Azok az ellentétek, amelyek a második világháború szövetséges nagyhatalmai között az új európai befolyási határok kérdésében már a jaltai konferencián is felvetődtek, 1945 után még jobban kiéleződtek.
A háborúnak két abszolút győztese volt;
az Amerikai Egyesült Államok, amely alaposan megerősödött katonai és gazdasági nagyhatalomként feladta elkülönülési (izolacionista) politikáját, valamint a Szovjetunió, amely a két világháború közötti politikai karanténból kitörve a világ másik vezető katonai nagyhatalmává emelkedett.
A világháború teljesen átrajzolta a versailles-i békerendszer után kialakult világrendet.
Nagy-Britannia és Franciaország elvesztette korábbi világhatalmi befolyását (majd a gyarmatait is), a háborúban kivérzett Európa pedig két részre szakadt: az amerikai és a szovjet befolyás alá került zónára. Sztálin számára teljesen természetesnek számított, hogy a szovjet befolyás addig fog kiterjedni Európában, ameddig a Vörös Hadsereg eljutott.
Paradox módon a brit miniszterelnököt, Winston Churchillt is ugyanaz a reálpolitikai gondolkodás irányította, mint Sztálint, és a szovjet befolyás európai kiterjesztésétől tartva a háború utolsó két évében mindent elkövetett a Kreml hatalmi törekvéseinek visszaszorítására.
E törekvésében azonban csak nagyon kevés megértést kapott amerikai szövetségesétől. Roosevelt egyrészt semmilyen formában sem kívánta támogatni a brit gyarmatbirodalom háború utáni fennmaradását, másrészt a brit miniszterelnökkel szemben úgy vélte,
hogy Sztálin és rendszere a háborús szövetség hatására a nyugati demokráciákhoz fog közeledni.
Ez az elképzelés azonban tökéletesen félreismerte azt a hagyományos orosz birodalmi-nagyhatalmi gondolkodásmódot, amely nemcsak a cári Oroszországot, hanem a sztálini (majd később a hruscsovi és a brezsnyevi) Szovjetuniót is jellemezte.
A kijózanodás a potsdami értekezlet után a Nyugatot és Keletet elválasztó „vasfüggöny" leereszkedése és a Szovjetunió újabb távol-keleti pozíciószerzése után következett be. Ettől kezdve mind Washington, mind pedig Moszkva számára a teheráni-jaltai rendszer szabta befolyási határok fenntartása, illetve lehetőség szerinti kiterjesztése vált a legfőbb világpolitikai céllá. E törekvésekben Roosevelt utóda, Harry Truman elnök 1947. március 12-én meghirdetett feltartóztatási doktrínája jelentette az első cezúrát.
A Truman-doktrína szerint az Egyesült Államok nem tűri el a második világháború után kialakult status quo erőszakos megváltoztatását, és gazdasági,
de szükség esetén akár katonai erővel is beavatkozik
azokban az országokban, amelyekben a kommunizmus térhódítása (értsd: szovjet befolyás alá kerülése) fenyeget. A Truman-doktrínának az akkor még fennálló amerikai atommonopólium adott különös nyomatékot.
Az amerikai atommonopólium 1949-ben az első szovjet nukleáris bomba kísérleti felrobbantásával azonban véget ért, ami ismét létrehozta a két szuperhatalom között fennálló relatív katonai erőegyensúlyt.
Mivel a Szovjetunió a második világháborút követően jóval kisebb mértékben szerelte le a szárazföldi haderejét, mint az Egyesült Államok, a szovjet haderő jelentette potenciális fenyegetéstől való félelem és a további szovjet befolyásszerzés megállításának szándéka 1949-ben amerikai kezdeményezésre az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (North Atlantic Treaty Organisation), vagyis a NATO felállításához vezetett. A Kreml már kezdettől fogva úgy tekintett a NATO-ra, mint a szovjet érdekeket fenyegető, egyértelműen ellenséges katonai tömörülésre.
