Az 1980-as évek elejére minden korábbinál fenyegetőbbé vált a hidegháborús szembenállás. A Szovjetunió 1979. decemberi afganisztáni fegyveres intervenciója, valamint a szovjet SS-20 típusú hadászati ballisztikus rakéták NDK-ba telepítése nyomán az 1950-es éveket idéző szintre hűlt vissza a nemzetközi klíma.
Az 1981 januárjában hivatalba lépett új amerikai elnök, a Republikánus Párt színeiben választást nyert Ronald Reagan, elődje, a demokrata Jimmy Carter kudarcosnak bizonyult „galamb" külpolitikájával szakítva, konfrontatívabb nagyhatalmi politikába kezdett.
Reagan nyíltan hangoztatta, hogy a „gonosz birodalmának", a Szovjetuniónak a megtörését tette elnöksége legfőbb külpolitikai prioritásává. A Szovjetunió a kudarcos szocialista tervgazdálkodás, az erőltetett ütemű fegyverkezés, valamint a fejlődő világban történt rendkívül költséges pozíciószerzési kísérletek miatt az 1980-as évek elejére súlyos pénzügyi-gazdasági válságba került.
1982. november 10-én meghalt Leonyid Iljics Brezsnyev, az SZKP KB keményvonalas főtitkára.
A Kreml kulisszái mögött zajló utódlási harcból ismét egy régi vágású ortodox kommunista, Jurij Andropov, a KGB elnöke került ki győztesen (Andropovnak mint budapesti nagykövetnek 1956-ban komoly szerepe volt a Magyarország elleni szovjet fegyveres beavatkozás elhatározásában.)
Rövid, mindössze tizennégy hónapig tartó főtitkársága idején még tovább eszkalálódott a két katonai tömb közötti hidegháborús szembenállás.
Ronald Reagan 1983. március 23-án hirdette meg az új stratégiai védelmi kezdeményezést
(Strategic Defense Initativa, SDI), közismertebb nevén a csillagháborús tervet, ami a gazdaságilag gyengélkedő Szovjetuniót addig soha nem látott, rendkívül költséges fegyverkezésbe kényszerítette.
Reagan nem is rejtette véka alá, hogy az SDI célja, hogy gazdaságilag tönkretegye a Szovjetuniót. 1984. február 9-én meghalt Andropov. A főtitkár még a halála előtt bizalmas hívét és támogatottját, Mihail Szergejevics Gorbacsovot, a Politbüro (a Szovjetunió Kommunista Pártjának Politikai Bizottsága, a szerk.) egyik legfiatalabb, 53 éves tagját javasolta az utódjának. Andropov halála után a hatalmat ekkor még szilárdan a kezükben tartó konzervatívok azonban nem a „túl fiatalnak" minősített Gorbacsovot, hanem a 73 éves Konsztantyin Csernyenkót ültették a főtitkári székbe.
Mihail Gorbacsov jó kapcsolatot épített ki Andropov utódjával is, ezért, amikor Csernyenko - aki mindössze 13 hónapig állt az SZKP élén – 1985. március 10-én meghalt, már simán lezajlott a generációs őrségváltás: március 11-én nagy többséggel őt választották meg új főtitkárnak. Gorbacsov főtitkárként még jobban szembesült a szovjetrendszer akut, súlyos válságával.
A fegyverkezési verseny új szakasza, az amerikai csillagháborús tervre adandó szovjet válasz a végletekig feszítette az amúgy is komoly hiányokkal küszködő állami költségvetést, a felőrlő állóháborúvá változott afganisztáni kalanddal együtt. A jogász, illetve agrárközgazdász végzettségű
Gorbacsov hithű, de nem ortodox kommunistának számított,
aki pontosan felismerte, hogy az elődjei, illetve a konzervatívok által erőltetett politika folytatása biztos csődbe viszi a Szovjetuniót.
A hanyatlás megállítását, illetve a Szovjetunió stabilizálását - többek között - a korábbiaktól eltérő újfajta külpolitikai gondolkodással látta elérhetőnek, amelynek a kommunista rendszer számára gyilkos hatású fegyverkezési verseny megfékezése, a leszerelés állt a középpontjában. Noha 1983-ban már Jurij Andropov is tett lépéseket egy kétoldalú szovjet-amerikai csúcstalálkozó megszervezésére, de őt a Fehér Ház KGB-s múltja, valamint az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverésében játszott szerepe miatt sem tekintette elfogadható tárgyalófélnek.
