Veronika tisztelete igazából csak a 13. századtól kezdve terjedt el a keresztény közösségben, amikor III. Ince pápa 1208-ban bevezette a Veronika kendőjével való ünnepélyes húsvéti körmenetet . Az itáliai költőfejedelem, Dante Alighieri a híres La Vita Nuova című művében is megemlékezik arról, hogy tömegesen érkeztek Rómába zarándokok,megtekinteni Krisztus arcát Szent Veronika kendőjén.
A Krisztus arcmását őrző kendő körül kialakult erős kultuszt többek között az is jól illusztrálta, hogy amikor 1506-ban megkezdték az új Szent Péter-bazilika építési munkálatait, az alapkövet a Veronika kendőjét őrző régi kápolna helyén tették le.
Veronikára egyik kanonizált evangélium sem utal,
de egy 6. században keletkezett apokrif irat, a Pilátus cselekedetei a Máté (Mt. 9,20) illetve Márk (Mk. 5,25), valamint Lukács (Lk. 8,43) evangéliumaiban említett vérfolyásos asszonyt azonosítja a személyével.
A keresztény hagyomány szerint, amikor Veronika megtörölte Jézus kínszenvedéstől véres arcát, a Megváltó rajta hagyta arcképének lenyomatát a kendőn, ami a keresztény felfogás szerint egy úgynevezett akheiropoiétosz, azaz természetfeletti, isteni eredetű képmás.
A 17 X 24 centiméteres bisszuszból (kagylóselyemből) készült fátyol története viszonylag jól dokumentált. A kendő 574-ben Jeruzsálemből Konstantinápolyba, onnan pedig 705-ben Rómába került. Egy apokrif irat viszont azt állítja, hogy a kendő a Jézust megfeszíttető júdeai prokurátor, Quintus Poncius Pilatus utódja, Volusianus útján került Rómába.
Az 5. században keletkezett úgynevezett Addai tanításban az szerepel, hogy a kendőt az edesszai király, Agpé leányának, Berenikének küldték el Jeruzsálemből,
ahol a Krisztus halotti gyolcsának tartott torinói lepellel együtt hosszú évszázadokon át őrizték,
és innen került Konstantinápolyba, majd pedig tovább Rómába. Miután felépült a római Szent Péter bazilika, a becses relikvia a bazilika kincstárába került.
1616-ban azonban döbbenetes hír kapott szárnyra arról, hogy Szent Veronika kendője eltűnt a vatikáni kincstárból. Egyes források szerint utoljára V. Pál pápa tartotta a kezében 1606-ban. Ami biztosan dokumentálható, hogy a kendő 1646-ban már a manopellói kapucinusok birtokában volt, ahol most is megtekinthető a kegytemplomban.
A titokzatos fátyol mindkét oldalán ugyanolyan erősen kirajzolódó arckontúrok keletkezését többen is vizsgálták. Blandin Paschalis Schlöner trappista szerzetesnővér, ikonfestő hosszú évekig, apró részletekbe menően tanulmányozta a relikviát.
Ő fedezte fel,
hogy a Manoppellóban őrzött kendőn lévő arc mérete és karaktere 100 százalékos egyezést mutat
a Krisztus halotti leplének vélt, és a torinói Keresztelő Szent János-katedrálisban őrzött lenvászon leplen halványan kirajzolódó férfifejjel. 1898-ban a Savoyai-ház engedélyével egy amatőr fotográfus, Secondo Pia felvételeket készített a lepelről.
Amikor előhívta a felvételeket, a képek negatívján - döbbenetes módon - egy szakállas férfifej kontúrjai rajzolódtak ki 3D-ben. Az 1930-as években a már sokkal jobb technikával megismételt felvételeken sikerült a háromágú római korbács, a flagellum, a töviskorona, és a szív tájéki szúrás nyomait is azonosítani a lepel kontúrján.
1978-ban Francis L. Filas jezsuita történészprofesszor, az arcról készített felvételek digitális technikával történt feljavítása után felfedezte, hogy a szemeket két olyan provinciális bronzérme lenyomata takarja, amelyeket Kr. u. 29. és 31. között, Poncius Pilátus helytartósága idején verettek Júdeában.
Schlöner a torinói lepelről és a „Volto Santoról" készített felvételsorozat aprólékos összehasonlításával mutatta ki a két arckép egyezését. Ahogy a torinói lepelnél sem sikerült megfejteni a textílián látható testkontúrt létrehozó hatásmechanizmust, úgy Veronika kendőjénél sem. Ian Wilson brit magfizikus, a lepel vizsgálatában részt vett kutató szerint a véralapanyagú kontúrt
valamilyen ismeretlen, nagy energiájú, leginkább a neutronkisüléshez hasonló sugárzás égette bele a lenrostokba.
Mások, így köztük az olasz ENEA kutatócsoport is hasonló következtetésre jutott. A szerológiai vizsgálatok szerint a manopellói kendőn látható arc kontúrjait sem festék, hanem a torinói lepelhez hasonló AB-s csoportú vér rajzolja ki.
Az összehasonlító textilvizsgálatok szerint kizárható a fátyol középkori eredete, és bizonyosság szintjén állítható, hogy a textilanyagot az 1. században szőtték. Azok a kutatók, akik behatóan megvizsgálhatták a kendőt, valamennyien egyetértenek abban, hogy az arckép keletkezése a jelenlegi ismeretek alapján megmagyarázhatatlan.
A római katolikus egyház állásfoglalása szerint noha a hit kérdése nem az ereklyéken alapul, de a szent relikviák megerősíthetik a hitbéli meggyőződést.