Az egyedülálló fosszilis leletre tavaly nyáron bukkantak rá az argentin fővárostól, Buenos Airestől 1400 kilométerre fekvő Colhue Huapial tó környékén. A rendkívül jó állapotban fennmaradt 70 millió éves testfosszília a kréta időszak végéről, az úgynevezett maastrichti emelet tengeri rétegsorából került elő.
Az óriás „ a kréta időszak végének patagóniai tengereiben úszkált, amikor a jelenlegihez képest melegebb volt az éghajlat" – nyilatkozták a leletet feltáró argentin paleontológusok. - Ez a kövület a Xiphactinus nemzetséghez tartozott, amelynek tagjai a Föld történetében létező legnagyobb ragadozó csontos halak voltak" – mondta Julieta de Pasqua, a leletet leíró tanulmány egyik szerzője, amely az Alcheringa: An Australasian Journal of Palaeontology című szaklapban jelent meg. A Xiphactinus a mai tonhalakéhoz hasonló rendkívül áramvonalas testformával rendelkezett, a törzs pedig egy vicsorgó buldogéhoz hasonló igen ijesztő fejben végződött.
A Xiphactinus állkapcsaiból rendkívül hosszú, tűhegyes fogak meredtek elő. A hal anatómiai felépítése azt sugallja,
hogy a Xiphactinus sebesen úszó nyílttengeri ragadozó lehetett.
A világ más részein is találtak már Xiphactinus maradványokat, „némelyikük még a gyomor tartalmát is megőrizte" – nyilatkozta ezzel kapcsolatosan Julieta de Pasqua.
Korábban a Xiphactinus fosszíliáit csak az északi féltekén találták meg, bár nemrég felfedeztek délebbre is egy példányt Venezuelában. Patagónia a dinoszauruszok. és más mezozoikumi őskori fajok kövületeinek az egyik legfontosabb lelőhelye.
A Xiphactinus a fosszilis bizonyítékok tanúsága szerint 87 millió éve, a kréta időszak santoni korában bukkant fel a kor meleg vizes tengereiben. Ekkoriban a világtenger szintje jóval magasabb volt a mostaninál, ami miatt például Európa legnagyobb része víz alatt állt.
A Xiphactinus lehetett korának tengeri sebességbajnoka,
a vékony, holdsarlószerű farokúszó, valamint az áramvonalas testforma azt mutatja, hogy a mai kardhalakhoz hasonlóan rövid távon akár a 70-90 km/órás sebességet is elérhette.
A késői kréta tengereinek csúcsragadozói a varánuszokkal rokon hatalmas tengeri hüllők, a Mosasaurusok voltak, de ezek a nem egyszer 12-14 méter hosszú monstrumok aligha úszhattak versenyt a Xiphactnus-szal.
E kor tengerének kétségkívül a Xiphactnus lehetett a legvérengzőbb ragadozója.
A kifejletten 4,5 – 6 méteres átlagos testhosszúsággal rendelkező ragadozó minden nála kisebb tengeri állatot képes volt elejteni. Nem lehettek tőle biztonságban sem a rajhalak, sem pedig a cápák, és kisebb tengeri hüllők sem.
A Xiphactinus elképesztő falanksága miatt előfordult olyan eset is, amikor szabályosan torkán akadt a falat. Ezt az a rendkívül jó megtartású Xiphactinus fosszília bizonyítja , ami megőrizte e vérengző ragadozó utolsó zsákmányát, egy csaknem vele azonos hosszúságú hal kövületét. A mohó ragadozó végzetét ez a túlméretes zsákmány okozhatta, amely felsértette a Xiphactinus emésztőrendszerét, amit nem élt túl a falánk gyilkosa.
A Xiphactinus zömében
a mai Észak-Amerikát kettéválasztó Niobara sekélytengerben terrorizálta a kortársait,
bár a 2003-ban Csehországban előkerült fosszília azt bizonyítja, hogy az európai selfterületeken is előfordulhatott csakúgy, mint Patagóniában. Minden idők egyik legfélelmetesebb csontos hala a dinoszauruszokkal és a tengeri hüllőkkel együtt tűnt le az élet színpadáról, 65,5 millió éve, a földtörténet egyik legnagyobb fajpusztulással járó K-T kihalási eseménye során.
(Forrás: Geology Page)