Az Appennini és a Balkán-félsziget között közel 820 kilométeres hosszúságban elnyúló adriai víztömeg a nagy mediterrán medence, vagyis a Földközi-tenger egyik különleges entitásának számít.
Az Adria földrajzi jellegét tekintve a Földközi-tenger legnagyobb (és legészakabbra nyúló) öble, egy olyan jól körülhatárolható epikontinentális sekélytenger, ami a mai formájában a mediterrán medence legfiatalabb képződményének számít.
Az olasz csizma és a Balkán-félsziget között fekvő süllyedék , ami a jelenlegi tenger medencéje, egészen a pleisztocén kor utolsó nagy eljegesedése, a 140 ezer éve elkezdődött és nagyjából 12 ezer éve véget ért Würm-glaciális idején legnagyobb részt karsztos szárazulat volt. Az utolsó eljegesedés végét gyors felmelegedés követte,
ami miatt az a hatalmas arktikus jégsapka, ami délen egészen a Kárpátok vonulatáig húzódott, néhány ezer év alatt elolvadt,
átlagosan 117 méterrel emelve meg a világtenger szintjét.
Az Adriai-tenger medencéjének kétharmadát ekkor öntötte el a tenger. ( A világtenger vízmennyiségének megnövekedése miatti tengerelöntést a földtani szakirodalomban eusztatikus transzgressziónak hívják.)
Ennek tudható be, hogy az Adriának a Trieszti-öböltől nagyjából az olaszországi Anconáig illetve a horvátországi Šibenik vonaláig húzódó medenceterülete rendkívül sekély,
az átlagos tengermélység mindössze 50-75 méter ezen a szakaszon.
De a horvátországi partszakaszon található és a búvárok körében különösen népszerű sok víz alatti barlang valamint üreg is ezeknek az időknek az emlékét őrzi, mert a barlangokat nem a tengeri erózió, hanem a szárazföldi karsztosodás hozta létre, még a tengerelöntés előtt.
Az Adria a Földközi-tengernek nem csak a legészakabbra nyúló ága, hanem a leghűvösebb területe is, ami a medenceszerkezet és földrajzi környezete valamint a meteorológiai körülmények miatt óceáni jellegű sajátosságokat mutat.
A téli hőmérsékleti minimum idején a Trieszti-öböl térségében 7,5-8 Celsius fokra is lehűlhet a tengervíz hőmérséklete,
és ebben az évszakban gyakran kialakul itt az óceáni környezetet jellemző vihardagály.
Amíg a Földközi-tenger egészének a világóceáni átlaghoz (34,5 súlyezrelék) képest jóval magasabb a sótartalma (36 és 39 súlyezrelék között),
addig az észak-adriai térség e tekintetben is eltér a mediterrán átlagtól,
és az óceáni környezethez hasonló (32 és 35 súlyezrelék közötti) szalinitási értéket mutat. A hőmérséklet és a sótartalom alakulása pedig alapvető fontosságú a tengeri élővilág szempontjából.
Az Adriai-tenger élővilága az úgynevezett mediterrán faunaprovinciához tartozik, aminek 65 %-a atlanti, 5 %-a betelepült indopacifikus jellegű trópusi, és nagyjából 30%-a sehol másutt elő nem forduló bennszülött, endemikus fajokból áll.
(A mediterrán endemizmus külön érdekessége, hogy a bennszülött fajok körülbelül 10 %-a olyan trópusi reliktumfajnak számít, amelyek még a Földközi-tenger geológiai múltjából maradtak fenn.)
Az Adriai-tenger víztömegének előzőekben ismertetett főbb sajátosságai miatt,
a tenger élővilágának összetételében is kisebb eltérések mutathatók ki a mediterrán medence egyéb területeihez képest.
A nagyközönség számára a rendkívül változatos tengeri élővilágon belül általában a „nagyvadak", vagyis a cetek és a cápák számítanak a legérdekesebbnek, ez utóbbiakkal, mint tengeri csúcsragadozókkal kapcsolatban pedig különösen gyakran elhangzó kérdés, hogy élnek-e belőlük az emberre is veszélyes fajok az Adrián.
Amíg a cápaalakúakat (Selachiiformes) összesen 47 faj reprezentálja a Földközi-tengerben (Fergusson, 1996) ezzel szemben az Adriából eddig összesen 26 cápafajt írtak le. (Ami az adriai porcos halakat illeti, érdemes megjegyezni, hogy 8 rája faj is honos az Adriában.)
Az Adriai-tengerből ismert 26 cápafajnak nagyjából csak a fele tekinthető rezidens,
tehát állandó jelleggel itt előforduló fajnak, további ötven százalékuk csupán ritka alkalmi vendégnek számít az adriai vizekben. Az őshonos adriai cápák zömmel kistestű, 1,5 méter és 60 cm közti átlaghosszúsággal rendelkező fajok, amelyek már méretükből adódóan sem jelentenek semmilyen veszélyt az emberre nézve.
