„Uraim, ez nem békeszerződés, hanem csak húszéves fegyverszünet!"
(Foch francia marsall az 1919-es versailles-i békeszerződésről)
1945. szeptember 2-án délelőtt Chester Nimitz flottatengernagy, az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának főparancsnoka a Tokiói-öbölben horgonyzó zászlóshajója, az USS Missouri fedélzetén Douglas MacArthur hadseregtábornok társaságában
a japán császári kormány küldöttségének megérkezését várta.
A csatahajó főfedélzetét ellepték az újságírók, a felépítmény korlátai mögött pedig az USS Missouri legénysége szorongott, kíváncsian várva a nagy történelmi esemény, a kapitulációs ceremónia elkezdődését.
A vakuk villogása között lépett a fedélzetre a zsakettbe és cilinderbe öltözött japán külügyminiszter, Sigemicu Mamoru néhány diplomata, valamint Umezu Josihiro tábornok, vezérkari főnök kíséretében.
A japán megszálló erők parancsnokává kinevezett Douglas MacArthur hadseregtábornok beszéde után először Sigemicu lépett a parancsnoki híd alá felállított asztalhoz,
hogy Hirohito császár valamint a tokiói kormány nevében aláírja a kapitulációs okmányt.
Őt Umezu Josihiro tábornok követte, aki a hadsereg képviseletében látta el kézjegyével a dokumentumot. Amerikai részről Nimitz flottatengernagy és MacArthur szignálták az okiratot. A Tokiói-öbölben lezajlott ceremóniával hivatalosan is véget ért a második világháború.
A második világháborúhoz vezető okok között az 1914-ben kitört „nagy háborút" lezáró Párizs környéki békerendszer számít a történelem legpusztítóbb világháborújához vezető első lépésnek.
A győztes antant nagyhatalmakat, elsősorban a békekonferencián meghatározó szerepet játszó Franciaország képviselőjét,
Georges Clemenceau francia miniszterelnököt ugyanis a legyőzött ellenség iránt érzett rövidlátó bosszúvágy vezérelte
a Németországgal megkötött versailles-i, az Ausztriára kényszerített Saint German-i, továbbá a Magyarországot szétdaraboló trianoni, valamint az Oszmán Birodalmat megsemmisítő sévres-i békék megkötésénél.
Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontos rendezési javaslatát egyszerűen lesöpörték az asztalról, és Németországra megalázó, teljesíthetetlen feltételeket kényszerítettek, az Osztrák-Magyar Monarchia átgondolatlan, az etnikai rendezési elvet semmibe vevő feldarabolásával
pedig olyan utódállamokat hoztak létre,
amelyek a rendezés igazságtalansága miatt már megszületésük pillanatában egymás ellenségeivé váltak.
A Monarchia szétverése megszüntette a közép-európai térség stabilitását biztosító évszázados hatalmi egyensúlyt, amely emiatt a párizsi békét követő években új nagyhatalmi konfliktusok ütközőzónájává vált.
A Németországgal megkötött 1919-es versailles-i béke krudélis rendelkezései, így különösen a Rajna és a Saar-vidék francia közigazgatás alá helyezése,
valamint az irreálisan magas és ezért eleve teljesíthetetlen jóvátétel,
illetve a további átgondolatlan feltételek mind előre vetítették azt az akut belpolitikai válságot, ami az 1920-as évek végén a nyíltan revánsot hirdető Adolf Hitler, és a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt felemelkedéséhez vezetett.
A második világháború kezdetét a történetírás tradicionálisan 1939. szeptember elsejéhez köti, ahhoz a naphoz, amikor a náci Németország hadüzenet nélkül megtámadta Lengyelországot.
Szeptember 3-ig azonban csak német-lengyel háborúról beszélhetünk,
ami London, illetve Párizs hadüzenetével terebélyesedett európai konfliktussá,
és amibe az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet-német megnemtámadási szerződés, a Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka alapján szeptember 17-én a Szovjetunió is beszállt, a nácikhoz hasonlóan ugyancsak hadüzenet nélkül hátba támadva a Wehrmachttal élet-halálharcát vívó Lengyelországot.
1939 szeptembere és 1940 áprilisa között a francia és angol hadüzenet ellenére teljes béke honolt Nyugat-Európában.
Az úgynevezett furcsa háború hónapjai alatt London és Párizs nem tett semmit, a brit és a francia kormány tétlenül szemlélte Lengyelország lerohanását, és Hitler katonai megerősödését.
A fájdalmas ébredésre csak 1940. május 10-én került sor, amikor a Wehrmacht lerohanta Hollandiát,
Belgiumot és Luxemburgot, megszállta Dániát, valamint megtámadta Franciaországot. A háború ezzel szélesedett ki valódi európai konfliktussá, amibe Mussolini Olaszországa is beavatkozott a náci Németország oldalán.
