéletesen megegyeznek az Okmok alaszkai vulkán kitörésének apró szilánkjaival
– magyarázta Gill Plunkett, a belfasti Queen's University vulkanológusa. – Nem véletlen, hiszen ez a kitörés az elmúlt 2500 év egyik legpusztítóbb erupciójának számított.
A brit, svájci, ír, német, dán, alaszkai és connecticuti történészek és természettudósokból álló kutatók csoportja ezután további bizonyítékokat keresett és talált a világ minden tájáról: többek között fák évgyűrűinek az éghajlatról tanúskodó adatait és barlangok kőzetrétegeinek mintáit Skandináviától Északkelet-Kínáig.
Ezeket az adatokat táplálták be egy klímamodellbe; a számítógépes szimuláció megmutatta a vulkáni tevékenység idő- és térbeli hatásait az adott időszakban, amivel a tudósok jobban megértethették, hogyan befolyásolta az esemény az éghajlatot és a történelmet.
Eredményeik azt mutatták, hogy az Okmok kitörése utáni két év az északi félteke utolsó 2500 évének egyik leghidegebb időszaka, az erupció utáni évtized a negyedik leghidegebb volt. A klímamodellek szerint a nyár és az ősz akár átlagosan hét Celsius-fokkal is hűvösebb lehetett, a csapadék nyáron 50-120 százalékkal, ősszel akár 400 százalékkal haladta meg a szokásost Dél-Európában.
A mediterrán térségben a mezőgazdasági szempontból fontos tavaszi és őszi időszakokban ezek a csapadékos, szélsőséges és rendkívüli hideggel járó időjárási körülmények valószínűleg csökkentették a terméshozamot és súlyosbították az élelmiszerellátási problémákat
– mondta Andrew Wilson, az Oxfordi Egyetem klasszikus régésze. – Ez megmagyarázza a korabeli források hidegről, éhínségről, élelemhiányról és betegségekről szóló beszámolóit, ami egy politikailag instabil időszakban különösen veszélyes.
Joe Manning, a Yale Egyetemi történésze hozzátette: egybeestek azzal a jelenséggel, hogy a Nílus nem tudta elárasztani a síkságot, amit szintén betegségek és éhínség követett.
A tanulmány szerint a kitörés magyarázhatja a történelmi forrásokban rögzített, szokatlan légköri jelenségekről szóló beszámolókat is, például az úgynevezett naphalókat (fénykorongokat), az égben „elsötétedő" nap vagy az égen egyszerre három megjelenő napkorong jelenségét.
A kutatók szerint ezek azonban ugyanúgy összefüggésbe hozhatók az Etna kitörésével időszámításunk előtt 44-ben.
A tanulmány szerzői elismerik, hogy bár egyéb tényezők is hozzájárultak a Római Köztársaság és a Ptolemaioszok Egyiptomának bukásához, az Okmok második, hatalmas kitörése és annak következményei azonban tagadhatatlanul jelentős szerepet játszottak a történelem formálásában.