Egy friss hipotézis ellentmond azoknak a korábbi előrejelzéseknek, hogy a féreglyukak, a téridő e hipotetikus képződményei, mihelyt létrejönnek, azonnal össze is omlanának. Pascal Korian, a lyoni Ecole Normale Supérieure elméleti fizikusa egy merőben új megközelítéssel vizsgálta meg azt a lehetőséget, hogy létezhetnek-e a téridő két pontját tartósan is összekötő féregjáratok.
A világhírű elméleti fizikus, Albert Einstein, valamint a Princeton Egyetem másik neves professzora, Nathan Rosen már 1935-ben bebizonyították a „téridő hídjainak", vagyis az egyirányú féreglyukak létezésének lehetőségét.
A féreglyukak létezése a világegyetem kialakulásának az elméletéből vezethető le.
Az univerzumot létrehozó ősrobbanás, a „Nagy Bumm" utáni 1041 másodpercben, az úgynevezett Planck-időben, amikor a négy alapvető kölcsönhatás, vagyis az erős, az elektromágneses és a gyenge kölcsönhatás, valamint a gravitáció még nem különült el egymástól, a világegyetem egyfajta felfújódó, turbulens állapotú habra emlékeztetett, az ebben lévő buborékokat pedig kvantummechanikai bizonytalanságok uralták.
Szemléletesebben; a korai univerzum egy olyan négydimenziós gömbhöz hasonlított, ahol a kialakuló féreglyukak a gömbfelszín különböző pontjait kötötték össze, kitüremkedések formájában. Az ebből levezetett hipotézis szerint a világegyetem olyan buborékokból áll, ahol e buborékok felszínét önmagával és más buborékokkal is a féreglyukak kötik össze.
Albert Einstein és Nathan Rosen a féreglyukak kialakulását az általános relativitáselméletben megjósolt (azóta bizonyítottan létező) fekete lyukakhoz kötötte. Az ő megközelítésükben a fekete lyuk magja, a szingularitás úgy viselkedik, mint a féreglyuk egyik oldala. (A gravitációs szingularitás, ami a fekete lyukak jellemzője, azt jelenti, hogy a gravitációs mezőt leíró modellben a koordináta-rendszertől függetlenül végtelen mennyiségek jelennek meg.)
Az egyirányú féreglyuk ebben az értelmezésben
egy olyan vékony csőszerű képződmény, ami képes összekötni az univerzum két távoli pontját.
Ha viszont a féreglyuk mindkét oldala egy helyen található, akkor nem a térben, hanem az időben keletkezik kapcsolat. (Az általános relativitáselmélet teoretikusan nem zárja ki azt, hogy az időben visszafelé is lehessen haladni.)
A vákuumot kitöltő úgynevezett kvantumhabban féreglyukak ugorhatnak elő, majd tűnhetnek el a semmiben. A féreglyukak teoretikusan tehát bárhol felbukkanhatnak az einsteini univerzum téridejében.
Az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy vajon mennyi ideig maradhatnak fenn ezek a különleges téridő- kapuk? Elméletben az Einstein-Rosen hidak, vagyis az egyirányú féreglyukak úgy képesek összekötni a téridő két pontját, hogyha ezeken valaki át tudna haladni,
a tér akár sok százezer vagy millió fényév távolságban lévő másik pontján lépne ki anélkül, hogy több százezer vagy több millió év telt volna el eközben.
A féreglyuk tehát - legalább is elméletben -, lehetővé tenné a fénysebességnél sokkal gyorsabb közlekedést a téridő két pontja között, ami elvi lehetőséget biztosítana a csillagközi utazáshoz is.
Az 1960-as években a Princeton Egyetem elméleti fizikaprofesszora, John Archibald Wheeler, valamint a matematikus Robert Fuller kiszámították, hogy a féreglyukak összeomlása rendkívül gyors folyamat. Az eredmény igen kiábrándítónak bizonyult, mert Wheeler és Fuller számításai szerint a féreglyuk időbeli fennállása annyira rövid, hogy azon még a fény sem képes áthaladni. A másik probléma, hogy a féreglyuk kialakulásához mindig negatív energiára van szükség, mivel a pozitív energia térgörbületet hoz létre.
A féreglyukakat fenntartó különleges hatást egzotikus anyagként is emlegetik, csakhogy ennek mibenléte még mindig nem tisztázott. Más megközelítésben viszont az antianyag negatív energiája lehet az egyetlen ismert elméleti metódus a féregjárat átjárhatóságának a fenntartására,
vagyis arra, hogy a híd ne omoljon össze.
Kiszámították, hogy egy nagy méretű és stabil féreglyuk létrehozásához 5·1036 N/m² energiasűrűség szükséges, nagyjából akkora, mint ami egy szupersűrű neutroncsillag magjában uralkodik.
A negatív energia kérdésköre valamelyest csak az 1990-es évek derekán tisztázódott, amikor bebizonyosodott, hogy az univerzum az úgynevezett sötét energia hatására tágul gyorsulva, de kérdések még így is maradtak bőven.
Einstein és Rosen a szokásos Schwarzschild-metrikával alkotta meg a féreglyuk elméletét, és a féregjáratok legtöbb elemzése ugyanezt a mérőszámot használja. (A Schwarzschild mérőszám, vagy Schwarzschild-sugár egy teljes energiájú, gömbszimmetrikus fekete lyuk eseményhorizontjának a sugarát jelenti, leegyszerűsítve a szingularitás és az eseményhorizont közötti távolságot.)
Pascal Korian azonban most valami egészen mással, mégpedig az úgynevezett Eddington-Finkelstein metrikával próbálkozott, döbbenetes eredményre jutva. Koiran úgy találta, hogy az Eddington-Finkelstein metrika segítségével - ami a fekete lyukba beszippantott részecske sorsát vizsgálja - könnyebben nyomon tudja követni egy részecske útját a feltételezett féreglyukon keresztül.
Megállapította, hogy a részecske képes áthaladni az eseményhorizonton,
behatolni a féreglyuk alagútjába, és átjutni a túloldalon, mindezt pedig véges idő alatt.
Az Eddington-Finkelstein metrika a pálya egyetlen pontján sem viselkedett rosszul. Ez azt jelenti, hogy az Einstein-Rosen hidak stabil képződmények? A válasz sajnos nem ennyire egyszerű, mert az általános relativitáselmélet csak a gravitáció viselkedéséről beszél, a többi természeti erőről nem. A termodinamika, amely a hő és az energia működésének elmélete, például azt mondja, hogy az úgynevezett fehér lyukak instabilak.
És ha a fizikusok megpróbálnának létrehozni egy fekete lyuk-fehér lyuk kombinációt a valós univerzumban, valódi anyag felhasználásával, más matematikai számítások szerint az energiasűrűség mindent szétszedhetne. ( A fehér lyukak a rejtélyes sötét anyag hipotetikus alkotórészei.) Koiran eredménye azonban ennek ellenére is roppant fontos,
mert rámutat, hogy a féreglyukak korántsem olyan instabilak,
mint amilyennek Einstein és Rosen, illetve Wheeler és Fuller gondolták. Korian formulája azt mutatja, hogy létezhetnek stabil utak a féregjáratokban, ezt pedig az általános relativitáselmélet tökéletesen meg is engedi.
Forrás: LiveScience