A méhészborz (Mellivora capensis) a menyétfélék családjába tartozó ragadozó, ám az Encyclopedia Britannica szerint ez a Mellivora nemzetség egyetlen faja. Első ránézésre kedves, aranyos és simogatni való állatnak látszik, pedig nem az. Körülbelül olyan, mint egy kisebb vagy közepes méretű kutya: a testhossza 60-100 centiméter, marmagassága mintegy 30 centiméter, a testtömege pedig 5,5 és 14 kilogramm között mozog.
A méhészborz azonban erőteljesebb, mint ahogyan azt a kompakt méretei sugallják: ezeket az állatokat a természet harcra tervezte
– írta Ronald Nowak „Walker's Carnivores of the World" című könyvében. – A ragadozónak ugyanis erős, négy centiméter hosszú karmai és fogai vannak, amelyek elég erősek például egy teknőspáncél felszakításához is; ez viszont félelmetes ellenféllé teszi őket.
Az állatnak sűrű és vastag bundája van: a homloka, tarkója, nyaka, háta, vállai és farka hamvasszürke, míg az orra, pofája, füle, nyaka alsó része, melle, hasa és végtagjai feketésbarnák. De nem ez teszi igazán különlegessé, hanem a bőre.
A méhészborz prémje alatt ugyanis egy laza, ám igen vastag bőrréteg található, amely egyrészt megvédi a harcok során, hiszen könnyedén kiszabadítja magát bármilyen szorításból, másrészt a sündisznó tüskéje, a vadméhek csípése vagy épp a kutyaharapás sem árthat neki.
Bármilyen hihetetlenül is hangzik, ez a mindenevő ragadozó egyszerűen meg sem érzi ezeket.
A méhészborz egyike azon kevés nem főemlős fajnak, amely eszközöket használ. Szakemberek egyetértenek azzal, hogy ez az állatvilágban széles körben véve az intelligencia jele.
A fogságban élő méhészborzok képesek összedolgozni egy kapu kinyitásának érdekében, de akár köveket, kisebb-nagyobb faágakat és sarat is használnak ahhoz, hogy kiszabaduljanak
– mutatott rá Ronald Nowak.
A kedvesnek tűnő állatnak azonban még egy titkos fegyvere is van annak érdekében, hogy minden körülmény között megvédje magát. A Dél-afrikai Nemzeti Biodiverzitási Intézet szerint a farkának alján két, rejtett mirigy található, amelyek akár 40 méterre is képesek „kilőni" egyfajta szagos folyadékot.
Az állatok általában ezt ahhoz használják, hogy megjelöljék a területüket, de fenyegetés esetén képesek „kiengedni egy büdös bombát"
– mondja Jonathan Kingdon, az Oxfordi Egyetem állatorvosa, a „Kelet-afrikai emlősök" című könyvében. – Ez a folyadék azonban nyugtató hatással bír például a vadméhekre, ami lehetővé teszi a méhészborzok számára, hogy biztonságosan megtámadják a méhkasokat.
Ez a cseles kis ragadozó mindenevő és sokféle étel szerepel az étlapján a madaraktól kezdve a hüllőkön és rágcsálókon át a bogyókig, gyökerekig, gyümölcsökig. Éles szaglásuk segíti őket a földalatti táplálék kiszimatolásában, amit aztán hosszú és erős karmuk segítségével kis is ásnak, majd feldarabolják a könnyebb fogyaszthatóság érdekében.
A legjobb falatok miatt akár 32 kilométert is hajlandó megtenni.
Ráadásul egyáltalán nem válogatósak. Egerekre, mérges kígyókra és esetenként akár skorpióra is vadászik.
Noha a méhészborzokat a méz iránti osztatlan lelkesedésükről nevezték el, valójában a mézben található méhlárvák, és nem maga a cukros szirup érdekli őket
– hangsúlyozta Danielle Drabeck, a Minnesota Egyetem evolúciós biológusa. – A kis emlősök annyira szeretik ezt, hogy az sem zavarja őket, ha dühös méhek százai támadnak rájuk.
Bátrabb pillanatában az állat gondolkodás és félelem nélkül megtámad egy fokföldi kobrát (Naja nivea) is, ami „kiváló húsforrást" jelent. És bár a kígyó mérge néhány órára egyértelműen „kiüti", ezután felébred és nyugodtan folytatja a táplálkozást.
Ezt annak a speciális ellenanyagnak köszönhetik, amelyet az evolúció során fejlesztettek ki a kígyóméregben található méreganyagokkal szemben.
Drabeck és kollégái a Toxicon folyóiratban közzétett korábbi tanulmányukban megállapították, hogy a méhészborzok genetikai mutációk sorozatát fejlesztették ki, amelyek megakadályozzák a kígyóméreg toxinok kötődését a sejtreceptorokhoz, ami miatt az nem tudja az lebénítani az idegrendszerüket.
A méhészborz őshonos Afrika a Szaharától délre eső területein, a Közel-Keleten és Indiában is. Ezek a hihetetlen lények rendkívül jól alkalmazkodnak: ugyanolyan könnyedén élnek meg az esőerdőben vagy a hegyekben.
Élőhelyeik azonban zsugorodnak és sok helyen már csak elvétve találkozni velük.
Ennek többek között az is az oka, hogy többször keverednek konfliktusba a gazdálkodókkal, akik ahol csak érik, irtják őket. A ragadozó ugyanis nem veti meg a baromfiudvarok lakóinak húsát.
Szakemberek szerint mindössze tíz perc alatt képes egy óriási alagutat ásni a kőből készült épületek alatt a kemény talajban, de a tyúkólak vastag falával is játszi könnyedséggel megbirkózik.
Ráadásul erőssége és kitartása miatt nagyon nehéz elrettenteni, vastag bőre pedig szinte mindennek ellenáll: nyilaknak, lándzsáknak, éles tárgyaknak vagy épp a kutyaharapásnak.
Egy legenda szerint az Irakban található Bászra angol megszállása során „emberevő méhészborzok" támadtak a helyi lakosságra, amelyeketi szerintük az angol megszállók szabadítottak rájuk, de ez természetesen csak mítosz.
A méhészborzok azonban valóban veszélyesek:
főként, amikor az ember provokálja őket; ha megtámadják őket, akkor kíméletlenül visszatámadnak.