A 20. század egyik leghírhedtebb terroristája, Carlos, aki később csak „profi forradalmárként" reklámozta önmagát, egy dúsgazdag, ámde radikális marxista nézeteket valló venezuelai ügyvéd fiaként látta meg a napvilágot, 1949. október 19-én.
A vagyonos családfő, José Altagracia Ramírez Navas a szovjet bolsevizmus elkötelezett csodálójának számított,
aki az 1917-es oroszországi forradalom atyja, Lenin iránt érzett tiszteletéből az Iljics keresztnevet adta fiának.
Az ifjú Iljics Ramírez Sánchez-re igen nagy hatást gyakoroltak apja marxista nézetei, aminek hatására már tízéves korában belépett a Venezuelai Kommunista Párt ifjúsági szervezetébe.
Dúsgazdag apjának köszönhetően elitiskolákban végezte tanulmányait, egy nyarat pedig titokban a kommunista Kuba titkosszolgálatának gerillakiképző táborában töltött. Szülei válása után az anyjával maradt, akivel 1968-ban a venezuelai fővárosból Londonba költözött.
Noha az apja azt szerette volna elérni, hogy az ifjú Sánchez a patinás párizsi Sorbonne-on folytassa felsőfokú tanulmányait, a marxista szellemben nevelkedett és radikális gondolkodású fiú számára
a kommunizmus fővárosa, Moszkva sokkal szimpatikusabbnak számított,
mint a „burzsoá és dekadens" Párizs, ezért a moszkvai Patrice Lumumba Egyetemre iratkozott be.
A Lumumba Egyetem a szovjet titkosszolgálat, a KGB egyik kedvenc vadászterületének számított
ezekben az időkben. Számos, itt tanuló külföldi kommunista szimpatizáns diákot szerveztek be, Carlos pedig szintén ekkor, a moszkvai évei alatt építette ki kapcsolatait a szovjet elhárítással.
Az 1964-ben létrehozott Palesztin Felszabadítási Szervezet radikális szárnya, a Fatah, amely Izrael állam megsemmisítését hirdette, az 1960-as 70-es években világszerte számos véres terrorcselekményt hajtott végre.
A hidegháborús szembeállás logikáját követve Moszkva, valamint a Kreml befolyása alatt álló kelet-európai szocialista országok az „anticionista és antiimperialista" felszabadító mozgalmakat támogatták, nemcsak politikailag, hanem titkos fegyverszállításokkal, katonai és titkosszolgálati tanácsadókkal, valamint jelentős pénzügyi segítséggel is.
Ezért sem véletlen, hogy az ultraradikális Carlos 1970-ben Moszkvából Bejrútba utazott, hogy csatlakozzon a Fatah „anticionista harcához".
Sánchezt Jordániában, illetve a szír-iraki határ közelében fekvő titkos H4 táborban képezték ki profi terroristává. Elsajátította a különböző lőfegyverek és robbanóanyagok használatát, megtanulta a konspiráció szabályait,
valamint azt is, hogyan lehet házi eszközökkel pusztító erejű pokolgépeket készíteni.
Az 1970. szeptember 16-án kirobbant jordániai polgárháborúban Carlos már mint a Fatah harcosa, rajtaütéseket vezetett II. Huszein király reguláris egységei ellen. A „fekete szeptember" azonban gyászosan végződött a palesztinok számára, akiket kiszorítottak az országból.
Carlos ekkor a Fatah vezetőivel együtt visszatért Bejrútba.
Valószínű, hogy a jordániai polgárháborúban vállalt szerepe miatt vádolták meg az 1972-es müncheni olimpián végrehajtott véres terrortámadás megszervezésével, noha valójában nem volt semmi köze sem a Fekete Szeptember nevű radikális palesztin csoport által elkövetett merénylethez.
