A kínai Pekingi Egyetem kutatói a Föld belsejének rejtélyes mozgását elemezték a földrengésekből származó szeizmikus hullámok tanulmányozásával. E hullámok változásait vizsgálva a szakértők képet kaphatnak arról, hogy mi zajlik a Föld legbelső, számunkra láthatatlan rétegeiben. Eredményeik részletesen bemutatják a szeizmikus hullámok változását több évtizeden keresztül. Az adatok az 1960 és 2011 közötti időszakból származnak.
Az elemzés szerint 2009-ben jelentős dolog történt: a mag folyamatosan változó részei „nyugalmi állapotba" kerültek, vagyis a belső mag forgása szünetelt.
A változás kezdete nem mostanra, hanem az 1970-es évekre tehető, amikor a szeizmikus hullámokban jól észlelhető módosulásokat mértek. A jelenség egy 70 évente jelentkező folyamat része, amely során a belső mag mozgása irányt változtat - magyarázza az IFL Science tudományos portál cikke.
A Föld belseje négy főbb részre bontható: kéregre, köpenyre, folyékony külső magra, valamint főként vasból és nikkelből álló belső magra. A belső mag képes forogni, mozgását a folyékony külső mag által generált mágneses mező, valamint a köpeny gravitációs hatása befolyásolja.
A belső mag mozgásáról alkotott elméletek nem egységesek. Korábban sok kutató úgy gondolta, hogy a bolygó legbelső rétege a Föld többi részével szinkronban, de a felszínnél valamivel gyorsabban forog. A közelmúltban gyűjtött bizonyítékok ezzel szemben arra utalnak, hogy e feltevés nem teljesen állja meg a helyét.
Egy tavalyi kutatás ugyanis feltárta, hogy a belső mag forgási iránya és sebessége nem egyenletes; 1969 és 1971, valamint 1971 és 1974 között mérhető változások történtek.
A legújabb megfigyeléseink azt mutatják, hogy a belső mag 1969-71 között kissé lassabban forgott, majd 1971-74 között a másik irányba mozdult el"
– írta egy 2022-ben kiadott közleményben a tanulmány egyik szerzője, John E. Vidale, a USC Dornsife College of Letters, Arts and Sciences geológusa.
A Föld magja, különösen annak folyékony külső rétege befolyásolja a bolygó mágneses mezejét. Az északi mágneses pólust a 19. század elején dokumentálták először, azóta mintegy 2250 kilométert vándorolt, és Kanadából Szibéria felé vette az irányt.
1990 és 2005 között ez a mozgás évi kevesebb mint 15 kilométerről körülbelül évi 50-60 kilométerre gyorsult fel.
A legfrissebb tanulmány a Nature Geoscience földtudományi szakfolyóiratban olvasható.