„Ahogy nő az ismert exobolygók száma, úgy nőhetnek a reményeink, hogy rábukkanunk az intelligens földön kívüli életre"
(Leonard David, a Space.com szakírója)
Frank Drake amerikai asztrofizikus, az 1960-ban publikált és róla elnevezett híres Drake-formula megalkotója volt az első, aki matematikai módszerrel próbálta meghatározni a magasan fejlett földönkívüli technikai civilizációk számának valószínűségét.
(Drake, és a világhírű ismeretterjesztő csillagász, Carl Sagan nevéhez fűződik a legelső idegeneknek küldött földi üzenet , az úgynevezett Pioneer-tábla megszövegezése is, amit a Naprendszert elhagyó első űrszonda, a Pioneer-10 vitt magával a fedélzetén.) Frank Drake kezdeményezésére épült meg 1963-ban a SETI, vagyis a a feltételezett földönkívüli civilizációk jeleit kereső program Big Ear ( Nagy Fül) nevet viselő rádióteleszkópja, amivel Dr. Jerry R. Ehman 1977. augusztus 15-én fogta az elhíresült és nagy port felvert „Hűha!" jelet is.
A rádiózás általánossá válásával a második világháború utáni években a rádióhullámok váltak az idegenekkel való kapcsolatfelvétel elsődleges médiumaivá.
A SETI program gerincét mind a mai napig a kozmoszból érkező rádiójelek analízise alkotja.
Rádióhullámok azonban nem csak a világűr mélységeiből érkezhetnek, hiszen a 20. század eleje óta már maga az emberiség is mesterséges eredetű rádiójel kibocsátónak számít.
Elsőként Guglielmo Marconi, Nobel-díjas olasz fizikus és feltaláló mutatta be 1901-ben a rádióhullámok vezeték nélkül való sugárzási és vételi lehetőségét. Tudománytörténeti érdekesség, hogy a világhírű feltaláló Nikola Tesla, - akinek Marconi volt az asszisztense-, plagizálás miatt beperelte munkatársát, az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága pedig hivatalosan is Teslát nyilvánította a rádió feltalálójának.
A rádiózás az 1920-as évektől indult el világhódító diadalútjára. Az 1930-as évek végére a fejlett országokban a háztartások túlnyomó többsége már rendelkezett rádiókészülékkel, a rádiózás pedig a tengerhajózásban, a hadseregekben és a repülésben is általánossá vált, még a második világháború kitörése előtt. 1945 után pedig megszületett az asztrofizika új tudományága, a rádiócsillagászat is.
A feltételezett földönkívüli technikai civilizációkkal való kapcsolatfelvétel azonban nemcsak aktív módon, vagyis egy-egy ígéretesnek tűnő terület felé küldött célzott rádióadásokkal történhet, hiszen - elviekben – ezek a távoli civilizációk szintén foghatják a Földről ím már egy évszázada sugárzott nagy tömegű rádiójeleket.
De vajon hol tarthatnak most a legelső, száz éve útnak indult rádiójelek a kozmoszban? Albert Einstein 1905-ben publikált speciális relativitáselmélete óta tudjuk, hogy egyetlen kölcsönhatás sem terjedhet gyorsabban a téridőben mint a fény sebessége.
A vákuumbeli fénysebesség az egyik legalapvetőbb fizikai állandó.
Az elektromágneses hullámok terjedési sebessége egész pontosan 299 792 458 méter/sec, vagyis kereken 300 ezer kilométer/másodperc, minden vonatkoztatási rendszerben.
Mivel a rádiójelek is elektromágneses hullámok, könnyű kiszámítani, hogy mekkora utat futhattak be eddig az egy évszázada útnak indult első jelek. Emberi dimenzióban ez szinte felfoghatatlanul nagy távolságnak számít, de kozmikus léptékkel mérve, már merőben más a helyzet. A csillagászati távolságok kifejezéséhez használatos a fényév, ami azt a távolságot jelöli, amit a fénysugár egy esztendő alatt megtesz.
A számítás alapjául 1 standard julián év szolgál, ennek megfelelően pedig a fényév 9,460730472600·1012 kilométer, vagyis kereken 9, 4607 billió kilométer( egy billió egyenlő ezer milliárddal). A csaknem kilenc és félezer milliárd kilométeres távolság nehezen felfogható az emberi agy számára,
pedig egy fényév csillagászati értelemben egyáltalán nem számít nagy távolságnak:
hozzávetőleg ennyire van a Naprendszer legkülső határvidéke, a hozzánk legközelebbi csillag, a Proxima Centauri pedig 4,2 fényév távolságra fekszik tőlünk.
Tágabb galaktikus otthonunk, amelynek a Naprendszer és így a Föld is tagja, a 100-400 milliárd csillagból álló Tejútrendszer átmérője csaknem százezer, egész pontosan 97 800 fényév.
Ehhez képest az a nagyjából száz fényév, ameddig az első földi rádiójelek eljutottak a galaktikus térben, szinte észrevehetetlenül apró távolságnak tűnnek, ha ezt a Tejútrendszer térképén arányosan ábrázoljuk.
Adam Grossman a közelmúltban el is készítette ezt a méretarányos grafikát. A képen látható négyzet a Tejútrendszer egyik spirálkarjának azt a térrészét jelöli , amelyben a Naprendszer is megtalálható. A kép jobb alsó sarkában kinagyított négyzetben látszó apró kék színű pont pedig azt a sugarat jelöli, amelynek külső vonaláig az első rádióhullámok eddig eljuthattak.
Ha ebbe a dimenzióba helyezve vizsgáljuk a galaxisunkon belül elméletileg feltételezett tízezer és a földihez hasonló, vagy annál magasabban fejlett technikai civilizációval való kapcsolatfelvétel lehetőségét,
igencsak kijózanítónak tűnnek az esélyek.
Azzal kapcsolatban hogy ezen bánkódnunk kell-e, vagy éppen ellenkezőleg, örülnünk, erősen megoszlanak a vélemények.
A 20. század egyik legjelentősebb elméleti fizikusa, Stephen Hawking szörnyű fenyegetésnek vélte azt a lehetőséget az emberiség számára, ha egy tőlünk magasabban fejlett civilizáció ránk találna, de ugyanerre a következtetésre jutott a földönkívüli fejlett élet lehetőségét kutató SETI program egyik vezető tudósa, Andrew Siemion is.
Szerintük az idegenek egyáltalán nem az E.T.-hez hasonló jóságos lények, hanem végső soron az emberiség pusztulását is okozható hódító kozmikus civilizációk. Hogy igazuk van-e ebben, vagy pedig nem, a jövő fontos és izgalmas kérdése.