Háromévesen lett Kína uralkodója, aztán megdöntötték a császárságot

Pu Ji mint Mandzsukuo császára: a Csing-dinasztia, és egyben Kína utolsó császára 1934-től volt a Japán által irányított bábállam, Mandzsukuo császára

Kína utolsó császárját háromévesen ültették a trónra, de viszonylag rövid időn belül letaszították onnan. Száztíz éve, 1912. február 12-én mondott le a hatalomról a hatéves Pu Ji, Kína 532. és egyben utolsó császára, ezzel megszűnt az időszámításunk előtt 221. óta létező Kínai Császárság.

Kínát a hadakozó fejedelemségek kora után egyesítette a Csin-dinasztia

A világ legősibb folyamatos civilizációja már az ókorban ismert olyan találmányokat, amelyeket Európában csak évszázadokkal később fedeztek fel. Kínát a hadakozó fejedelemségek kora után időszámításunk előtt 221-ben egyesítette a Csin-dinasztia. A

Sang Jang által kezdeményezett legista szellemiségű reformoknak köszönhetően a fejedelemségek közül fokozatosan emelkedett ki Csin állama,

amelynek erőskezű uralkodója időszámításunk előtt 221-re legyőzte a rivális államokat, ezzel egyesítette a kínai területeket. Az első császár, Csin Si Huang-ti (azaz „Csin Első Császára") időszámításunk előtt 210-ben halt meg váratlanul, az ő sírját őrzi a híres Agyaghadsereg.

A Csin-dinasztia idejéből származik a híres agyaghadsereg is Forrás: Study Blue

A Csin-dinasztia rövid uralmának egy felkeléssorozat vetett véget: az időszámításunk előtt 206-ban

uralomra került Han-dinasztia alatt megszilárdult az egységes állam eszméje, kialakult intézményrendszere, a kínaiak ma is hannak nevezik magukat.

A dinasztia 220-ban bekövetkezett bukása után ismét a széttagoltság időszaka következett, az országot csak 589-ben egyesítette újra a rövid életű Szuj-dinasztia, ezt követte 618-ban a Tang-dinasztia,

amelyre ma Kína egyik aranykoraként emlékeznek.A Tang-császárok egyre gyengülő hatalma 907-ben foszlott végleg szét, az újabb zavaros időszakot az öt dinasztia és a tíz királyság korának nevezik.

Az egységet a 960-ban hatalomra került Szung-dinasztia állította helyre, a következő évszázadokat a középkori Kína ezüstkorának tartják. A hatalmas birodalmat az 1200-as évek közepén hódították meg a mongolok, az általuk 1271-ben alapított Jüan-dinasztiát 1368-ban váltotta fel az utolsó han etnikumhoz tartozó uralkodóház, a Ming.

Huan-ti mauzóleuma a kínai Luoyang városában található, valahol itt Forrás: Shutterstock/LiveScience

Kína ekkor a világ legfejlettebb és leggazdagabb birodalma volt, amely óriási építkezéseket indított, a XV. században a hatalmas hajókból álló kínai flotta szinte az egész világot bejárta, és vélhetően eljutott Amerikába is.

Kína a 18. század végén stagnálásba süllyedt

A Ming-dinasztia uralmát 1644-ben egy parasztfelkelés döntötte meg, ezután az anarchiába süllyedt hatalmas országot 1661-re a harcias, nomád mandzsuk hódították meg. Az általuk alapított Csing dinasztia lényegében

érintetlenül hagyta a társadalmi rendet és a kormányzás rendszerét, bár a számszerű kisebbségben lévő mandzsuk sokáig ügyeltek arra, hogy megőrizzék különállásukat, sajátos ruházatukat, szokásaikat, vallásukat.

Hatalmuk megszilárdulása után Kína gyors növekedésnek indult: meghódította Tibetet és Mongóliát, a lakosság száma pedig 150 millióról 450 millióra nőtt.

Kínában alapították a világ egyik legrégebbi pénzverdéjét Forrás: Antiquity

Kína a 18. század végén azonban stagnálásba süllyedt. Az elzárkózási politika meghiúsította Nagy-Britannia első kísérleteit Kína gyarmatosítására, ezután kirobbant az úgynevezett első ópiumháború, amely 1839-től 1842-ig tartott, és amely Kína totális vereségével végződött. A második, 1856-ban kezdődő és 1860-ig tartó ópiumháborút lezáró pekingi szerződések nyomán Kína szuverenitásának még nagyobb részéről kényszerült lemondani, immár Franciaország, majd Poroszország javára is.

