A tanulmány olyan helyszínekről származó történelmi és őskori genomokra támaszkodott, mint a 17. századi Kronan hadihajó, a viking és vendel-kori hajótemetkezések a Mälaren-tó völgyében, valamint az Ölandon található Sandby borg népvándorláskori gyűrűs erődítmény.
Ezeket az ősi genomokat 16 638 kortárs skandináv lakos genomikai adataival hasonlították össze, hogy a génállomány fejlődését korábban soha nem tapasztalt szinten oldják fel.
Az eredmények megerősítik a viking kori vándorlást, de a kelet-baltikumi régióba, a Brit-Ír szigetekre és Dél-Európába is nyomon követik azt. Skandinávia nem minden része érintett azonban ugyanolyan mértékű génáramlással ezekről a területekről. Míg például a brit-ír felmenők széles körben elterjedtek Skandináviában, addig a kelet-balti felmenők elsősorban Gotlandra és Közép-Svédországba jutottak el.
Érdekes módon a nem helyi származás a viking korszakban tetőzik, míg előtte és utána alacsonyabb
– mondta Anders Götherström, a Paleogenetikai Központ professzora a HeritageDaily online tudományos portálnak. – A külső felmenők jelenlegi szintjének csökkenése arra utal, hogy a viking kori bevándorlók kevesebb gyermeket szültek, vagy valamilyen módon arányosan kevesebbet járultak hozzá a génállományhoz, mint a már Skandináviában élő emberek.
Mégis új felfedezésnek számít az észak-skandináv génállomány története.
Észak-Skandináviában van egy olyan genetikai komponens, amely Közép- és Nyugat-Európában ritka,
és a tudósok képesek voltak nyomon követni ezt a komponenst Észak-Skandináviában az elmúlt 1000 évben.
Sejtettük, hogy az észak-skandináv génállománynak van kronológiája, és valóban bebizonyosodott, hogy az uráli ősök Skandináviába való újabb beáramlása határozza meg az északi génállomány nagy részét
– mutatott rá Dr. Ricardo Rodríguez Varela.
Hozzátette: tudják például, hogy ez az uráli ős Skandinávia északi részén már a késő viking korszakban is jelen volt.