Szigetvár, a végvári idők legendás erőssége 1566. szeptember 7-én jutott oszmán kézre, miután Zrínyi Miklós horvát bán, szigeti várkapitány, maroknyira fogyatkozott védőivel kitört a végsőkig tartott belső várból és rátámadt a döntő rohamra készülő török ostromlókra.
A rettenetes túlerővel szemben eleve esélytelen védők az utolsó leheletükig küzdve
szinte valamennyien odavesztek a gyilkos kézitusában.
A Dél-Dunántúl egyik legfontosabb stratégiai erősségének bevételéért azonban a törököknek is nagyon súlyos árat kellett fizetniük.
Az ekkor már a 72. életévében járó Szulejmán szultán, az Oszmán Birodalom feje és az iszlám kalifája, a kitörés napjának hajnalán a turbéki szőlőhegyen felállított sátrában meghalt, a szultáni seregnek pedig csaknem az egyharmada, 20 ezer harcos maradt holtan Szigetvár falai alatt.
A szultán halálának helyszínén, - ott ahol a testét ideiglenesen elhantolták-, az 1570-es években díszes türbét emeltek, amihez később dzsámit, derviskolostort, és egy kisebb várost építettek,
ami a 17. században az Oszmán Birodalom egyik legfontosabb muszlim zarándokhelyévé vált.
Szigetvár, mint a Dél-Dunántúl kapuja, a törökök számára is megmaradt stratégiai fontosságú erősségnek.
Az ostrom után a várat tégla és kőfalakkal erősítették meg, illetve új épületeket emeltek.
Szigetvár jelentőségét jól mutatja, hogy a hódoltság évtizedei alatt szandzsákközpont volt, sőt, rövid ideig (1594 és 1596 között) beglerbégi székhelyként, vilajetként funkcionált.
A jelentős létszámú török helyőrséggel megerősített várat a tizenötéves háború alatt nem sikerült visszafoglalnia a keresztény hadaknak. Szigetvár ormairól végül csak a 17. század végi nagy visszafoglaló háborúk idején, 1689-ben hullott le a félhold, 123 évig tartó török megszállás után.
Miután Kara Musztafa nagyvezír Bécset ostromló szultáni serege 1683. szeptember 12-én súlyos vereséget szenvedett a császárváros határában lezajlott kahlenbergi csatában Sobieski János lengyel király és Lotaringiai Károly herceg egyesített keresztény hadaitól,
kezdetét vette a 17. század végi nagy visszafoglaló háborúk kora, ami véget vetett a hódoltságnak,
Magyarország csaknem másfél évszázadig tartó török megszállásának.
1686. szeptember 2-án a Magyar Királyság ősi székhelyéről, Buda ormairól is lehullott a félhold, 1687-ben pedig számos további fontos erősség, így többek között Eger és Székesfehérvár, valamint Szeged falai közül verték ki a muszlim hódítókat.
Az 1688-tól a Balkánra áttevődött hadműveletek miatt kulcsfontosságúvá vált a Dél-Dunántúl kapujának számító, jól megerősített és még mindig török kézen lévő erőd, Szigetvár visszafoglalása.
Noha a híres törökverő hadvezér, Bádeni Lajos őrgróf már 1686 őszén megérkezett seregével Szigetvár alá, de alapos szemrevételezés után
lemondott a rendkívül jól megerősített vár ostromáról,
amelynek visszafoglalásához legalább tízezer katonát, és kellő számú ostromágyút tartott szükségesnek.
A magyarországi török uralom felszámolásában hervadhatatlan érdemeket szerzett Lotaringiai Károly herceg, az egyesített keresztény haderő főparancsnoka
még 1687-ben is bizonytalan kimenetelű hadi vállalkozásnak ítélete meg Szigetvár ostromát.
A haditanács nem szívesen vont volna el a főirányba előretörő seregektől sem tüzérséget, sem pedig jelentősebb létszámú egységeket.
Ugyanakkor meg kellett akadályozni, hogy a Balkán felé tartó keresztény seregek hátában maradhasson az utánpótlási útvonalakra komoly fenyegetést jelentő erős török helyőrség.