A 19. század második felét a feudális rendszer és a külföldi elnyomás elleni felkelések töltötték ki, sorozatos japán, amerikai, brit és francia agressziókkal tarkítva.

Terrakotta figura Kína Hszian városában lévő TA Múzeumban. Forrás: © IDBremner/Lion Television - Production

A hatalmat 1868-tól a régensként kormányzó Ce-hszi anyacsászárné és konzervatív klikkje gyakorolta, akik 1898-ban megakadályozták Kuang-hszü császár „száznapos" reformkísérletét. A kínai nép idegengyűlölete 1899-ben a boxerlázadásban robbant ki, amelyet nemzetközi intervenciós erő vert le. Az ezt követő, 1901-ben aláírt megalázó „megállapodás" európai, amerikai, ázsiai államok félgyarmatává tette Kínát.

Megdöntötték a mandzsu dinasztiát

Az 1890-es években tűnt fel a politikai porondon Szun Jat-szen, aki végzettségét tekintve orvos volt, de életét a politikának szentelte. A férfi állt a

művelt értelmiségiekből, külföldön tanult diákokból, katonatisztekből álló forradalmi csoportok élére, akik a mandzsu dinasztia megbuktatását és a polgári demokratikus rendre való áttérést tűzték ki célul.

Szun Jat-szen Kantonban, 1924-ben Forrás: Wikimedia Commons

Szun 1905-ben Japánban létrehozta a Szövetséges Ligát, az első modern kínai politikai pártot, majd 1907-ben közzétette „három népi elvét": nacionalizmus, demokrácia és népjólét - ezek a mandzsu dinasztia megdöntését, a demokratikus köztársaságot és a földhöz való egyenlő jogot jelentették.
Közben a császári udvar is lassú reformokba kezdett: átszervezte a hadsereget, az iskolarendszert, tartományi és országos gyűléseket hívott össze.

Az értelmiség azonban nem volt elégedett a tapasztalt tempóval, ezért a kormány egyre kevésbé volt ura a helyzetnek.

1911-ben a Szun Jat-szen által szervezett tizenegyedik felkelés (a korábbiakat vérbe fojtották) Vuhanban megdöntötte a tartományi kormányt. A tartományok ezután sorra szakadtak el a császárságtól.

Háromévesen ültették a trónra

1912. január 1-jén Nankingban kikiáltották a Kínai Köztársaságot, amelynek ideiglenes elnökévé Szun Jat-szent választották, aki az utókor értékelése szerint „a kínai forradalom atyja", illetve a „kínai köztársaság atyja". Mivel Szun rövid idő után úgy érezte, a forradalom fő célkitűzései megvalósultak, és mert támogatottsága sem volt erős,

egyezséget kötött a császári udvart képviselő, a külföldi hatalmak által támogatott és a földesúri és hivatalnoki réteget is maga mögött tudó Jüan Si-kaj volt főkancellárral.

Ennek értelmében 1912. február 12-én lemondott a kiskorú Pu Ji császár, majd másnap (Jüan javára) Szun is. Ezzel lezárult a kínai császárság több ezer éves története, s kezdetét vette a köztársaság kora.

Pu Ji mint Mandzsukuo császára: a Csing-dinasztia, és egyben Kína utolsó császára 1934-től volt a Japán által irányított bábállam, Mandzsukuo császára Forrás: Wikimedia Commons

Pu Jit háromévesen ültették a trónra, kiskorúsága miatt apja volt mellette a régens, de viszonylag rövid időn belül letaszították onnan.

A kiskorú Pu Ji megtartotta titulusát és jogát, továbbá ez után is a Tiltott Városban élt. Csang Hszün tábornok 1917. július 1-jén segített neki visszakerülni a trónra, ám csapatai 11 nap múlva vereséget szenvedtek: a kezdeményezés elbukott, Pu Ji pedig újra trónfosztott lett.

Az utolsó kínai császár élete ihlette Bernardo Bertolucci olasz rendező nagyszabású filmjét; a Pu Ji életéről szóló alkotást az amerikai filmakadémia 1987-ben kilenc Oscar-díjjal jutalmazta, a többi közt elnyerte a legjobb rendezés és a legjobb film díját.

(Origó, MTVA Sajtóarchívum)