Mindkét szuperhatalom tartott a másiktól, az erőegyensúlyra való törekvés pedig egyre kiterjedtebb fegyverkezési versenyhez vezetett. A jaltai rendszerrel szentesített kelet-közép-európai szovjet befolyási zóna kialakítását Németország szovjet megszállás alatt álló keleti részén a Német Demokratikus Köztársaság 1949-ben történt kikiáltása zárta le.
De 1949-ben történt egy másik fontos esemény is,
ami megbontotta a törékeny globális erőegyensúlyt; a Kínai Népköztársaság kikiáltása.
A hosszúra elnyúlt kínai polgárháborúban Mao Ce-tung Kínai Kommunista Pártja győzedelmeskedett Csang Kaj-sek Nemzeti Pártja, a Kuomintang polgári erői felett, Tajvan szigetére száműzve a köztársasági Kínát. A távol-keleti erőviszonyok megváltozása vezetett el a két tömb 1945 utáni első nagy katonai összecsapáshoz, az 1950 és 1953 között zajló koreai háborúhoz is.
A Szovjetunió a jaltai konferencián tett ígéretének megfelelően 1945 augusztusában hadat üzent Japánnak, és megszállta Mandzsúriát, Szahalint, valamint a Koreai-félsziget északi részét a 38. szélességi körig. Truman az 1945 nyarára kialakult amerikai atommonopólium ellenére sem tudta már elhárítani a szovjet beavatkozást, hiszen az még a hivatali elődje, Roosevelt, valamint Sztálin megállapodásán alapult.
Ezért az amerikaiak kénytelenek voltak lenyelni azt is, hogy Korea szovjet érdekszférába került részén szovjetbarát kommunista rendszert alakítottak ki. Az északi kommunistáknak a Kremllel nem egyeztetett 1950. június 25-i inváziója azzal a veszéllyel fenyegetett,
hogy Dél-Korea szintén kommunista befolyás alá kerül,
amit az Egyesült Államok az ENSZ felhatalmazása alapján felállított nemzetközi haderő élén sikeresen megakadályozott.
A harcokba az észak-koreai kommunisták oldalán beszállt Kína, valamint a phenjani rendszert támogató Szovjetunió beavatkozása miatt 1953. június 27-re visszaállt az eredeti helyzet. A befolyási határokat így egyik fél sem tudta érdemben megváltoztatni.
Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála az amerikai-szovjet szembenállás történetében is új fejezetet nyitott. A szovjet diktátor halála után a Kremlben kitört hatalmi harcokból győztesen kikerült Nyikita Szergejevics Hruscsov az addigi nyíltan konfrontatív külpolitikán változtatva meghirdette „a két nagy társadalmi rendszer" békés egymás mellett élésének doktrínáját.
Az új szovjet külpolitika a jaltai befolyási határok tiszteletben tartásán és a belügyekbe való be nem avatkozás meghirdetésén, valamint az erőegyensúly fenntartásának elvén alapult. Az átmeneti enyhülés következményeként 1955-ben aláírták az osztrák semlegességi szerződést,
ami után a Szovjetunió kivonta a csapatait Ausztriából.
A Kreml azonban a Német Szövetségi Köztársaság újrafelfegyverzésének engedélyezését, valamint az 1954. október 23-án az Egyesült Államok vezetésével létrehozott újabb katonai védelmi szövetséget, a Nyugat-Európai Uniót az európai hatalmi erőegyensúly megbontására tett amerikai kísérletnek minősítette.
Erre válaszul a Szovjetunió felmondta az Egyesült Királysággal és Franciaországgal a második világháború idején megkötött segítségnyújtási szerződését, és 1955. május 14-én a szovjet érdekszférába került közép-kelet-európai országok részvételével létrehozta a Varsói Szerződést, a szovjet blokk katonai-védelmi szervezetét.
A Német Demokratikus Köztársaságban 1953-ban kirobbant rendszerellenes megmozdulások leverése már korábban is nyilvánvalóvá tette, hogy Moszkva eszközökben nem válogatva kész megakadályozni a saját érdekszférájának fellazítására tett kísérleteket. A Kreml e nyers és kíméletlen hatalmi logikán alapuló elszántsága az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc brutális eltiprásával minden korábbinál nyilvánvalóbbá vált.
