1966 január 17-én egy, a Chrome Dome-ban résztvevő másik B-52 egy délelőtti légi tankoláskor a megszokottnál nagyobb sebességgel közelítette meg a KC-135 utántöltő gépet Spanyolország Földközi-tengeri partvidéke felett.
Egy kicsit gyorsan jöttünk, ez igaz, de a szokásos eljárás az, hogy ha a boom operátor, aki az utántöltést végzi, nem tartja biztonságosnak a megközelítést, kiadja az „elszakadni" utasítást. Ilyenkor a tankergép felfelé, a bombázó lefelé kormányoz és eltávolodnak egymástól. Ez itt nem történt meg, mi pedig nem érzékeltünk semmi veszélyt, úgyhogy folytattam a közelítést. Hirtelen elszabadult a pokol,
mondta Larry Messinger őrnagy, a pilóta.
Az ütközésben a tankergép kigyulladt és felrobbant, a négyfős személyzete meghalt. A bombázó is súlyos sérüléseket szenvedett, és gyakorlatilag darabokra tört a levegőben.
Hét utasa közül ötnek sikerült katapultálnia, de az egyikük ejtőernyője nem nyílt ki. Ketten a megsérült felső fedélzeten ültek, az ő üléseik rakétái nem indultak be. A túlélőket spanyol halászok mentették ki a tengerből.
A négy, egyenként 1,5 megatonnás, a Hirosimainál 70-szer nagyobb, B28 jelű bomba kizuhant a bombatérből. Három a szárazföldre esett, közülük kettőnek felrobbantak a hagyományos töltetei. Emiatt radioaktív szennyezés érte a területet. A harmadik egy folyómederben landolt és nem sérült meg. A negyedik a tengerbe zuhant.
Ez volt a második eset, hogy az Egyesült Államok atomfegyvert ejtett szövetséges országra – az elsó Kanadában történt, ahogy cikkünk elején olvashatják –, de először kellett egy másik kontinensen kutatni az eltűnt tömegpusztító fegyverek után. Johnson elnököt reggelizés közben tájékoztatták a Broken Arrow-balesetről.
Mindent tegyenek meg a bombák előkerítéséréért. Semmi más nem fontos,
mondta az elnök a védelmi miniszternek.
Johnsonnak igaza volt. Európa területén, viszonylag
közel a Varsói Szerződéshez félő volt, hogy a szovjetek előbb bukkannak rá a bombákra, mint az amerikaiak.
Több száz amerikai katona és spanyol rendőr kereste a robbanóeszközöket a parton, és az USA hatalmas szerencséjére hármat 24 órán belül megtaláltak. A negyedik viszont reménytelennek tűnt.
A légierő csak öt nap múlva, január 22-én ismerte be, hogy egyedül képtelen megkeresni a bombát a tengerben. Ekkor a haditengerészethez fordultak, az pedig Dr. John Craven segítségét kérte, aki a titkos haditengerészeti programok vezető tudósa volt. Róla a K-129 szovjet tengeralattjáró kiemeléséről szóló cikkünkben írtunk.
Craven egy Thomas Bayes nevű, XVIII. századi angol statisztikus az inverz valószínűségekről szóló elméletét használta fel a bomba megkereséséhez. A Bayes-analízis, a statisztikai következtetések módszere szerint alakította ki a kutatási területet, és azt állította, hogy ha ezeket a hálókat a különböző valószínűségi faktorok szisztematikus frissítésével módszeresen végigkutatják, megtalálják a negyedik atombombát. (A szerző itt bocsánatot kér a matematikus olvasóktól az előbbi egyszerűsítésért.)
A bombakereső csoportosításba 26 hajót, tengeralattjárót és mélytengeri kutatóeszközt osztottak be,
sőt, a művelet parancsnoka, Willard Searle kapitány, az amerikai flotta tengeri mentési szakértője, azokat a hajókat is igénybe vette, amelyek a Földközi-tenger felé tartottak, vagy onnan hajóztak hazafelé. Így szerezte meg a Forrestal repülőgép-hordozót is, amely a csoportosítás ökle volt: az anyahajó gépei feladata volt elriasztani bárkit, akit közelről érdekelt volna a kutatás.
150 képzett búvár is a helyszínre érkezett. A sekély, kb. 30 méter, part menti vizekben sűrített levegővel, 60 méteren pedig gázkeverékkel dolgoztak. A 100 méter alatti mélységekbe technikai búvárok illetve szaturációs búvárok, régebbi kifejezéssel nehézbúvárok merültek. Végigkutatták a Craven szerint lehetséges területeket, de sokáig nem találták meg a bombát, pedig még egy szemtanú is segítette őket.
A spanyol Francisco Simó Orts, egy helyi halász, állította, hogy látta, amint az atombomba a tengerbe zuhan, és a helyet is pontosan megadta – legalábbis szerinte pontosan.
Végül Cravennek lett igaza. 80 nap elteltével, március 17-én a DSV Alvin, egy különleges kutató-tengeralattjáró közel 800 méteres mélységben rábukkant a bombára.
Megragadta egy robotkarjával, és elindult vele felfelé, de a felszín közelében a bomba kicsúszott a karból és visszaesett a tengerbe.
A kutatásban részt vevők óriási csalódottságot éreztek, sok tiszt megőszült a stressztől, hiszen hiába rögzítették a koordinátákat a legpontosabb navigációs berendezésekkel, a bomba újra eltűnt.