A Szigetvár ostromához szükséges erők elégtelensége miatt a hadvezetés úgy döntött, hogy blokád alá vonja, és kiéhezteti az erősséget megszállva tartó törököket.
Ezért 1688 márciusában Gabriel Vecchi generális-strázsamester (vezérőrnagy) irányításával
szoros blokádgyűrűt létesítettek a vár körül,
hogy elszigeteljék, és kiéheztetéssel megadásra kényszerítsék a Hasszán bég parancsnoksága alatt álló török helyőrséget.
A Szigetvár köré vont ostromzárban soha sem szolgált egyszerre több mint 2000-2300 keresztény zsoldos, akik így összességében kevesebben voltak a török várvédőknél. Ez a létszám éppen hogy csak elég volt a blokád fenntartásában.
Vecchi vezérőrnagy 1688 augusztusában azt jelentette a bécsi udvari haditanácsnak, hogy a várban nagy az ínség, és a törökök hamarosan feladják Szigetvárt,
erre azonban nem került sor.
A helyzet kivizsgálására az udvari haditanács Bádeni Lajos őrgrófot és Daun gróf altábornagyot küldte Szigetvár alá azzal utasítással, hogyha indokolt, vegyék át a blokád irányítását.
Bádeni Lajos a helyszínen tájékozódva azonban ezt nem tartotta szükségesnek, ezért egyelőre még Vecchi vezérőrnagy maradt az ostromzár parancsnoka. 1688-1689 kemény telén nem csak a várban körülzárt éhező törökök,
hanem az ostromzárat fenntartó keresztény katonák is sokat szenvedtek a hidegtől,
valamint a rossz időjárástól.
A legyengült török védők nem reménykedhettek a vár felmentésben az Oszmán Birodalom számára ekkora már szinte kezelhetetlenné vált hadi helyzet miatt. Az 1687. augusztus 12-én lezajlott nagyharsányi vagy második mohácsi csatában
Szári Szulejmán nagyvezír serege megsemmisítő vereséget szenvedett el
Károly herceg, Miksa Emánuel bajor választófejedelem, Lajos bádeni őrgróf, valamint Savoyai Jenő herceg egyesített keresztény hadaitól.
A Szársomlyó közelében jelzajlott ütközetben a nagyvezír serege közel húszezer fős nehezen pótolható veszteséget szenvedett el, a vereség, valamint a Porta számára katasztrofálissá vált magyarországi helyzet miatt pedig IV. Mehmed szultánt 1687 novemberében janicsárlázadás távolította el a trónról. Szigetvár éhezéstől legyengült védői emiatt teljesen reménytelen helyzetbe kerültek.
A blokád így végül is elérte a célját,
mert 1689. január 15.-én Hasszán bég, Szigetvár parancsnoka kiüzent, hogy feladja a várat.
I Lipót császár 1689. január 26-án Bécsben jóváhagyta a kapitulációt, szabad elvonulást engedve a szigeti török helyőrségnek.
A blokád utolsó felvonásaként 1689. március 14-én Hasszán bég és megmaradt katonái elhagyták a kiürített várat, amit Daun grófnak, az ostromzárat fenntartó keresztény sereg új parancsnokának adtak át. Szigetvár 123 évig tartó muszlim uralom után ismét keresztény kézbe került.
A Szigetvár környékén végzett komoly hazai és nemzetközi visszhangot kiváltó kutatási projekt részeként a Pap Norbert és Fodor Pál professzorok vezette kutatócsoport 2019 tavaszán kezdett hozzá az addig feltáratlan szigeti ostromsáncok azonosításához.
A sáncárkok felkutatásához egészen 2018-ig gyakorlatilag csak egyetlen történelmi dokumentum, Leandro Anguissola olasz hadmérnök 1688-ban készített térképe állt a szakemberek rendelkezésre.
Ezt a térképet Daun altábornagy, az ostromzárat fenntartó keresztény sereg utolsó parancsnoka vitte magával Bécsbe, ahol az a császári hadilevéltárba került.