A sziklás, hirtelen mélyülő, öblökkel és fjordokkal valamint szigetekkel tarkított dalmát partvidék egyik leggyakoribb kistestű porcos hala a kispettyes macskacápa ( Scylihorhinus canicula), amely az egyébként veszélyes fajokat is magába foglaló kékcápa-alakúak rendjéhez (Carcharhiniformes) tartozik.
A kifejlett példányok átlagos testhossza 60 cm körüli, de sohasem haladja meg a 70 centimétert. Az adriai vizekben 15 méternél nagyobb mélységekben fordul elő, és egészen 150 méterig hatol le. Annak ellenére, hogy ez az Adriai-tenger leggyakoribb cápája,
még a búvárok számára is csak nagyon ritkán látható,
mivel nokturnális, azaz éjszakai életmódot folytató faj, amely napközben általában víz alatti üregekben húzza meg magát.
Sokkal gyakrabban találkozhatunk a sziklákra vagy szarukorallokra fűzött különleges alakú tojásaival,
amit a nagyobb tengeri viharok után gyakran partra sodor a hullámverés. Közeli rokona, az 1,5 méter maximális testhosszal rendelkező nagypettyes macskacápa (Scylihorhinus stellaris) jóval ritkább az adriai vizekben, mint a kisebb „unokatestvére".
A sziklás tengeraljzatot és a nagyobb mélységeket kedveli,
de időnként hajóroncsok körül is megfigyelhető.
Puhatestűeket, rákokat és kisebb halakat zsákmányol, és annak ellenére, hogy a fogai igen élesek, csak akkor okozhat sérülést a harapása, ha provokálják. Az adriai vizek másik gyakoribb cápája a másfél méter hosszú, de kivételesen akár kétméteresre megnövő csillagos cápa (Mustellus mustellus).
Ez a faj szintén a kékcápa-alakúak rendjébe, és azon belül a nyestcápafélék családjába (Triakidae) tartozik. A kispettyes macskacápával szemben
a csillagos cápa külső megjelenésében már sokkal inkább megfelel annak a képnek,
ami általában a cápákról él a képzeletünkben; megnyúlt orr, torpedószerű testforma, ívelt, sarlószerű hátúszó, és a cápákra jellemző aszimetrikus farokúszó jellemzi.
A partokhoz közeli sziklás illetve homokos tengeraljzatot kedveli,
ahol jellemzően öt és ötven méter közötti mélységtartományban fordul elő.
Ez a faj sem veszélyes az emberre, csakúgy, mint a 160 cm-es maximális méretű közönséges tüskéscápa (Squalius acanthias) ami szintén a gyakoribb adriai cápák közé tartozik.
Ezt az adriai cápafajt könnyű felismerni az első és a második hátúszója tövében felmeredő jellegzetes tüskékről. A tengeraljzat közelében szeret úszni, gyakran nagyobb csoportokban, ahol kisebb halakra vadásznak.
Az Adriai-tengert az előzőekben ismertetett fajoknál jóval nagyobb, és nem egyszer a fürdőzőkre vagy a búvárokra potenciális veszélyt jelentő cápák is lakják, de szerencsére
matematikailag igen kicsi az esélye annak, hogy valaki összeakadjon velük az adriai nyaralásán.
A közepes illetve nagytestű fajok közül a kékcápát (Prionace glauca) tekinthetjük az Adriai-tenger relatíve leggyakoribb cápájának.
Ez a 2,5 -3 méter átlagos testhosszúsággal rendelkező gyorsúszású cápa az Adriai-tenger területén bárhol felbukkanhat, az Otrantói-szorostól az Isztriai-félszigetig. A kobaltkékszínű háttal és hófehér hassal, valamint rendkívül megnyúlt hosszú orral rendelkező kékcápa
relatív gyakorisága ellenére is csak ritkán látható,
mivel jellemzően a partoktól nagyobb távolságra, a nyílt tengeri térségben vadászik rajhalakra, elsősorban szardíniákra és makrélákra.
Nem egyszer kisebb, alkalmi csoportokba verődnek össze,
és a közvetlenül a felszín alatt cirkálva keresik a prédát.
Az Adriai-tenger horvátországi partszakaszán való felbukkanásuk szorosan kapcsolódik a zsákmányállataik vándorlásához, aminek augusztus - szeptember hónapokra esik a csúscspontja.
Legnagyobb eséllyel Palagruza, Jabuka, illetve a külső Kornatok térségében bukkanhatnak fel,
de északon egészen Puláig, a Brioni-szigetekig illetve Rovinj térségéig felhatolnak. A kékcápa potenciálisan veszélyes az emberre nézve, de az adriai térségből nem ismert illetve dokumentált kékcápa-támadás.
Az Adriai-tengeren honos fajnak számít a „cápák fejedelme", a Földközi-tenger és a világóceán legnagyobb húsevő cápájának számító nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias) is. Kétségkívül a nagy fehér tekinthető potenciálisan a legveszedelmesebb cápának, amit a sok évtizedre visszanyúló cápatámadási statisztikák is alátámasztanak.