Egészen április 2-áig tartott ez a frusztrált időszak, amikor
az Alvin újra megtalálta az atombombát.
Öt nappal később a CURV nevű robot megpróbált köteleket erősíteni a bomba testére, de beleakadt a fékezőernyőbe. Searle kapitány azt a döntés hozta, hogy a két összeakadt eszközt együtt kell felemelni.
Az amerikaiaknak ezúttal szerencséjük volt. 30 méteres mélységig felemelték a CURV-öt, amelyről ott lógott az atombomba, és a búvároknak sikerült biztonságos rögzíteni a robbanószerkezetet. A véletlenül tengerbe ejtett atombombát végül a USS Cascade nevű hajó vitte vissza az Egyesült Államokba.
A súlyos atombaleset különös története itt nem ért véget. Simó Orts halász, aki
időközben a Paco de le bomba, azaz a Bomba Feri becenevet kapta a helyiektől, és a környék első nemzetközi celebje lett,
a New York-i bíróságon bejelentette az igényét a jutalomra. Craven doktor, a haditengerészet és a CIA vezető tudósa így írta le Bomba Feri keresetét:
Kétségtelen, hogy a tengerészeti jogban létezik a salvage award, a roncs megtalálásáért járó jutalom intézménye. A díj jellemzően a megtalált hajó vagy eszköz értékének 1-2 százaléka. A Palomaresnél megtalált eszköz azonban egy termonukleáris bomba volt, amelyet a védelmi miniszter a sajtóban 20 milliárd dollár értékűnek nyilvánított. Érezhetjük ennek a súlyát, hiszen 1 százalék itt 20 millió dollárt jelent.
Úgy tudni, hogy a légierő peren kívül végül megegyezett Bomba Ferivel, aki évekkel később arra panaszkodott spanyol lapoknak, hogy átverték, és sosem kapta meg a pénzt.
A négy véletlenül ledobott atombomba hatása ma is jelen van a térségben, és a két ország közötti politikai kapcsolatokban.
Az amerikai kormány 1400 tonna, plutóniummal szennyezett talajt szállíttatott el az USA-ba, és sok helyi paradicsomfarmer földjét vásárolta meg kártérítésképpen. A partvidék egy része azonban ma is szennyezett.
A Wikileaks-iratok nyilvánosságra hozatalakor kiderült, hogy az Egyesült Államok évente 300 ezer dollárt fizetett a spanyol kormánynak a palomaresi lakosság egészségügyi monitorozásáért. A környéken ma is több tengerparti szakasz zárt terület.
A bombakutatás feszült napjai szerepeltek a Férfibecsület c. filmben, amelyben Cuba Gooding Jr. játszotta az amerikai haditengerészet első fekete bőrű búvárját.
1980. szeptember 18-án egy amerikai ballisztikus rakéta kilőtte a megatonnás kategóriába tartozó robbanófejét. Maga a rakéta nem indult útjára a Szovjetunió ellen, de a pusztító fegyverzete elhagyta a rakétasilót és egy közeli mezőn landolt.
Ez a súlyos atombaleset az Arkansas állambeli Damascusban azért történt, mert a rutin karbantartását végrehajtó szerelők egyike, David Powell nyomatékkulcs helyett egyszerű csavarkulccsal dolgozott. A 4 kilós eszköz kiesett a kezéből, és lezuhant 7 emelet magas siló legaljára. A fémszerszám visszapattant, de olyan szerencsétlenül, hogy eltalálta a rakéta nagy nyomás alatt levő oldalfalát és lyukat ütött rajta.
A szerelők a Little Rock légibázisról kértek segítséget, ahonnan hamar meg is érkezett a mentőcsapat. De hiába dolgoztak kétségbeesetten nyolc és fél órán át a lyuk befoltozásán és a folyékony rakéta-üzemanyag semlegesítésén, a rakéta felrobbant. Két ember meghalt. A detonáció az atom-robbanófejet kilőtte a silóból, és az eltűnt az éjszakában.
A robbanófejet másnap megtalálták. A Pentagon tagadta, hogy Arkansas állam lakossága és a kormányzó, Bill Clinton veszélyben lett volna. Robert Kenner filmrendező, aki a Command and Control c. dokumentumfilmet készítette az amerikai atomfegyver-balesetekről, azt mondja, hogy a szakértők szerint a robbanófej majdnem felrobbant.
Erről készítettem interjút egy olyan mérnökkel, aki tagja volt a rakéta tervezőcsapatának. Megkérdeztem, volt-e esélye annak, hogy a robbanófejben megindul a láncreakció. Be sem tudtam fejezni a kérdést – közbevágott és azt mondta, persze, simán felrobbanhatott volna. És akkor Arkansas államnak annyi.
David Powell szerelő annyira szégyellte magát az eset miatt, hogy 30 évig nem merte említeni az ügyet a családjának. Az anyja a dokumentfilm bemutatóján tudta meg, hogy a fia hibázott, és hogy emiatt majdnem elpusztult az állam lakossága.
Számomra az volt az ijesztő ennek a filmnek az elkészítésében, hogy Harold Brown volt védelmi miniszter kamerába mondta: ez nem egyedi eset volt. Számtalan ilyen baleset történt, szinte minden nap volt egy olyan hajmeresztő incidens, amelyben százezrek halhattak volna meg,
nyilatkozta a rendező.