A pünkösd eredete a zsidó hagyományokban gyökerezik. A pészach alkalmával a zsidóság arra emlékezik, hogyan nyerte el a szabadságot, amikor Mózes vezetésével kivonultak Egyiptomból. A Tóra előírása szerint a pészach második napjától kötelesek a zsidók a napokat és a heteket számolni.
A hetedik hét lejártát követő napon, vagyis az 50. napon pedig ennek emlékére kötelesek ünnepet tartani. Ennek az ünnepnek a héber elnevezése a sávuot, ami „heteket" jelent, míg görögül a magyar pünkösd szó eredetéül is szolgáló, „ötven" jelentésű pentékoszté elnevezést kapta.
Ez utóbbi eredendően a pészach és a sávuot között eltelt ötven napra utal. A zsidó hagyományban a sávuot alkalmával több dologról is megemlékeznek: egyrészt ez az első új termésből készült kenyér ünnepe, másrészt pedig a hagyomány szerint ekkor emlékeznek meg arról is,
hogy a Sínai-hegy lábánál az Úr átadta a tízparancsolatot
és a többi törvényt Mózes útján Izrael népének. A keresztény hagyományban a pünkösd a húsvéthoz hasonlóan, az úgynevezett mozgó ünnepek közé tartozik.
Az újszövetségi Szentírás szerint Jézus kereszthalála a pészach előtti napon történt,
ezért az ókeresztény időkben mindig az ezt megelőző napon ünnepelték meg a húsvétot.
A Kr.u. 325-ben megtartott niceai zsinat változtatott ezen a szokáson; ettől kezdve a húsvétot, vagyis a feltámadás ünnepét a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapon tartották meg.
A niceai zsinat után alakult ki a keresztény hagyományban, hogy a pünkösd napja a húsvét vasárnapját követő 50. napra esik, tehát a pünkösdi ünnepet a húsvét időpontjához kötötték.
A bibliai hagyomány szerint Jézus mennybemenetele után az apostolok és Szűz Mária Jeruzsálembe visszatérve abban a teremben gyűltek össze 120 további követőjükkel együtt, ahol a Megváltó tartotta az utolsó vacsorát. Ekkor történt, hogy az apostolok az áruló Júdás helyett Mátyást fogadták maguk közé tanítványnak.
Amikor együtt voltak, hirtelen erős zúgás hallatszott az égből, és lángnyelvek jelentek meg a teremben, amelyek valamennyi jelenlévőre leszálltak. A Szentírás ekként emlékezik meg erről: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek a Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak." (Apostolok Cselekedetei, 2,1-4.)
Hagyományosan ezt az eseményt tekintik a keresztény egyház megszületésének, mert ettől kezdve az apostolok nem rejtőzködtek többé, hanem elkezdték hirdetni Jézus tanítását az emberek között.
A Szentlélek „kiáradása" tette képessé a tanítványokat Jézus missziós parancsának a teljesítésére.
Az először Jeruzsálemben hirdetett keresztény tanok alig néhány évtized alatt az egész Római Birodalom területén elterjedtek: az impériumban mindenhol megalakultak az első keresztény közösségek, ezzel pedig létrejött az ősegyház.
A püspöki szinódus a 4. század elején, Kr.u. 305-ben tette általánossá a galamb, illetve lángnyelv alakjában ábrázolt Szentlélek eljövetelének megünneplését a keresztény közösség számára. Az 1962 és 1965 között megtartott II. vatikáni zsinat liturgia-reformja szerint pünkösd a húsvéti misztérium beteljesedése.
Hasonlóan a húsvéthoz és a karácsonyhoz, a pünkösdhöz is számos szokás, illetve népi hagyomány fűződik. Pünkösdkor a katolikus templomokat vörös dekorációval ékesítik, mert a vörös szín liturgikus értelemben a Szentlélek lángját jelképezi. A pünkösdi nyelvcsodára emlékezve számos helyen, több nyelven is felolvassák ilyenkor a Biblia ünnepi misére szánt szentleckéjét.
Az ortodox egyházban – ahol a húsvét után a pünkösd a második legnagyobb keresztény ünnep - pünkösd vasárnapját, hétfőjét és keddjét is megünneplik. A protestáns egyházakban pünkösd a konfirmáció (a Szentlélek által történt megerősítés), az úrvacsorára való előkészítés és az ifjak felnőtt hívőkké avatásának az ideje. A katolikus egyházban pünkösd idejére esik a bérmálkozás, vagyis a Szentlélek közlése, szentségének kiszolgálása az elsőáldozást már elvégzett fiatalok számára.
Az egyházi szokásokon kívül több néphagyomány is kötődik a pünkösdi ünnepkörhöz, amelyek közül talán a pünkösdi királyválasztás a legismertebb. A „pünkösdi királyság" hagyományáról a 17. századból ismertek az első források.
A „királyt" a fiatal legények közül választották ki,
különféle ügyességi játékok, így például birkózás, futás, bothúzás, vagy kakasütés eredményeként. A megválasztott pünkösdi király többfajta ideiglenes előjoggal rendelkezett, többek között egy álló esztendeig ingyen ihatott a kocsmában, és hivatalos volt a lakodalmakba is, a többi legény pedig engedelmességgel tartozott a „királynak".
Magyar nyelvterületen a pünkösdhöz kötődő egyik legrégebbi ünnepi esemény a csíksomlyói búcsú,
amelynek gyökerei egészen a 15. századig nyúlnak vissza, de igazi jelentőségét 1567 után nyerte el, miután a katolikus székelyek legyőzték az őket erőszakkal unitárius hitre kényszeríteni akaró János Zsigmond erdélyi fejedelmet.
Az ellenállásra és harcra kész, Csíksomlyón összesereglett székelyek a csata előtt Szűz Máriához fohászkodtak, a pünkösdöt megelőző szombaton.
A székely hadak fényes győzelmet arattak a fejedelem seregén,
a győztes ütközet után pedig nyírfaágakkal ékesítették fel hadilobogóikat, és így vonultak a csíksomlyói templomba, hálát adni a győzelemért.
Itt megfogadták, hogy ezentúl minden évben a pünkösdöt megelőző szombaton elzarándokolnak Csíksomlyóra, a győzelem és hálaadás emlékére. Ezt a több évszázados hagyományt ma is tartják, a csíksomlyói búcsú pedig az egész magyarság egyik legnagyobb keresztény búcsújárásává vált az idők során.