Carlos 1972-ben Európában bukkant fel, ahol először egy londoni székhelyű izraeli bank elleni kézigránátos támadással hívta fel magára a figyelmet. Ezután Franciaország következett,
ahol Párizsban egy autóba rejtett bombát robbantott fel, 63 embernek okozva súlyos sérülést,
majd három Izrael-barát újságszerkesztőség ellen követett el pokolgépes merényletet. 1973-ban a hatóságok éberségét kijátszva ismét Londonban tűnt fel az ekkor már nagy erőkkel keresett terrorista.
Carlos a világhírű brit áruházlánc, a Marks and Spencer vezérigazgatójával, Joseph Sieff-el akart végezni, aki két nagy „bűnnel" is rendelkezett a fanatikus, ultrabaloldali terrorista szemében: gyűlölt nagytőkés és a Brit Cionista Szövetség elnöke volt egy személyben.
Carlos ezzel az akciójával lényegében a Fatah parancsát teljesítette, amely így akart bosszút állni
az egyik vezetőjéért, akit a Moszad ügynökei öltek meg a müncheni merényletben játszott szerepe miatt.
Carlos a lakásán, a fürdőkádjában lepte meg a vezérigazgatót.
Sieff nagy szerencséjére azonban a terrorista korántsem értett olyan jól a lőfegyverekhez, mint regénybeli alteregója, a mesterlövész Sakál. Carlos első lövése ugyanis nem okozott halásos sérülést, másodszor pedig már nem tudott tüzet nyitni, mert a szovjet gyártmányú Tokarev pisztolya csütörtököt mondott, ezért inkább elmenekült.
Carlos terrorista „karrierjében" kétségkívül az 1975-ös év számít a legjelentősebb esztendőnek. Év elején kétszer is megkísérelt felrobbantani egy-egy izraeli utasszállító gépet Orly repterén, de ezek a vállalkozásai kudarcba fulladtak.
1975 nyarán Carlos egyik palesztin kapcsolattartója, a libanoni származású Michel Moukharbal – aki valójában az izraeli titkosszolgálat, a Moszad fedett ügynöke volt - felfedte a terrorista kilétét a francia titkosszolgálat előtt.
Carlost egy házibulin tervezték elfogni, ám a „Sakál" még időben rájött arra, hogy kelepcébe csalták, és hirtelen három pisztolylövéssel végzett a mit sem sejtő Moukharbal-al, valamint a két francia ügynökkel.
A szerencse most sem hagyta cserben; a nagy port felvert hármas gyilkosság után ismét sikerült megszöknie. Az ekkor már nemzetközi hírű terrorista
1975. december 21-én Bécsben, az OPEC csúcstalálkozón hajtotta végre a leghíresebb akcióját.
A Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezete éppen a szokásos éves gyűlését tartotta az osztrák fővárosban, amikor Carlos és hatfős csoportja a biztonsági ellenőrzést kijátszva behatolt az ülésterembe, ahol összesen 96 személyt ejtettek túszul, köztük az OPEC-országok ott tanácskozó minisztereit is.
Carlos azt követelte az osztrák hatóságoktól, hogy kétóránként olvastassák be a palesztinok ügyéről szóló közleményét a rádióban és a televízióban,
kilátásba helyezve, hogy a kérés megtagadása esetén negyedóránként kivégeznek egy-egy túszt.
A hatóságok teljesítették a terroristák valamennyi követelését, és másnap, december 22-én rendelkezésükre bocsátották az osztrák légitársaság egyik Douglas DC-9-es utasszállítóját.
Carlos ötven osztrák túszt még aznap szabadon engedett, a többiekkel, köztük a tíz fogságába került olajügyi miniszterrel pedig Bécsből Algériába repült.
Carlos és terroristái Algírból tovább folytatták az útjukat a líbiai fővárosba, ahol újabb túszokat engedtek szabadon, majd visszatértek Algériába, ahol az utolsó túszaikat is elengedték,
miután az algériai kormánytól politikai menedékjogot kaptak.
