Bolygónkon mintegy 68 000 – 73 000 pókszabású (Arachnida) faj él. Rendszertanilag az ízeltlábúak (Arthropoda) törzsébe, a csáprágós ízeltlábúak (Chelicerata) altörzsébe tartozik az osztályuk. A pókszabásúak közé a skorpiók, az álskorpiók, a kaszáspókok, a valódi pókok és az atkák tartoznak.
A pókszabásúak könnyen megkülönböztethetők a rovaroktól, mert nyolc ízelt lábuk van, ezzel ellentétben a rovaroknak hat. Csápjaik és szárnyaik nincsenek. Két testszelvényük az előtest (fejtor) és az utótest (potroh). A pókok (Araneae) a pókszabásúak fajokban (mintegy 40 000) leggazdagabb rendje. Jellemzően csáprágóinak tövében méregmirigyek helyezkednek el.
A szongáriai cselőpók a farkaspókfélék (Lycosidae) családjába, a Lycosa-nembe tartozik. Latin fajneve Lycosa singoriensis. Testfelülete erősen szőrözött. Tarka, barnásfekete színű, a lábak térde és a lábszárak vége fekete. Fő nevezetessége, hogy hazánk legnagyobb pókja.
Mérete eléri a 4 cm-es hosszt.
Hazánk alföldi tájai mellett orosz földön őshonos, de megtalálható a lengyel és román síkságokon is. Élőhelye a homokos, szikes vidék.
A természettudósok eseteként hegyvidéki körülmények közt is leírták Oroszországban és Szlovákiában. 30–40 cm-es lyukakban él, melyet csáprágóival maga készít. A tél beálltával mélyebbre ássa lyukát, a felette levő részt földdel betömi, s így teljesen eltemetve telel át. Az első melegebb nap újból felszínre jön, de ha ismét zordabb idő köszönt be, ismételten eltemetkezik. Ez a másodlagos eltemetkezés már nem olyan mértékű, a lyuk felsőrésze szabadon marad, csak maga a pók terít magára egy kis földréteget.
Mérge a fejében lévő mirígyhólyagban gyűlik, harapásánál a csipőrágók hegye mellett ürül ki, s innen kerül áldozat testébe. Ha áldozata hidegvérű, azonnal elpusztul. Melegvérű állatokban legfeljebb csak bénulást és zsibbadást okoz, így emberre nézve a csípése nem halálos.
Párosodni ősszel szokott. A hímek ilyenkor bebarangolják a teljes élőhelyet, s felkeresik a nőstényeket földalatti búvóhelyükön, majd ott párosodnak egymással.
Párzás után a hím a szűk aknában a nőstény áldozata lesz.
A szabadban, illetve a nyílt terepen a nőstény nem bír a hímmel, mert azoknak sokkal hosszabb a lába, és így támadóját állandóan távol tudja tartani magától. Tojásaik április–május hónapokban kelnek ki. Az anyapók gyakorta hátán hozza fel a lyukból utódait napozni. Általában alkonyatkor indul vadászatra. Fő táplálékát ízeltlábúak, szöcskék és sáskák jelentik. A zsákmányát hirtelen rohammal, lesből támadva ejti el.
Hazánkban védett állatfaj. 1996-ban ez volt az elsőként védelem alá helyezett magyarországi pókfajta. Védelméről a 13/2001. (V. 9.) KöM rendelet gondoskodik. A fajt a rendelet 2. számú mellékletének 65. pontja nevesíti. Ugyancsak ez a jogszabály határozza meg természetvédelmi értékét, ami 5000 Ft-os nagyságrendű.
A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény előírása alapján tilos a védett állatfajok, így a szongáriai cselőpók egyedének zavarása, károsítása, kínzása, elpusztítása, szaporodásának és más élettevékenységének veszélyeztetése, lakó-, élő-, táplálkozó-, költő-, pihenő- vagy búvóhelyeinek lerombolása, károsítása. Védelmét egyedszámának kritikus alacsonysága, élőhelyének szűkülése, valamint mérete miatti unikális volta egyszerre indokolja.
Őshazájában „orosz tarantulának" nevezték abból a babonás elképzelésből kiindulva, hogy állítólag a legelő jószágok orrába, szájába és lábába csimpaszkodott, s a barmokat ily módon „megrontotta". Az oroszok gyakorta testét porrá törték, maradványait alkoholba téve fogyasztották, mindezt szexuális vágyfokozónak gondolva.
A természetbúvárok 1770-ben kanonizálták.
Magyarországon tudományos alapossággal 1888-ban írták le először.
A vidéki parasztság viszont már jóval régebben ismerte. II. Rákóczi Ferenc is megemlítette emlékirataiban, Szeged ostromakor. Magyar elnevezésének eredete, hogy Erik Laxmann az oroszországi Dzsungáriában találta meg először. Ez egyfelől a magyar törzsi vándorlások egyik állomása volt, másfelől igencsak magyaros hangzású. Így keletkezett „Szongária", s képződött a faj neve.
A szongáriai cselőpók kifejlett példányát többek egyik jellemző élőhelyen figyeltem meg. Egy ismeretterjesztő íráshoz gyűjtöttem vizuális információkat, személyes benyomásokat, valamint fényképfelvételeket készítettem a Kiskunsági Nemzeti Park területén. A fellelt példányra vonatkozó megfigyelés ennek keretében a közigazgatásilag Dunatetétlenhez tartozó Böddi-széken zajlott, ami az időszakosan kiszáradó magyarországi szikes tavak között igen jelentősnek számít.
Ennek bejárása a során pillantottam meg az egyedet.
Több percen át nyílt mód és lehetőség anatómiai felépítésének, viselkedésének tanulmányozására,
valamint letotózására. Megbizonyosodtam, hogy mérete valóban a 4 cm-hez volt közeli. Színében is egyezést mutatott az szakirodalmi adatokkal. Ezt követően eltűnt (szintén említett) földalatti lyukában. Összességében megállapítható, hogy a „magyar madárpókot", a szongáriai cselőpókot anatómiai felépítése, azaz az a tény, hogy a legnagyobb méretű hazai pókfaj, önmagában is különlegessé teszi.
Mindez méltán kölcsönöz számára egyfajta ismertséget, így a vele foglalkozó szakcikkek mellett számtalan ismeretterjesztő anyagban is találkozhatunk vele. Ez motiválja, hogy a szakemberek mellett az amatőr természetbúvárok is kiemelt figyelmet fordítanak rá. Védettsége elősegíti a faj túlélését, hosszú távú megmaradását.
A témához kapcsolódó fontosabb források:
• Kolosváry G.: A mi „madárpókunk". = A Természet. 1931. 5–6. sz.
• Lenner Á.: A legnagyobb magyarországi pók. 2012.09.18. National Geographic Magyarország honlap. http://www.ng.hu/Termeszet/2012/09/a_legnagyobb_magyarorszagi_pok
• Rozinka P.: Magyarország védett pókfajai. 2010.12.09. Prezi honlap. https://prezi.com/mlipcbwfbxfs/magyarorszag-vedett-pokfajai/
• sz.n.: Pannon szikes vízi élőhelyek helyreállítása a Kiskunságban. Böddi-szék honlap. http://www.boddi.hu/
• Szalkay J.: Pókok, skorpiók. Budapest, 1977. Móra Könyvkiadó.