Tágabb értelemben azonban csak 1941-től beszélhetünk valódi világháborúról, a brit, illetve a német-olasz hadműveletek Észak-Afrikára történt kiterjedésétől, illetve a december 7-én Pearl Harbor ellen elkövetett japán támadástól, pontosabban az Egyesült Államok ezt követő hadüzenetétől számítva,
amivel a konfliktus kiterjed a csendes-óceáni és a dél-kelet ázsiai térségre.
1941 más szempontból is új fejezetet nyitott a világháború menetében; 1941. június 22-én Hitler megtámadta a Szovjetuniót, amivel a fegyveres konfliktus újabb hatalmas területekre terjedt ki.
A második világháború azonban nemcsak a méretei, hanem az áldozatok száma és a hadműveleteket kísérő kegyetlenségek, valamint a nácik által elkövetett ideológiai alapú népirtás miatt is különleges helyet foglal el a háborús konfliktusok hosszú történetében.
A szintén rengeteg áldozatot követelő első világháború csatái még szigorúan a harctereken folytak;
a civil lakosságot a háborús viszonyok szülte ínségen kívül nem érték tömeges atrocitások.
A túszszedés, a tervszerű népirtás, a polgári lakossággal szemben elkövetett tömeges kegyetlenkedések, a civil tömegek vesztét okozó terrorbombázások, a háborús, illetve népellenes bűntettek, és a nemzetközi hadijog lábbal tiprása mind a második világháború szomorúan új kísérőjelenségei voltak.
A hat éven át tomboló második világháború áldozatainak száma az erre vonatkozó dokumentumok hiányossága miatt nem határozható meg egészen pontosan.
Megalapozott becslések szerint a világégés teljes embervesztesége 75 millió fő körül mozog,
amiből 40 millió a civil áldozatok, és 25 millió a harctereken elesett katonák száma.
A szovjet-orosz források szerint
a Szovjetuniót 1941 és 1945 között 27 millió fős emberveszteség érte,
amiből 8,7 millió a harcban elesett katonák száma, a többi civil áldozat. A náci Németország katonai vesztesége 5,3 millió főre rúgott.
A relatíve legkisebb emberveszteséget az Amerikai Egyesült Államok szenvedte el a hadviselő felek közül,
amiben komoly szerepet játszott az a tény, hogy az ország területét nem érintették a hadműveletek. Amerika második világháborús katonai veszteségei egymillió fő alatt maradtak.
Ami a legdöbbentesebb a második világháború veszteségadataiban, az a civil áldozatok rendkívül magas száma. Szembe az első világháborúval, ahol az áldozatok szinte kivétel nélkül katonák voltak, a második világégés halottainak több mint ötven százaléka, - 40 millió fő - a polgári lakosság köréből került ki.
A második világháború egyedi sajátosságának számít a náci fajelméleten alapuló tervszerű népirtás is,
aminek az európai zsidóság volt a legfőbb elszenvedője. Mértékadó kutatások szerint a nácik az európai zsidóság 78%-át, összesen mintegy hatmillió embert gyilkoltak meg, nemre és életkorra tekintet nélkül.
A náci megszállás alá került, vagy a Harmadik Birodalommal kollaboráló országok zsidó lakosságát, többnyire a helyi hatóságok közreműködésével az úgynevezett „végső megoldást" vagyis az európai zsidóság fizikai megsemmisítését elhatározó 1942. januári wannsee-i konferencia után
a német és keleti területeken felállított haláltáborokba deportálták,
ahol a többségüket elpusztították.
A népirtás a cigányság soraiból, valamint a náci ideológia által „értéktelennek" minősített társadalmi csoportokból is sok áldozatot szedett.
A náci koncentrációs táborokban, valamint a hírhedt japán 731-es telepen a foglyokon végrehajtott szörnyű kísérletek szadista kegyetlensége nem egyszer még a beteges emberi fantázia határain is túltett.
Amíg az első világháború idején a hadviselő felek többé-kevésbé a 19. századi lovagiasság íratlan szabályai szerint igyekeztek harcolni, és a nemzetközi hadijog betartására is fokozottan ügyeltek,
ezzel szemben a második világháborúban tömeges jelenséggé vált a nemzetközi hadijog durva megsértése,
a hadifoglyokkal való kegyetlen és embertelen bánásmód, a túszszedés, és a foglyok jogtalan kivégzése.
A kegyetlen fogvatartási körülmények, a rossz bánásmód valamint a jogellenesen végrehajtott tömeges kivégzések miatt
a második világháborúban hozzávetőleg 3,5 millió hadifogoly vesztette életét.
A japánok különösen kegyetlenül bántak a fogságukba esett katonákkal, de a németek és a szovjetek sem kímélték a foglyaikat.
