1945. április 12-én meghalt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Franklin D. Roosevelt. Az elnök halálával a náci Németország ellen hadat viselő szövetséges nagyhatalmak a Hitler-ellenes koalíció egyik legbefolyásosabb vezetőjét vesztették el.
Roosevelt halálának idején a Harmadik Birodalom már az utolsó óráit élte, Adolf Hitler pedig a berlini kancellária bunkerébe bezárkózva várta a saját és rendszere végzetének beteljesedését. Rooseveltet alelnöke, Harry Truman követte az Ovális Irodában, aki már április 12-én letette az esküt Earl Warren főbíró előtt.
A missouri szenátort az 1944-es novemberi választásokat a Demokrata Párt színeiben negyedszer is megnyerő Roosevelt tette meg az alelnökének. Truman, aki David McCullough történész szavaival élve „a vidékies, elzárkózó Amerika fia volt, egy generációra a vadnyugat korától", úgy vette át a hatalmat, hogy szinte semmit sem tudott a folyamatban lévő ügyekről.
Franklin D. Roosevelt ugyanis nem avatta be semmibe,
és egyáltalán nem vonta be a politikai döntésekbe az alelnökét.
Harry Truman ezért csak 1945. április 27-én, a saját kérésére soron kívül fogadott védelmi miniszterétől, Henry L. Stimson-tól szerzett tudomást a Manhattan tervről, a szupertitkos amerikai atomprogramról.
A védelmi miniszter tájékoztatta az elnököt a Los Alamos-i titkos kísérleti telepen folytatott kutatások eredményeiről, illetve arról, hogy küszöbön áll a minden addiginál pusztítóbb fegyver, az atombomba kísérleti próbája.
1939 forró nyarán aggasztó hírek érkeztek a háborúra készülődő, és fegyverkezési lázban élő náci Németországban folyó atomkutatásokról az óceán túlpartjára. A német kísérleti atomkutatásokat az amerikai magfizikusok által is jól ismert Nobel-díjas Werner Heisenberg, a kvantumfizikát forradalmasító határozatlansági-reláció felfedezője vezette.
Az 1930-as évek végére sikerült tisztázni a maghasadás folyamatát,
és az a felismerés, hogy a fisszió, vagyis egy atommag két vagy több kisebb atommagra hasadása során óriási energia szabadul fel, vetette fel a maghasadás elvén alapuló tömegpusztító fegyver gondolatát.
Az az aggodalom, hogy Hitler kezébe nukleáris fegyver kerülhet, arra indított két Amerikában élő magyar származású elméleti fizikust, Szilárd Leót és a fizikai Nobel-díjat később, 1963-ban elnyert Wigner Jenőt, hogy e potenciális veszélyre még kellő időben felhívják a Roosevelt-adminisztráció figyelmét.
Szilárd Leó – aki saját maga fogalmazta meg az elnöknek címzett figyelmeztetést-, a nagyobb nyomaték kedvéért rávette közeli barátját, Albert Einsteint,
hogy ő írja alá a német atomkutatások és nukleáris fegyver előállításának veszélyeire figyelmeztető levelet.
A világhírű Nobel-díjas elméleti fizikus, Szilárd Leó unszolásának eleget téve, 1939. augusztus 2-án alá is írta a történelembe csak „Einstein-levélként" bevonult elhíresült iratot.
Az Einstein-levél elmagyarázta az elnöknek, hogy Szilárd Leó, Enrico Fermi, valamint a francia Frédéric Joliot-Curie kutatásai szerint adott urántömeg láncreakciójából olyan hatalmas energia szabadulhat fel, amelynek romboló hatása mellett minden más fegyver pusztító ereje eltörpül.
Noha az Egyesült Államok az 1939. szeptember elsején kitört európai háborúban még semleges maradt,
az elnököt alaposan elgondolkodtatták az Einstein-levélben foglaltak.