Az Egyesült Államok ebben a szuezi válsággal is súlyosbított helyzetben egyértelművé tette,
hogy nem óhajt nyílt konfrontációba keveredni a Szovjetunióval Magyarország miatt.
1956. október 29-én Eisenhower elnök a moszkvai amerikai nagykövetség útján megüzente Hruscsovnak, hogy az Egyesült Államok a maga részéről továbbra is kötelezőnek tekinti a jaltai megállapodást, és tiszteletben tartja a szovjet érdekszféra határait.
A Fehér Ház bizalmas színvallása után Hruscsov már nyugodt szívvel adhatta ki a magyar „fasiszta ellenforradalom" leverésére szóló parancsot. Az európai satus quo tehát 1956 után is változatlan maradt.
A hidegháború bő négy évtizedében mindkét szuperhatalom megkísérelte egyre szorosabbra húzni a másik köré font és a befolyási övezeteik határát jelentő hálót. 1959-ben Kubában megbukott az Amerika-barát Batista-rendszer, a hatalom pedig a radikális baloldali forradalmi mozgalom vezetője, Fidel Castro kezébe került.
Az Eisenhower-kormányzat azonnali blokáddal válaszolt a neki nem tetsző rendszerváltásra. A CIA irányításával több szabotázsakciót is szerveztek a Castro-rendszer megbuktatására, 1961-ben pedig – már Kennedy elnöksége alatt – egy egyébként súlyos kudarcba fulladt partra szálló hadműveletet hajtottak végre a Disznó-öbölben.
Az amerikai lépések Castrót és diktatórikus rendszerét szükségszerűen hajtották a Kreml karjaiba,
Hruscsov pedig kapva kapott a lehetőségen, hogy közvetlenül az Egyesült Államok előszobájában szerezzen pozíciókat a Szovjetunió javára.
Az Egyesült Államok az 1950-es évek végén először a NATO-tag Nagy Britannia és Olaszország területére telepített közepes hatótávolságú ballisztikus atomrakétákat, majd - már Kennedy elnöksége alatt - a szintén NATO-tag Törökországba is.
Moszkva a területét elérő amerikai atomrakéták Európába telepítését nyílt háborús fenyegetésnek minősítette,
amire válaszként 1962-ben Kubában akart szovjet atomrakétákat felállítani.
Az 1962 októberében kitört szovjet-amerikai külpolitikai krízis, a „kubai rakétaválság"
soha nem látott közelségbe hozta egy globális atomháború kirobbanásának veszélyét.
A kölcsönös elrettentés azonban működött; sem Amerika, sem pedig a Szovjetunió nem vállalta a saját megsemmisülésükkel is fenyegető atomháború kirobbantásának kockázatát.
Hruscsov „hazavitte" a szovjet atomrakétákat, Kennedy pedig leszereltette a Törökországba telepített ballisztikus nukleáris eszközöket. De a hidegháborús szembenállás a kubai rakétaválság megoldódása után sem szűnt meg.
A szovjet befolyás alá került kelet-közép-európai államokban, elsősorban Csehszlovákiában és Lengyelországban az 1960-as évektől felerősödtek a rendszer reformját sürgető különféle mozgalmak. Csehszlovákiában a régi sztálinista pártvezetéssel szemben álló párton belüli ellenzék 1968. január elején megbuktatta Antonín Novotný első titkárt, és Alexander Dubčeket választották meg a helyére.
Dubček a párton belüli reformerek képviselője volt, aki liberálisabb kormányzást és az „emberarcú szocializmus" megteremtését hirdette meg új programként.
A prágai tavasznak nevezett reformfordulat azonban cseppet sem nyerte el Moszkva tetszését.
Az 1964 októberében puccsszerűen lemondatott Hruscsov helyére került keményvonalas Leonyid Brezsnyev mind a csehszlovák, mind pedig a magyar gazdasági reformkísérletet „veszélyes elhajlásnak" tartotta.
