Az antik világ elmúlásával a csaknem három évezreden át virágzó ókori egyiptomi civilizáció emlékei is a feledés homályába merültek. Noha a Nílus partján álló vagy a sivatag homokja által félig betemetett monumentális építmények romjai mindig is megmozgatták a későbbi korok fantáziáját, az ó-egyiptomi világ iránti érdeklődés csak a 18. század végén, Bonaparte Napóleon 1798-as egyiptomi hadjárata nyomán éledt újjá.
A franciák későbbi császára rajongott a történelemért, Egyiptom titokzatos múltja pedig különösen felkeltette a „köztársaság első konzuljának"az érdeklődését.
Napóleon ezért nem csak a hadseregét vitte magával az egyiptomi hadjáratára, hanem egy csapat tudóst is,
akik - amíg Bonaparte csatázott-, az ókori egyiptomi civilizáció emlékeit kutatták. Napóleon és a francia udvar hatására 19. század első éveitől vált általános divattá az ó-egyiptomi kultúra iránti rajongás, ami a kor képző- és iparművészetére is komoly hatást gyakorolt.
A sivatag homokja alatt rejtőző értékek persze nem csak a tudósok,
hanem a kincsvadászok fantáziáját is alaposan megmozgatták.
Ezekben az időkben még nem is lehetett éles határvonalat húzni az archeológia és kincsvadászat közé; a modern egyiptológia kialakulásában a kalandoroknak legalább akkora szerepe volt, mint a hivatásos régészeknek.
E korai kalandor-felfedezők közül messze kimagaslik Giovanni Battista Belzoni személye, akit nem az antik civilizáció iránti rajongása, hanem a mérnöki ismeretei vittek az oszmán fennhatóság alatt álló Egyiptomba, Mohamed Ali pasa, az egyiptomi alkirály kairói udvarába.
Giovanni Battista Belzoni, a későbbi híres felfedező az észak-itáliai Padovában látta meg napvilágot 1778. november 15-én, egy tizennégy gyermekes család sarjaként. Tizenhat éves korától Rómában tanult műszaki tudományokat, később Hollandiában, majd 1803-tól pedig Angliában fejlesztette tovább az ismereteit.
Az ifjú Belzoniban égő nyughatatlan kalandvágy azonban nem arra predesztinálta a fiatalembert,
hogy valamelyik céh tisztes mesterembereként élje le az életét. Az angliai évei alatt szeretett bele a feltűnően csinos Sarah Bane-ba, akit hamarosan az oltár elé vezetett.
A fiatalasszonytól ugyanúgy nem állt távol a kalandvágy, mint a férjétől;
a házaspár elszegődött egy vándorcirkuszhoz, amellyel bejárták Spanyolországot, Portugáliát és Szicíliát. Amikor 1815-ben Máltán tartózkodtak, Belzoni összeismerkedett Ismael bejjel, az egyiptomi khedive (alkirály), Mohamed Ali küldöttjével, aki a pasa megbízásából öntözési technológiákat tanulmányozott Európában.
Belzoni kapva kapott az alkalmon, hogy találmányát, az általa konstruált hidraulikus szivattyút - ami komoly szerepet játszhatott volna az egyiptomi öntözőrendszer kiépítésében-, bemutathassa a pasának, ezért a bej invitálására a feleségével együtt Egyiptomba utazott.
A nagy reményekkel övezett bemutató azonban elmaradt az intrikák és a mérhetetlenül nagy korrupció miatt. A házaspárnak gyorsan elfogyott a pénze, amihez egy rablótámadás is hozzájárult, így Belzoniék az eredeti szándékuk ellenére Kairóban rekedtek. A szerencse azonban nem hagyta cserben a nehéz helyzetbe került házaspárt:
Belzoni összebarátkozott egy szintén kalandregénybe illő figurával,
a svájci származású és az iszlám hitre áttért orientalistával, Johann Ludwig Burckhardt-tal, vagy ahogyan a helyi muszlimok hívták Ibrahim íbn Abdalláh sejkkel. A kitűnő helyi kapcsolatokkal rendelkező Burckhardt protezsálta be újdonsült barátját a kairói brit konzulhoz, Sir Henry Salt-hoz.
A konzul éppen azon fáradozott, hogy megszerezze a híres thébai romkerületben álló Ramesszeum gránit kolosszusát, a „fiatal Memnónt" és azt a Londonba küldje a British Museum gyűjteményébe. A hatalmas gránitszobor elszállításával már Napóleon is megpróbálkozott,
de a „fiatal Memnón" kifogott a francia hadmérnökökön.
Belzoni igen kecsegtető ajánlatot kapott a konzultól, ezért a felső-egyiptomi Thébába utazott.
