Dzsingisz mongol nagykán – eredeti nevén Temüdzsin vagy Temudzsin – korában egyesítve a mongol törzseket felépítette a világ legnagyobb birodalmát. A Keletről nyugatra húzódó Mongol Birodalom nagyjából kettő és félszer nagyobb volt, mint a Római Birodalom, és a Csendes-óceán és a Kaszpi-tenger között uralkodott.
A Dzsingisz kán nem véletlenül lett minden kétséget kizáróan a mai napig a leghíresebb mongol a világon, aki jelenleg is a mongol nemzeti öntudat megtestesítője.
Uralkodói nevének egyik feltételezett jelentése ezért a „tenger(nyi) népek uralkodója".
A harcos-uralkodó halála azonban enyhén szólva is igencsak ellentmondásos. Ennek több oka van: egyrészt mert akadtak olyan ellenségei, akik negatív propagandát terjesztettek, másrészt viszont a követői is szívesen színezték ki a vele kapcsolatos eseményeket és emelték legendás magasságokba őt.
Dzsingisz kán halálakor egyértelműen a politikai hatalmának csúcsán állt
– mondta Wenpeng You, az ausztráliai Adelaide-i Egyetem humánbiológiai kutatója a ZMEScience online tudományos portálnak.
Hozzátette: az uralkodót ráadásul általában szerették és tisztelték az alattvalói és szolgái, ami valószínűtlenné teszi azt, hogy a halálát politikai merénylet vagy mérgezés okozta volna.
A kán halála körülményeinek megállapítása érdekében a kutatók górcső alá vették azokat a leggyakoribb betegségeket is, amelyekkel mind a mongol csapatoknak, mind az ellenségeiknek is szembe kellett nézniük a 13. században.
A történészek legfontosabb forrása azonban a „Yuan története", amely az egyik leginkább hivatalosnak számító kínai történelmi mű és amelyet Kína „huszonnégy történelmének" is neveznek. A dokumentum a Ming-dinasztia idején, 1370-ben, tehát közel 150 évvel a kán halála után készült.
Az ősi könyv szerint Dzsingisz kán 1227. augusztus 18. és augusztus 25. között megbetegedett, miközben a Nyugat-Hiasz ellen folytatott hadjáratot. A titokzatos, lázzal járó kór megjelenésétől számított nyolc napon belül elhunyt.
Az okokról azonban máig nincs egységes álláspont. Korábban néhány kutatás arra jutott, hogy Dzsingisz kán valószínűleg tífuszban halt meg. Ám Francesco Galassi orvos, az adelaide-i Flinders Egyetem paleopatológusa most megjegyezte, hogy
a tífusz egyéb, a láz mellett jellemző és meghatározó tüneteiről, például a hasi fájdalomról és hányásról nem esett szó a korabeli beszámolókban.
A szakember és munkatársai ezért újabb kutatásokat végeztek a témában és arra jutottak, hogy Dzsingisz kán dokumentált tünetei a legjobban a bubópestis tüneteivel egyeznek meg, amely az emberiség történelmének egyik leghalálosabb betegségét jelentette.
A bubópestis vagy más néven „fekete halál" három nagy járványt okozott a világon: az elsőt még Krisztus előtt 541-ben, a másodikat 1347-ben, majd a harmadikat 1894-ben. Ezek minden alkalommal halálos pusztítást végeztek, nem kímélve embereket, állatokat, nemzeteket és kontinenseket sem.
A „fekete kór" az 1347 és 1350 közötti időszakban végzett a lakosság egynegyedével Európában, ahol több mint 25 millió ember halt meg, és további 25 millióan Ázsiában és Afrikában vesztették életüket.
A pusztítás olyan mértékű volt, hogy Európa népessége csak a 16. században nyerte vissza a világjárvány előtti szintet. A rendkívül virulens Yersinia pestis nevű kórokozó válogatás nélkül szedte áldozatait és ez elől a nagy Dzsingisz kán sem menekülhetett.
Dzsingisz kán halálának látványos, rendkívül kifinomult vagy még logikailag elfogadhatóbb értelmezése helyett a beszámolókban rögzített klinikai kép, valamint a betegség időtartama és körülményei mind a pestisre utalnak
– mutattak rá a szerzők az International Journal of Infectious Diseases című tudományos szaklapban publikált tanulmányban. – Ez a hadsereg 1226-os körülményeit és útvonalát tekintve egy ésszerű és logikus következtetés, illetve egy utólagos diagnózis arról, hogy a pestis, mint az egyik legősibb kórokozó, a történelemben szinte mindig jelen lévő betegség volt.
A tudósok azt azonban beismerik, hogy az ilyen retrospektív elemzések ennyi idő után könnyebben hibázhatnak.
A kutatók szerint talán soha nem tudhatjuk meg biztosan, hogy mi okozhatta Dzsingisz kán halálát, hacsak nem elemezzük valamilyen módon a maradványait, ami valószínűleg sohasem fog megtörténni.
Egy hátborzongató legenda arról beszél, hogy a kán csak egy egyszerű temetést kért, mindenféle megkülönböztető jelzés nélkül.
Ha igaz a felvetés, akkor a hívei nagy erőfeszítéseket tettek a sírjának az elrejtésére.
A temetkezési helyet építő rabszolgákat, majd az őket kísérő katonákat is meggyilkolták, ezért csak néhány ember tudott később mesélni a jelöletlen helyről, de ők félelemből valószínűleg magukkal vitték titkukat a saját sírjukba.
A kán halálának idején a mongol kultúra tagjai abban hittek, hogy az uralkodók a haláluk után is megőrizték isteni hatalmukat
– írták az ausztrál kutatók a tanulmányban. – Ezért temették el azok maradványait jelöletlen, fokozottan védett és elérhetetlen sírokba; különösen szerették a hegyeket, amelyekről azt hitték, hogy így a halottak közelebb lehetnek az éghez és így az Istenhez.
Akadtak azonban más temetési lehetőségek is: ezek között szerepelt például az uralkodó testének megsemmisítése, amit egy mezőn, egy titokban ásott gödörben helyeztek örök nyugalomra, de a holttestet bizonyos esetekben elhamvasztották.
A legtöbb szakértő úgy véli, hogy Dzsingisz kánt valahol a szülőhelye közelében, Khentii Aimagban, Mongólia északkeleti részén temették el, utódai társaságában.
A helyszín pontosabb feltérképezése érdekében Albert Yu-Min Lin, a Kaliforniai Egyetem kutatója 2015-ben egy tudományos projektet indított: ennek során bárki hozzájárulhat Dzsingisz-kán temetkezési helyének meghatározásához, azok lehetséges helyszínének a műholdas képeken történő megjelölésével. Eddig tízezrek vettek részt a munkában, amivel több tucat potenciális régészeti lelőhelyet hoztak létre.