Gorbacsov viszont új színfoltnak számított a Kreml élén az elődeitől eltérő szokatlan stílusával
és az első, a nyugati fülek számára szimpatikusan hangzó politikai megnyilvánulásaival.
Az új külpolitikai gondolkodás jegyében, egyik első lépéseként 1985. július 2-án felmentette tisztségéből a hidegháborús szovjet külpolitika emblematikus alakját, Andrej Gromiko külügyminisztert, aki kereken 28 évig a szembenállás szellemében irányította a szovjet birodalom külügyeit.
Az új külügyminiszter, a grúz származású Eduard Sevarnadze, Gorbacsov elkötelezett hívének számított. Az olvadás jegyében 1985. november 19-én Genfben jött létre az első csúcstalálkozó az új szovjet pártfőtitkár és Ronald Reagan amerikai elnök között. A személyes kapcsolatfelvétel és a külvilágnak szóló „mosolydiplomácia" ellenére
a genfi csúcstalálkozó lényegében amerikai sikernek számított,
hiszen a Szovjetunió úgy tett engedményeket a fegyverkezés kérdésében az Egyesült Államoknak, hogy Reagan nem mondott le a csillagháborús tervről.
Az 1985. novemberi genfi találkozón Gorbacsov tulajdonképpen elismerte a globális amerikai fölényt, ami az ezt követő évek tárgyalásait is meghatározta; a Kreml ugyanis egyértelmű defenzívába került Amerikával szemben. A Gorbacsov meghirdette peresztrojkának, illetve glasznosztnynak, valamint az új külpolitikai irányvonalnak nem mindenki örült felhőtlenül a Szovjetunióban, aminek először az SZKP 1986 februárjában megtartott XXVII. kongresszusán adott hangot a párton belüli konzervatív ellenzék.
A rendszer azonban nem bizonyult sem fenntarthatónak, sem pedig megreformálhatónak, amit a kongresszust viharos gyorsasággal követő események is bizonyítottak.
A második csúcstalálkozóra az izlandi fővárosban, Reykjavíkban került sor a két szuperhatalom vezetője között, 1986. október 11. és 12.-én. Ronald Reagan újabb szintet akart lépni, mivel elsősorban az emberi jogokat, valamint az afganisztáni szovjet jelenlétet szerette volna a tárgyalások középpontjába helyezni, ám Gorbacsov ekkor még csak a közepes hatótávolságú ballisztikus nukleáris támadófegyverek leszereléséről volt hajlandó tárgyalni. Megállapodás mégsem született, mivel Reagan nem engedte el a megegyezés feltételeként szabott csillagháborús tervet.
A reykjavíki csúcs utóbb mégis áttörésnek bizonyult, mivel egy évvel később, Mihail Gorbacsov 1987. december 8-i washingtoni hivatalos látogatásán aláírták a közepes hatótávolságú és a harcászati-hadműveleti rakéták leszereléséről és megsemmisítéséről, valamint a hadászati támadó fegyverek 50 százalékos csökkentéséről szóló megállapodást. Az SDI, vagyis a csillagháborús terv fenntartása miatt azonban az egyezmény jogi ratifikációjára
már csak a Szovjetunió széthullásának évében, 1991-ben került sor.
A szovjet konzervatív szoldateszka mindeközben egyre növekvő ellenségességgel figyelte a szerintük az amerikaiaknak egyoldalúan tett engedményeket.
A keményvonalas tábornokok azt tartották Gorbacsov külpolitikájáról, hogy szükségtelenül meggyengíti a Szovjetuniót és „megalázza" a hadsereget. A hadsereg vezető parancsnokai, valamint a főtitkár közötti feszültségek felszámolására Gorbacsovnak egyenesen kapóra jött egy nyugatnémet diák, Matthias Rust „csínytevése", aki egy Cessna típusú egymotoros sportrepülővel Finnország felől a szovjet légvédelem súlyos mulasztásai miatt egészen Moszkváig repült, ahol a Vörös téren, a Kreml tőszomszédságában landolt. Az 1987. május 29-én történt Rust-incidens súlyosan megszégyenítette a szovjet honi légvédelmet és a vezérkart.
Gorbacsov ezt kihasználva azonnal menesztett több konzervatív tábornokot, és felmentette a honvédelmi minisztert, a szintén keményvonalas Szergej Szokolov marsallt is.