A bécsi akciónak egy osztrák rendőr, az OPEC iraki alkalmazottja, valamint a líbiai delegáció egyik tagja esett áldozatául.
A hírhedt terroristát 1976-ban Jugoszláviában letartóztatták, de különböző, a kulisszák mögött folytatott, mind a mai napig tisztázatlan háttéralkuk eredményeként Bagdadba távozhatott.
Carlosnak igen befolyásos támogatói voltak,
így többek között maga mögött tudhatta a líbiai elnök, Moammer Kadhafi, az iraki Szaddám Husszein, Fidel Castro, valamint a KGB és a hírhedt keletnémet kommunista titkosszolgálat, a Stasi támogatását is.
A Honecker-rezsim később befogadta a nyugati államok titkosszolgálatai által halálra keresett terroristát,
aki Kelet-Berlinben, a Stasi védőszárnyai alatt egy 75 fős főhadiszállást építhetett ki magának, innen szervezve meg a további terrorakcióit.
Carlos csoportja 1981-ben bombatámadást hajtott végre a Szabad Európa Rádió müncheni központja ellen,
majd bosszúból a felesége, Magdalena Kopp, valamint két merényletre készülő társa franciaországi elfogásáért
felrobbantotta a Párizs-Tolouse, illetve a Párizs és Marseille között közlekedő expresszvonatokat, de Nyugat-Berlinben is több robbantást hajtott végre.
A véres terrorcselekményeket kísérő hatalmas nemzetközi felháborodás miatt az 1980-as évek derekára Carlos személye már a vaskalapos keletnémet kommunista vezetés számára is kezdett egyre kínosabbá válni,
ezért diszkréten kitessékelték az országból.
Kádár János és a Magyar Szocialista Munkáspárt ezután hozzájárult ahhoz, hogy a hírhedt terrorista álnéven Budapesten telepedjen le.
A kádári titkosszolgálat szoros megfigyelés alatt tartotta Carlost
aki Budapest egyik legelegánsabb negyedében, a II. kerületi Vend utcában kapott szállást. Carlost a gorbacsovi peresztrojka hajnalán, 1985-ben Magyarországról is kiutasították.
A Szovjetunió és a keleti blokk szétesése után egyre jobban elfogyott a levegő Carlos körül, és miután 1991-ben Szíria is kiutasította az országból, néhány kitérővel végül Szudánban kötött ki. Az 1990-es évek elején mind az amerikai, mind pedig a francia titkosszolgálat egyre szorosabbra húzta a Carlos köré felépített hálót.
A francia titkosszolgálat konspiratív ajánlatot tett a kartúmi kormánynak, hogy működjön együtt Carlos elfogásában, amit rövid vita után a szudáni hatóságok el is fogadtak. 1994. augusztus elején egy kisebb műtétet hajtottak végre a terroristavezéren,
majd arra hivatkozva, hogy merényletveszély miatt nem lenne biztonságos a kórházban lábadoznia, egy kartúmi villába vitték.
A testőreinek kirendelt – valójában a titkosszolgálati akcióba beépített – személyzet tagjai gyógyszeres kezelés ürügyén elkábították, majd ezután beengedték a villába a francia titkosszolgálat ügynökeit.
Carlost megbilincselve a kartúmi repülőtéren várakozó különgép fedélzetére cipelték,
majd a szudáni fővárosból Párizsba repültek vele. A Franciaországban elkövetett és a terhére rótt gyilkosságok, illetve terrorcselekmények miatt 1997. december 23-án életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték.
Később két újabb eljárásban is életfogytiglanra ítélték a „Sakált", aki jelenleg a clairvaux-i fegyházban raboskodik. 2001-ben áttért az iszlámra, és a radikális iszlám mozgalmak nagy csodálójává vált. A 20. század egyik leghírhedtebb terroristája Hollywoodot és a regényírók fantáziáját is megihlette.