A homokban fekvő kettétört gigász kiemelése embert próbáló feladatnak bizonyult. Belzoni részére hatalmas segítséget jelentettek mérnöki ismeretei; pár sikertelen kísérlet után, 130 munkás segítségével rögtönzött rámpát épített,
majd a kolosszus hét tonnás felső darabját görgők segítségével sikerült a Nílus partjára szállítani,
és hajóra rakni. ( A valójában II. Ramszeszt ábrázoló gránitszobor mind a mai napig a British Museum egyiptomi gyűjteményében tekinthető meg.)
A „mentőakció" a várva várt hírnevet is elhozta Belzoni számára, akit a sikernek köszönhetően újabb műkincsek felkutatásával bíztak meg; az egykori mechanikus és cirkuszos így vált 1815-ben hivatásos kincsvadásszá.
Az angol konzul támogatását élvezve Belzoni bebarangolta az egész Nílus-völgyet, számos értékes műtárgyat gyűjtve a British Museum, na meg Sir Salt valamint a saját maga számára is. A műkincsek eladásából gyorsan meggazdagodott; több állandó megrendelője volt, akik a jólét garanciáját jelentették az olasz kalandor számára.
Belzoni azonban nem csak kereskedelmi céllal gyűjtött műkincseket, hanem az ó-egyiptomi világ iránt érzett szenvedélyétől hajtva rendkívül komoly és időtálló, az egyiptológia tudományát gazdagító ásatásokat is végzett.
Az ő nevéhez fűződik többek között az újbirodalmi fáraók temetkezési helyének, a Théba közelében fekvő Királyok Völgyének az első, tudományos igényű felmérése. Ő volt az, aki felfedezte a Királyok Völgyében I. Széthi fáraó sírszentélyét, de ugyancsak az ő nevéhez fűződik II. Ramszesz ma Abu Szimbelben látható monumentális sziklatemplomának a feltárása is.
Szintén Giovanni Battista Balzoni ismerte fel elsőként az ó-egyiptomi műemlékek állagmegóvásának fontosságát. Későbbi nagynevű utódjához Howard Carterhez hasonlóan ő is autodidakta módon sajátította el az archeológia tudományos alapjait. A további expedíciói során felkutatta és azonosította a Vörös-tenger partján fekvő ókori Bereniké városát,és első európai utazóként járt a Baharijja-oázisban, valamint a Líbiai- sivatag mélyén meghúzódó akkor még teljesen ismeretlen Szíva-oázisban.
Amikor 1818-ban visszatért Kairóba, az egyiptomi kalandozásaira a gizai fennsík fölé magasodó hatalmas Kephrén-piramisba történt bejutásával tette fel a koronát, nemzetközi hírnevet szerezve magának ezzel.
A piramisba már Belzoni előtt is többen megpróbáltak bejutni,
de senki sem találta meg az ókori építők által láthatatlanná tett bejáratot.
Az olasz kalandornak sem sikerült rábukkannia a hatalmas síremlék bejáratára, ezért egy ősi kőfejtő módszerhez folyamodva sikerült átvágnia szó szerint azt a gordiuszi csomót, ami megnyitotta a fáraó évezredek óta lezárt nyughelyét.
Többszöri kísérlet után, 1818. március 2-án sikerült végre utat vágnia a sírkamra folyosójához, és első európaiként bejutnia az Óbirodalom IV. dinasztiája idején uralkodott Kephrén fáraó temetkezési helyére. A bejutás emlékére Giovanni Battista Belzoni a folyosó falába véste nevét, a történelmi szignó ma is jól látható.
A kalandos sorsú felfedező 1819-ben tért vissza Londonba, ahol megírta egyiptomi kalandjainak történetét.
A felfedezetlen egzotikus vidékek utáni vágyakozása azonban rövidesen ismét Afrikába vitte;
1823-ban a legendás szaharai várost, Timbuktut útba ejtve életveszélyes kalandok árán a fekete-afrikai Benini Királyságba utazott, ahol nem sokkal később, 1823. december 14-én máig tisztázatlan körülmények között meghalt.
Egyes feltételezések szerint dizentéria végzett a nyughatatlan kalandorral, viszont a kor másik híres utazója, Sir Richard Francis Burton szerint rablógyilkosság áldozatául esett a fáraó nyugalmát megzavaró felfedező, Giovanni Battista Belzoni.
A híres kincsvadász-kalandor nem mindennapi életútja még a hollywoodi sztárrendező Georges Lucas fantáziáját is megihlette, aki az 1981-es hatalmas kasszasikert arató „Az elveszett frigyláda fosztogatói" című mozifilmjének főalakját, Indiana Jones-t Giovanni Battista Belzoni-ról mintázta meg.