Csakhogy, amíg Kádár János Magyarországa a saját gazdasági reformkísérletéért cserébe teljesen kiszolgálta a szovjet irányvonalat és mellőzte a politikai reformokat, ezzel szemben a prágai tavasz egyik lényeges eleme volt a politikai rendszer megreformálása is, ami viszont már túlment Moszkva tűréshatárán. A Varsói Szerződés tagállamai – Románia kivételével – 1968. augusztus 21-én fegyveres intervenciót hajtottak végre Csehszlovákia ellen.
A szovjet nyomásra végrehajtott közös beavatkozás után menesztették a prágai reformereket, és Gustav Husak vezetésével
a szovjeteket száz százalékig kiszolgáló keményvonalas kommunista grémiumot ültettek a párt élére.
Brezsnyev számára a prágai tavasz komoly jelzésnek számított, amelynek a róla elnevezett és 1968 őszén meghirdetett új doktrínában vonta le a tanulságait.
A korlátozott szuverenitás elvét valló Brezsnyev-doktrína szerint a Szovjetuniónak mint a „legerősebb szocialista országnak" joga volt megvédeni a szocializmust, egyúttal saját befolyási övezetének nyilvánította az úgynevezett „baráti" szocialista országokat. A szocialista országokon belüli katonai beavatkozás a Brezsnyev-doktrína értelmében nem agressziónak, hanem jogos önvédelemnek számít. A doktrína közvetett módon a Szovjetunió mint „a legfejlettebb szocialista állam" blokkon belüli vezető szerepét is kimondta.
A befolyási övezetek átrajzolására tett kísérletek egyik újabb állomása volt az 1965-ben új szakaszába lépett vietnami háború.
Az 1954-ben a Koreai-félszigethez hasonlóan kettéosztott egykori délkelet-ázsiai francia gyarmat északi részén létrejött, Kína és a Szovjetunió támogatását élvező kommunista rendszer elhatározta az ország déli, amerikai befolyás alatt álló részének erőszakos egyesítését. A vietnami háborúban a két kommunista nagyhatalom egymással is versengve a saját befolyását akarta megerősíteni a térségben, az Egyesült Államok pedig a Truman-doktrína szellemében a kommunizmus további térnyerését szerette volna megakadályozni.
A Vietnamban bevetett amerikai haderő azonban kudarcot vallott a gerillahadjáratot folytató észak-vietnami csapatokkal, valamint a kommunista Vietkonggal szemben, ami 1973-ban az amerikaiak távozásához vezetett.
A magára hagyott déli nyugatbarát rendszer ezután már képtelen volt megőrizni a hatalmát; 1975 áprilisában Saigon bevételével Dél-Vietnam kommunista annexiója befejezett ténnyé vált. A vietnami háború az Egyesült Államokban komoly belpolitikai feszültségeket okozott, a kudarc pedig aláásta Amerika tekintélyét.
A Kreml ezt a helyzetet, valamint az 1976-ban választást nyert Jimmy Carter demokrata elnök „galamb" típusú világpolitikai mentalitását kihasználva, az 1970-es években a gyarmati függőségtől megszabadult afrikai, illetve ázsiai fejlődő országokban, valamint a Közel-Keleten igyekezett újabb pozíciókat kiépíteni. Afganisztánban 1978-ban a sah megbuktatása után a szovjet orientációjú marxista Afgán Népi Demokratikus Párt vette át a hatalmat.
A Moszkva támogatását élvező Nur Mohamed Taraki kormányának szovjet típusú erőszakos kollektivizálási kísérletei komoly elégedetlenséget váltottak ki a törzsi társadalmi alapokon nyugvó országban, ami nyílt, az iszlamista mudzsahedinek vezette lázadásba torkollott.