Ez a heringcápa-alakúak rendjébe (Lamniformes) illetve családjába (Lamnidae) tartozó robosztus nagyragadozó
elérheti akár a 6,-6,5 méteres maximális testhosszúságot, és a 2-2,5 tonnás testtömeget is.
Az adriai nagy fehér cápák előfordulását legalaposabban Dr. Alessandro De Maddalena olasz tengerbiológus és cápakutató térképezte fel, másfél évszázad észlelési adatainak feldolgozásával.
Az 1970-es évektől a nagy fehér cápák száma ugrásszerűen lecsökkent az adriai térségben; a horvát partvidéken az 1990-es évektől kezdve kezdték ismét megfigyelni a felbukkanásukat,
de a számuk jelentősen alatta maradt a korábbi évtizedek észleléseinek.
Ez elsősorban az egyik legfontosabb adriai zsákmányállatuk, a kékúszójú tonhalak (Thunnus thynnus) túlhalászásra, és környezetszennyezési problémákra volt visszavezethető.
A világtenger más pontjaitól eltérően, a Földközi-tenger térségében nincsenek kiterjedt fókakolóniák, ezért itt a nagy fehér cápáknak sincsenek fixnek tekinthető vadászterületeik.
Dr. Maddalena vizsgálatai ugyanakkor azt mutatják, hogy az Adriai-tenger valószínűsíthetően az egyik szaporodási területük lehet,
legalább is erre utal néhány újszülött egyedre vonatkozó megfigyelés Montenegró és Dalmácia térségéből.
(Az újszülött, illetve „bébi" példányok amíg nem érik el az 1,7-1,8 méteres testhosszúságot, nem vándorolnak, és születési térségükben maradnak.)
Az 1970-es évekig az adriai nagy fehér cápák legfőbb előfordulási területének a Kvarner-öböl térsége,
Cres, Losinj és Krk környéke, illetve a Rijekai-öböl bizonyult.
Az elmúlt két évtizedből viszont már csak egyetlen hiteles észlelés ismert ebből a térségből; 2005-ben Pula előtt figyeltek meg egy 4,5 méter hosszúságú körüli egyedet.
A horvát partvidék délebbi szakaszain, Jabuka illetve Vis mellett 2003-ban, illetve 2008-ban dokumentáltak nagy fehér cápákat. 2003 júniusában Jabuka mellett tonhalhalászok hálójába akadt egy 5,7 méter hosszú példány, 2008 októberében pedig Visnél egészen közel a parthoz egy 43 éves szlovén szigonyosra támadt rá egy négy és félméteresre becsült nagy fehér.
Az Adriai-tengeren eddig dokumentált 9 halálos kimenetelű cápatámadás mind a nagy fehérhez köthető.
Az Adriai-tengert időszakosan más nagyobb testű cápák is felkeresik, köztük a mediterrán vizek legnagyobb porcos hala, a 7-10 méteres testhosszúsággal rendelkező óriáscápa (Cethorhinus maximus).
A nagy fehérrel szemben azonban az óriáscápa hatalmas méretei ellenére sem veszélyes a fürdőzőkre,
ugyanis a sziláscetekhez (Mysticeti) hasonlóan plankton-szűrögető életmódot folytat.
Az elmúlt tíz évben Krk partjainál, valamint Opatija közelében a Rijekai-öbölben sikerült megfigyelni ezt a hatalmas cápát.
2010 nyarán a Krk-hez közeli Veli Plavnik sziget déli oldalán 40 méteres mélységben
kettő igen ritka mélyvízi porcoshallal, egy-egy négy méternél is nagyobb szürkecápával (Hexanchus griseus) találkoztak a búvárok.
Az ezt követő években (2011-ben és 2013-ban) ugyanitt ismét sikerült megfigyelni őket.
Nagyon ritka vendégnek számít az Adrián a világtenger leggyorsabb cápája,
a rendkívül aktív és ugyancsak potenciálisan veszélyes röviduszonyú makó (Isurus oxyrhincus), amely alkalomszerűen „kukkant be" a Dél-Adriára.
Az előbbieknél viszont már jóval gyakoribbnak számít a kékcápákhoz hasonlóan a nagy szardíniarajok nyomába eredő heringcápa (Lamna nasus), amelyet a laikusok közül a külső hasonlóságok miatt gyakran összekevernek a nagy fehérrel.
Noha a heringcápa első ránézésre valóban hasonlít a nagy fehérre,
ám annál kisebb és kevésbé robosztus testfelépítésű,
a fogazatának pedig teljesen más a struktúrája, és híres rokonától eltérően nem jelent különösebb fenyegetést az emberre.
Az Adriai-tengeren a múltban sikerült megfigyelni az akár négy méteres maximális hosszúságot elérő bizarr fejformájú sima pörölycápát (Sphyrna zyganea) ám ez a faj szintén rendkívül ritka vendégnek számít errefelé.