Elmondható, hogy a genfi konvenciókat, a nemzetközi hadijog előírásait a második világháború idején az összes hadviselő fél megszegte, és ez alól a szövetségesek sem jelentettek kivételt. A Szovjetunióban a belügyi szervek 1940-ben egy titkos központi bizottsági határozat alapján – amire személyesen Sztálin adott utasítást – 15-20 ezer hadifogoly lengyel tisztet végeztek ki Katyn határában.
A Vörös Hadseregben bevett gyakorlatnak számított, hogy a Waffen-SS kötelékében harcoló és magukat megadó katonákat a helyszínen agyonlőtték. Ugyanezt a gyakorlatot folytatták persze az SS alakulatai is a keleti fronton.
Az SS-egységek Hitler hírhedt komisszár-parancsa alapján a fogságukba került szovjet katonák közül a politikai (vagy annak vélt) tiszteket azonnal kivégezték, de az SS és az SD (a biztonsági szolgálat) alakulatai vitték a prímet a civil lakosság elleni atrocitásokban, megtorló akciókban, a túszszedésekben, illetve a túszok kivégzésében is.
A csehországi Lidice és a franciaországi Oradour vált az SS kegyetlenkedéseinek szimbólumává; mindkét település szinte teljes lakosságát lemészárolták egy-egy megtorló akcióban.
Ma már a történészek többsége is osztja azt az álláspontot, hogy Hamburg 1943. május 31-i brit szőnyegbombázása,
illetve a Drezda ellen 1945. február 13.-án intézett angol-amerikai terrortámadás háborús bűntettnek számít,,
mert ezeknek az akcióknak egyetlen bevallott célja a civil lakosság megtörése volt.
A háború utolsó éveiben a Vörös Hadsereg által megszállt területeken tömeges mérteket öltött a nők elleni erőszak, és mindennapossá váltak a civil lakosság elleni fosztogatások, illetve rablógyilkosságok is.
A második világháború alapvetően átrendezte a nagyhatalmi erőviszonyokat mind Európában, mind pedig az egész világon. A győztes nagyhatalmak, az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy Britannia képviselői az 1943-as teheráni csúcstalálkozón, majd az 1945 februárjában Jaltában, illetve az 1945 júliusában Potsdamban megtartott konferencián állapodtak meg a háború utáni rendezésben,
továbbá az új befolyási övezetek kialakításában.
Az 1945. május 8-i német fegyverletétel után Németországot négy megszállási övezetre osztották fel, és ismét önálló állammá tették az 1938-ban annektált Ausztriát. A közép-kelet-európai térség szovjet befolyási övezetté vált. Sztálin visszavette Romániától Besszarábiát és Észak-Bukovinát,
Magyarország pedig az első illetve második bécsi döntéssel visszaszerzett területeit ismét elvesztette.
Magyarország esetében - mivel a szövetséges hatalmak mindkét bécsi döntést hatálytalanították – az 1937-es határokat állították vissza azzal, hogy a „jogos csehszlovák biztonsági érdekekre figyelemmel"
még további, a trianoni békeszerződéssel korábban nem érintett három község,
a Pozsony közelében fekvő Dunacsúny, Oroszvár és Horvátújfalu átadására kötelezték. Legrosszabbul talán Hitler legelső áldozata, Lengyelország járt, pedig a lengyelek a londoni emigráns kormány irányításával a szövetségesek oldalán hullatták vérüket a náci Németország elleni harcban.
Ez sem számított azonban elegendő érdemnek a kíméletlen logikájú nagyhatalmi játszmában; Lengyelországot a szövetségesek Sztálin karmai közé lökték.
Sztálin megtartotta a Molotov-Ribbentrop paktum alapján megszállt kelet-lengyel területeket,
Varsó nyakára pedig egy száz százalékig Moszkvához hű kommunista bábkormányt ültetett.
A balti államok szintén elvesztették függetlenségüket, és visszakerültek a Szovjetunióhoz. Az 1946-tól kibontakozó hidegháborús szembeállás végleg megpecsételte a szovjet befolyási övezetbe került kelet-közép-európai államok sorsát,
1947-től Sztálin mindegyik állam élére Moszkvához hű kommunista kollaboráns kormányokat ültetett,
amelyek kíméletlen diktatúrát vezettek be ezekben az országokban.
A második világháború utáni évtizedeket a kétpólúsúvá lett világ szuperhatalmai, a Szovjetunió és az Egyesült Államok nagyhatalmi politikája és hidegháborús szembeállása határozta meg, csaknem fél évszázadon át.
A győztesek közül Anglia lett a béke legnagyobb vesztese,
amely elvesztette gyarmatbirodalmát, valamint a több évszázados, világpolitikát meghatározó nagyhatalmi befolyását. A jaltai rendszer csak 1991-ben, a Szovjetunió felbomlásával szűnt meg eredeti formájában, ám közvetett hatásai még napjainkban is érezhetők.