1979 szeptemberében Hafizullah Amin megdöntötte a szovjetbarát kormányt, ami cselekvésre sarkallta a Kremlt. Moszkvát erősen aggasztotta, hogy az 1979-es iráni iszlám forradalom átterjedhet Afganisztánra, és destabilizálhatja a Szovjetunió iszlám hagyományú közép-ázsiai tagköztársaságait is.
A Kreml ezért a Brezsnyev-doktrína szellemében a katonai beavatkozás mellett döntött, hogy megtartsa az ellenőrzést Afganisztán felett. A szovjet stratégák úgy gondolták, hogy az 1979 decemberében elindított intervenció rövid villámháború lesz.
Afganisztán azonban a szovjetek Vietnamjává vált.
Az 1989-ig elhúzódó harcok súlyos tehertételt jelentettek a szovjet rendszer számára. A Fehér Ház élén 1981 januárjában történt őrségváltás pedig véget vetett a Carter-adminisztrációt jellemző lagymatag és defenzív amerikai külpolitikának is.
Az 1980-as amerikai választásokat megnyert republikánus Ronald Reagan a külpolitikában lényegében visszatért a trumani hagyományokhoz. Nyíltan hirdette, hogy eltökélt szándéka a „gonosz birodalma", vagyis a Szovjetunió erejének végleges megtörése. Reagan első elnöksége alatt ismét kiéleződött a nukleáris fegyverkezési verseny, a szovjet SS-20 típusú atomrakéták NDK-ba történt telepítése miatt.
Erre válaszként az elnök 1983-ban meghirdette az úgynevezett csillagháborús tervet, ami az akkori Szovjetuniót megnyerhetetlen és a rendszer alapjait aláásó rendkívül költséges fegyverkezési versenybe kényszerítette.
Reagan ugyan nem avatkozott be nyíltan Afganisztánban, de komoly támogatást nyújtott a szovjetekkel harcoló mudzsahedineknek. Amerika „hátsó szobájában", Közép-Amerikában, valamint a karibi térségben pedig felszámolta az Amerikával ellenséges és Moszkva-szimpatizáns baloldali rendszereket, mind Nicaraguában, mind pedig Grenadában. Moszkvában Brezsnyev 1982. novemberi halála után a konzervatív szárnynak átmenetileg még sikerült megőriznie a hatalmát.
Az 1985 márciusában főtitkárnak megválasztott Mihail Gorbacsov viszont az elődeivel szemben
visszatért a hruscsovi „békés egymás melletti élés" politikájához,
felismerve, hogy a rendszer alapjait kikezdő fegyverkezési verseny befejezése, valamint átfogó reformok hiányában végzetesen megroppanhat a Szovjetunió. Gorbacsov természetesen nem a szovjet nagyhatalom felszámolására, hanem a rendszer megreformálására törekedett.
Azt viszont ő sem ismerte fel, hogy a kommunista társadalmi-gazdasági rendszer a lényegéből adódóan megreformálhatatlan. A peresztrojka és a glasznoszty kiszabadította a szellemet a palackból, ami a Nyugatnak tett enegedményekkel együtt 1989-re a „jaltai övezetben", vagyis a kelet-közép-európai csatlós országokban is elindította a megállíthatatlan bomlást, a szovjet befolyási övezet széthullását.
Az 1989. december 2-án és 3-án Máltán megtartott szovjet-amerikai csúcstalálkozó világossá tette, hogy Moszkva beletörődött a kelet-európai érdekszféráját alkotó államok békés elengedésébe.
1991. december 8-án Oroszország, Belarusz és Ukrajna, a három, az ENSZ-ben önálló szavazati joggal rendelkező szovjet tagköztársaság megállapodott a szovjet szocialista föderáció megszűnéséről. Hetvennégy év után a Szovjetunió ezzel jogi értelemben is felbomlott. A Szovjetunió és a szovjet befolyás alatt állt kelet-közép-európai országok felszabadulásával a Jaltában kialakított kétpólusú világrend szintén végérvényesen véget ért.