Roosevelt ezért elrendelte, hogy az Einstein-levélben írtak alapos megvizsgálására, valamint a szükséges intézkedések kidolgozására állítsák fel az Urán Tanácsadó Bizottságot (Advisory Comittee on Uranium, ACU).
A Pearl Harbor-i hadikikötő ellen 1941. december 7-én intézett japán orvtámadás miatt az Egyesült Államok belépett a háborúba. Azzal, hogy Amerika hadviselő féllé vált (a náci Németország december 11-én üzent hadat az Egyesült Államoknak), a német atomkutatások problémája is egészen más dimenziót kapott.
1942-ben aggasztó hírszerzési információk érkeztek a német uránkitermelés jelentős megnövekedéséről,
valamint a náci megszállás alá került Norvégiában folyó intenzív nehézvíz-készlet felhalmozásról. Az ACU javaslatára ezért az elnök elrendelte a Manhattan Engineering District fedőnevű szigorúan titkos programot, az amerikai atomfegyver kifejlesztésére.
A Manhattan tervnek az volt a célja, hogy Amerika még a náci Németországot megelőzve jusson bevethető nukleáris fegyver birtokába, ezért a titkos program kiemelt prioritást kapott.
Valójában a német atomprogram távolról sem volt annyira veszélyes, mint amilyennek az óceán túlpartjáról látszott.
Heisenberg és kollégái képtelenek voltak működőképes atomreaktort építeni, ami nélkül a bombához szükséges hasadóanyagot sem lehetett előállítani.
Másrészt Adolf Hitlert - aki eleve gyanakodva tekintett az atomkutatásokra, mivel a magfizikát „zsidó fizikának" tartotta - nem különösebben érdekelték Heisenberg kutatásai.
Ezért az Egyesült Államok, anélkül, hogy tudott volna róla, már a Manhattan terv kezdetén jelentős lépéselőnybe került Németországgal szemben.
1942 végén az új-mexikói Santa Fe közelében kezdték el a legmagasabb titkossági besorolású Los Alamos National Laboratory kódnevet kapott atomkutatási központ kiépítését, amivel párhuzamosan a Tennessee állambeli Fort Knox közelében állították fel az Oak Ridge Nemzeti Laboratóriumot, az elméleti kutatások koordinálására.
Szemben a németekkel, Enrico Fermi olasz származású Nobel-díjas amerikai magfizikusnak 1942. december 2-án sikerült üzembe helyeznie a Chicagói Egyetem területén felépített grafittéglás atomreaktorát. A világtörténelem első sikeres szabályozott láncreakciójáról
Fermi azonnal kódolt üzenetet küldött a Manhattan terv projektigazgatója, James Bryant Conant számára.
Az első működőképes grafit-reaktor megépítésével Amerika döntően fontos lépést tett a nukleáris fegyver létrehozásában, de az atombomba megkonstruálásához még számos nehéz problémát kellett megoldani.
A Los Alamosban működő kísérleti telepen a kiváló tehetségű elméleti fizikus, Robert Oppenheimer az atombombaprogram vezetője és tudóstársai
azonban 1945 tavaszára megbirkóztak az összes nehézséggel,
és július elejére elkészült az első kísérleti robbantásra szánt plutónium-bomba. A kísérleti robbantási művelt Oppenheimertől a meglehetősen bizarrul hangzó „Trinity" (Szentháromság) kódnevet kapta.
A történelem első nukleáris robbantáshoz összeszerelt fissziós plutóniumbomba, amely a „The gadget" vagyis a "szerkentyű" nevet viselte - és ami a az 1945. augusztus 9-én Nagaszakira ledobott „Fat Man" (kövér ember) nevű atombombához hasonló elven működött -, kísérleti felrobbantását 1945. július 16-án hajnali négy órára tűzték ki.
Az elvégzett számítások ellenére senki sem tudta pontosan megmondani, hogy milyen következményei lesznek az első atomrobbantásnak.