Gorbacsov a konzervatívok ellenállását legyűrve 1988 februárjában elrendelte az afganisztáni csapatkivonást, és még ugyanebben az évben bejelentette
a szovjet külpolitika szakítását a hírhedt Brezsnyev-doktrínával.
(A Brezsnyev-doktrína értelmében ha bármely szocialista országban „veszélybe kerülnek a szocializmus vívmányai", az az egész szövetségi rendszert érintő veszély, ami ellen kollektíven fel kell lépni.)
E bejelentésnek komoly külpolitikai hatása lett, hiszen a Brezsnyev-doktrína hatályon kívül helyezése egyenértékű volt annak kinyilvánításával, hogy ettől kezdve a szovjet tömbhöz tartozó országok szuverén módon dönthetnek a saját belpolitikájukról, ezzel pedig kezdetét vette a keleti blokk szétesése.
Az amerikai elnök és a szovjet pártfőtitkár negyedik csúcstalálkozójára Moszkvában került sor, 1987. május 29. és június 2. között. Ez volt Ronald Reagan első útja az általa négy évvel korábban még a gonosz birodalmaként emlegetett Szovjetunióba.
Noha a hadászati, úgynevezett „felező" szerződés hatályba léptetése még mindig váratott magára, de a két vezető a Washingtonban aláírt közepes hatótávolságú rakétaegyezmény ratifikációs okmányait Reagan moszkvai látogatása alkalmával cserélte ki. A találkozónak azonban talán a pszichológiai hatása volt a legjelentősebb, ami még tovább tompította a kölcsönösen élő hidegháborús ellenségképet.
A mosolydiplomácia és Gorbacsov nyugati presztízse sem takarhatta el azonban az 1980-as évekre kiteljesedő súlyos gazdasági és belpolitikai válságot. Az évtized végére olyan akut hiány alakult ki például az alapvető élelmiszerekből, hogy a második világháború óta ismét be kellett vezetni a jegyrendszert.
A költségvetés, amely 1985-ben még nulla hiányt mutatott, 1989-re már 109 milliárd rubel deficittel küszködött,
az állami aranytartalékok pedig 2000 tonnáról alig 200 tonnára olvadtak. Az 1988-ban meghirdetett gazdasági reform képtelen volt kiküszöbölni a központi tervgazdálkodás rendszerszintű hibáit, viszont tág teret nyitott az állami vagyon rablóprivatizációjának, megalapozva az 1990-es évekre kiteljesedő oligarcha-rablókapitalizmust.
A glasznoszty kinyitotta a hallgatás korábban terrorral elfojtott szelepeit, ami a közép-kelet-európai csatlós államokban elindította a pártállami rendszerek gyors bomlását, a Szovjetunió egyes tagállamaiban pedig, így többek között az 1940-ben annektált balti államokban, vagy a cári hódításokkal megszerzett közép-ázsiai és kaukázusi országokban, valamint Ukrajnában az 1917-es bolsevik forradalom óta először ismét magasba csaptak a nemzeti érzelmek és az elszakadási törekvések.
Gorbacsov nem értette meg, hogy a rendszert nem lehet az általa elgondolt reformpolitikával megmenteni.
Az utolsó, 1989. december 3-án Máltán megtartott csúcstalálkozón id. George Bush elnök és Mihail Gorbacsov elvi megállapodásra jutottak a közép-kelet-európai államok „elengedéséről, a leszerelés befejezéséről, valamint – feltételes módban és hosszabb folyamatként deklarálva – a német egyesítésben is.
A nyugati világban Máltát mint a hidegháború végét ünnepelték, de a máltai csúcstalálkozónak mélyebb és távolabbra ható következményei lettek. Gorbacsov azt remélte ugyan, hogy egy minőségileg új, egyenlő és partneri viszony váltja fel a nukleáris fenyegetés évtizedeit, ám a kétpólusú világ fennmaradásával.
A kétpólusú partneri világ víziója azonban illúziónak bizonyult;
a Szovjetunió 1991 decemberében széthullott, az Egyesült Államok ebben pedig az általa képviselt liberális világrend globális győzelmét és az egypólusú, nyugati dominanciájú új világrend megszületését látta.
Ahogy Gorbacsov részről illúziónak bizonyult a modernizált kétpólusú jaltai világrend fennmaradása, az elmúlt évek történései és napjaink eseményei arra utalnak, hogy ugyanilyen illúziónak számít a »történelem vége«, vagyis az egypólusú nyugati-liberális világrend mindenható dominanciájának fennmaradása. De ez már egy másik történet.