Az így keletkezett és bizonyos értelemben a Nyugat számára is váratlan helyzetben egy olyan nagyhatalmi vákuum képződött, amit a hidegháború győztese, az Amerikai Egyesült Államok egymaga igyekezett kitölteni. A Szovjetunió megszűnésével egy rövid ideig úgy tűnt,
hogy a hidegháború győztese, az Amerikai Egyesült Államok egyedüli szuperhatalomként maradt a porondon.
1991-től a jaltai rendszer felbomlásával tehát alapvetően átrendeződtek a csaknem fél évszázadon át fennállt európai hatalmi viszonyok.
Az egykori szovjet érdekszférába tartozó közép-kelet-európai államok
kivétel nélkül a nyugati integrációt választották,
de Belarusz, valamint Ukrajna, továbbá a kaukázusi és közép-ázsiai egykori szovjet tagköztársaságok is az önálló államiság mellett döntöttek. Amerikának ugyanakkor figyelembe kellett vennie, hogy a Szovjetunió helyébe lépett Orosz Föderáció megmaradt atomnagyhatalomnak, amelynek a számára hátrányosan megváltozott helyzetben is fontos volt a saját biztonságának garantálása.
Az orosz biztonsági garanciákkal kapcsolatos 1990-es és 1991-es tárgyalási jegyzőkönyvek közül a Der Spiegel német magazin nemrég néhány olyan titkosítás alól feloldott dokumentumot tett közzé, ami jobban megvilágítja az akkori nyugati álláspontot Oroszország biztonsági érdekéről (ezek nagy részét egyébként korábban, 2009-ben egyszer már közölték). Az 1990-ben, illetve 1991-ben hivatalban lévő George Bush elnök és a washingtoni adminisztráció még reálpolitikát folytatott ebben a fontos biztonságpolitikai kérdésben.
Az e tárgyban nyilvánosságra került dokumentumok szerint Kelet-Közép-Európa békés elengedéséért és a német egységért cserébe megígérték, hogy tiszteletben tartják Oroszország biztonsági érdekeit,
és a nyugati katonai szövetség nem fog továbbterjeszkedni keletre.
James Baker, George Bush elnök külügyminisztere az 1990. február 9-én még Mihail Gorbacsov szovjet államfővel lefolytatott tárgyalásán például így fogalmazott: „Washington megérti, hogy a keleti államoknak garanciákra van szükségük. Ha az Egyesült Államok továbbra is fenntart(hat)ja a katonai jelenlétét a NATO tagjaként egyesülő Németországban, akkor a NATO katonai infrastruktúrája egy hüvelyknyit sem mozdul el kelet felé".
De ehhez hasonló biztonsági garanciákat ígértek az orosz vezetőknek a nyugat-európai politikusok, így Helmut Kohl nyugatnémet kancellár, Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter, továbbá Francois Mitterand francia államfő és Margaret Thatcher brit miniszterelnök, valamint Manfred Wörner NATO-főtitkár is. Az 1990-es években azonban a középhatalommá süllyedt Oroszország nem tudta megakadályozni azt, hogy az egykori befolyási zónájába tartozó országok előtt a NATO szélesre tárja a kapuit.
A 2000-es években azonban a gazdaságilag jobb helyzetbe kerülő Oroszország fegyverkezésbe kezdett, és Putyin többször elmondta, nem engedi, hogy a NATO még tovább terjeszkedjen keletre. Miután 2008-ban Ukrajnát és Grúziát (Georgiát) is meghívták a NATO-ba (Merkel német kancellár és Sarkozy francia elnök határozott ellenkezése ellenére), a nyugati befolyási zóna további keletre tolásának kísérletét, az agresszív amerikai "demokráciaexportot" az ismét katonai-politikai nagyhatalommá vált Oroszország, az Egyesült Államok és a NATO írásos garanciájának hiányában, már akár egy háborút indítva, fegyverekkel akarja megakadályozni. A február 24-én kitört orosz-ukrán háború lényegében erről szól. Az ukrajnai orosz invázió nem kétséges, hogy egy teljesen új fejezetet fog nyitni a nagyhatalmi versengés és szembenállás hosszú, és nem egyszer véres történetében.