Heves viták után csak 1945. május végén alakult ki konszenzus a kísérleti robbantás helyszínéről,
amit a lakott településektől távol fekvő új-mexikói White Sands Rakétakísérleti Telep északi területén jelöltek ki. A „szerkentyűbe" egy szubkritikus plutónium gömböt építettek be a jóval nagyobb üreges szerkezetű, és robbanószert tartalmazó bombatest közepébe.
A szerkezet működési elve szerint az atombomba külső burkán elhelyezett detonátorok egyidejű aktiválása erőteljes, befelé irányuló lökéshullámot kelt,
ami összenyomja a plutónium gömböt, és ezzel annyira megnöveli a sűrűségét,
hogy létrejön a szuperkritikus tömeg, vagyis a nukleáris robbanás.
Hogy mindez valóban így fog-e bekövetkezni, azt 1945. július 16-ig senki sem tudhatta biztosan.
A robbantást eredetileg hajnali négy órára tűzték ki. A „szerkentyűt" három nappal korábban Rudolf Peierls szerelte össze a közeli és üres McDonald farmházban,
a bombát pedig egy 30 méter magas acéltorony tetejére függesztették fel.
Július 16-án kora hajnalban heves zivatargóc vonult át a vidék felett, ami miatt Leslie Groves dandártábornok, a telep katonai parancsnoka Oppenheimerrel egyetértésben a négy órára kitűzött robbantást lefújta.
Attól tartottak, hogy az erős szél és a heves eső nagyban megnövelheti a radiaoktív szennyeződés kiszóródását, egy villámcsapás pedig a szerkezet véletlen felrobbanásához vezethet. Miután hajnali háromnegyed ötre megjavult az idő és elvonult a zivatarfront,
Groves tábornok ismét megadta az engedélyt a visszaszámlálás elkezdéséhez, és a bomba aktiválásához.
A tornyot öt katona őrizte, náluk volt a gyújtás indítását gátló lakat kulcsa.
Ezért csak akkor lehetett aktiválni a detonátorokat, miután a katonák visszaérkeztek az acéltoronytól mintegy 16 kilométeres távolságra kiépített betonfedezékbe.
Oppenheimer, Groves és Thomas Farell tábornokok, valamint Richard Feynman más tudósokkal együtt itt az „alaptáborban", mások ennél jóval távolabb, az epicentrumtól 30 kilométerre várták a történelmi pillanatot.
Helyi idő szerint hajnali 5 óra 29 perckor egy második nap kelt fel az új-mexikói horizonton.
A robbanás fénye elképesztően erősnek bizonyult, hegesztőfényszerűen világítva be a környező hegyeket. Az alaptábort elérő lökéshullám pedig olyan forró volt, hogy az egyik résztvevő megjegyzése szerint úgy érezte magát mintha "sütőbe kerültünk volna".
Az elhagyatott McDonalds-farm épületei egyszerűen elpárologtak,
a lökéshullámot pedig még 160 kilométeres távolságból is érezni lehetett.
A robbanás epicentrumából hatalmas gombafelhő tört fel csaknem a sztratoszféráig, 12 kilométer magasra.
Az atom-felvillanás pillanatában Oppenheimer a Bhagavad-gíta egyik mondatát szavalta:
Szólt a Magasztos Úr: most én vagyok a Halál, a világok pusztítója".
A Trinity teszttel bebizonyosodott, hogy az atombombánál valóban nincsen pusztítóbb fegyver.
A sikeres kísérletről a potsdami konferenciára érkezett Truman elnököt „ A baba sikeresen megszületett" kódszövegű távirattal értesítették.
Az elnök George C. Marshall hadseregtábornok javaslatára hozzájárult az atombomba Japán elleni bevetéséhez.
A Trinity teszt új fejezetet nyitott a világtörténelemben; 1945. július 16.-val visszavonhatatlanul beköszöntött az atomkorszak.