Egészen 2018-ig úgy tűnt, hogy ez az egyetlen fennmaradt szigetvári blokádtérkép. 2018. júniusában azonban
egy magángyűjtő Kölnben aukcióra bocsátotta azt a szintén Anguissolának tulajdonított és mindaddig ismeretlen térképet,
amely az 1689-es állapot szerint nem csak a várat és a város köré vont ostromsáncokat ábrázolta, hanem feltüntette Szulejmán szultán turbéki szőlőhegyen álló sírkomplexumát is.
A két térkép ábráinak összevetésével, valamint Anguissola jelmagyarázatai segítségével Gyenizse Péter, a Pécsi Tudományegyetem Térképészeti és Geoinformatikai Tanszékének egyetemi docense végezte el a sáncárkok georeferálását.
A szigetvári blokád sáncrendszerét a korabeli, 17. század végi terepi adottságok és útrendszer figyelembevételével alakították ki.
A legtöbb sánc, szám szerint összesen nyolc, a vár keleti oldalán volt,
ezek zárták le a Pécs és Kaposvár felé vezető utakat.
Ezeken a sáncokon nagyobbrészt Donath Heissler generális-strázsamester (vezérőrnagy) dragonyosezredének katonái állomásoztak, más alegységekkel együtt.
Nyugatról, a Kanizsai városrésznél kettő sáncművel erősítették meg a vár körül kialakított blokádot, a déli oldalon, a mocsár felől pedig egyetlen sáncot létesítettek, ahol a 2018-ban előkerült térkép tanúsága szerint a Tüngen ezred két lovasszázada állomásozott.
Miután a kutatócsoport az 1688-1689-es szigeti blokád sáncműveinek az Anguissola-térképek szerinti helyzetét felvázolta a jelenlegi állapotot mutató térképeken, kezdetét vette a terepi kutatómunka. A terepi kutatásban Kitanics Máté, Szalai Gábor és Bencsik Róbert vettek részt,
a vizsgálatok terepbejárásokat, felszíni leletgyűjtést valamint fémdetektoros felméréseket foglaltak magukba.
A kutatók az első fázisában a turbéki temető és tehenészeti telep be nem épített területeit vizsgálták át nagy alapossággal.
A pontos rekonstrukciónak köszönhetően már eddig is több száz értékes lelet került elő,
így többek között 17. századi puska és pisztoly valamint ágyúgolyók, ágyúgránát, egy pisztolymaradvány, fokosbalta, tőr, ólomlemez-darabok, díszes lószerszámok, patkók, sarkantyúk, egy pecsétgyűrű, övcsatok, ruhakapcsok, egy réz gyertyatartó, ezüstpénzek, szögek, kaszaverő kalapácsok, kaszaörvek és más használati tárgyak.
A leleteket Hancz Erika régész szakmai felügyelete mellett aprólékosan dokumentálták, rögzítve az egyes fellelt tárgyak GPS koordinátáit is.
A feltárások eddig kettő sáncot azonosítottak,
az innen előkerült leletek alapján a kutatócsoport azt feltételezi, hogy mindkét sáncban lovasság,
az északabbra fekvő 2-es számmal jelölt sáncban a Heissler dragonyosok, míg az 1. számú sáncban Noirquermes gróf lovasszázada, később pedig huszárok állomásoztak.
Mindezek eldöntéséhez azonban az eddig már beazonosított két sáncban a fémdetektoros vizsgálatok befejezése, illetve a még feltárásra váró további sáncok feltárása szükséges. Az eddigi eredmények alapján az is felvetődött, hogy a császári katonák egy részének nemcsak a blokád biztosításában,
de a turbéki oszmán település épületeinek elbontásában is szerepe lehetett.
A kutatások folytatásával egy olyan, a Kárpát-medencében a maga nemében egyedülálló sáncfeltárás valósulhatna meg, ami tovább bővíti a legendás erősség, Szigetvár történetére vonatkozó ismereteinket.