1939-ben így örültek a Schalke játékosai a negyedik bajnoki győzelemnek, miután 9-0-ra verték az Admira Wien csapatát a berlini Olympiastadionban. A boldog játékosok épp úgy néznek ki, mint minden elégedett csapat egy fontos győzelem után, de ez az időszak és azok a mindennapok, amelyekben a világ akkor élt, kevés okot adtak az örömre.
Már önmagában az a tényt is különösnek tarthatjuk, hogy egy osztrák csapat volt a német bajnoki döntő egyik szereplője. Ez azért történt így, mert
a náci Németország 1938 márciusában megszállta Ausztriát, amelyet Hitler aztán egy tartományként beolvasztott a Harmadik Birodalomba.
A háború előtti utolsó békeévre a német futballt már teljes egészében a náci berendezkedésre szabták.
Az újjászervezett ligából ekkora már régen kitiltottak minden zsidó játékost, edzőt, gyúrót, bírót, és a zsidó sportújságírókat is elüldözték a focitól.
A politika és a nácizmus a nemzetközi meccseken is megjelent. A 1938 májusában az angol válogatott tagjai egy németországi vendégszerepléskor nem akarták náci karlendítéssel köszönteni a vendéglátókat. Végül be kellett adniuk a derekukat, mert erre utasította őket a brit nagykövet. Egyetlen játékos tagadta meg a náci köszöntést, Stan Cullis, a Wolverhampton Wanders focistája. Büntetésképpen nem vehetett részt a meccsen.
A foci ekkor már Európa-szerte fontos eszköz volt a vezetők népszerűségének erősítésére. Mussolini rendszeresen járt meccsekre, még kis csapatokat is megnézett. Az 1934-es világbajnokság elődöntőjét személyesen „bundázta meg" a bíróra és az osztrák játékosokra gyakorolt nyomással, az Olaszország így végül 1-0-ra legyőzte Ausztriát.
A spanyol diktátor, Franco egy alkalommal beavatkozott egy El Clásico eredményébe. A diktátor beküldte a Barca öltözőjébe José Moscardó Ituartea tábornokot, a belbiztonsági minisztert, aki emlékeztette a katalán játékosokat: kizárólag a kormány nagylelkűségének köszönhetik, hogy egyáltalán játszhatnak Spanyolországban. A Barca ezek után minden idők legnagyobb vereségét szenvedte el a Real Madridtól: a végeredmény 11-1 lett. A meccs máig viharos indulatokat kavar Spanyolországban.
Hitlert egyáltalán nem érdekelte a labdarúgás, de ő és a propagandaminisztere, Joseph Göbbels is felismerte a foci jelentőségét. Hiszen a futball az összetartozás élményét adja a közönségnek, és ez erősítette az „Egy nép, egy birodalom, egy vezető" elvet. Göbbels az 1936-os berlini olimpiát arra akarta használni, hogy ország-világ előtt hirdesse a nácizmus nagyszerűségét és a német felsőbbrendűség hatalmát.
Az olimpia két hetére tudatosan visszafogták a magasra pörgetett, államilag szervezett és központilag irányított terrort a zsidó lakossággal és a kisebbségekkel szemben. Mindenhonnan eltávolították az antiszemita plakátokat és feliratokat. Felfüggesztették a homoszexuális-ellenes törvényeket, de csak átmeneti időre és csak a külföldiekre nézve.
Erre a rövid időre a hitleri diktatúra a békés, toleráns Németország látszatát keltette, hogy elkápráztassa el a sok külföldi látogatót és újságírót.
A turistáknak persze fogalmuk sem volt ezekről, így arról sem, hogy a megnyitó előtt egy nagy razziában 800 cigányt fogtak el a rendőrök és internálótáborba zárták őket, hogy a külföldiek ne találkozzanak velük az utcákon.
A német fociválogatottnak is megvolt a maga szerepe az olimpián: az „árja faj" erejét kellett bizonyítania a pályán.
A tét olyan nagy volt, hogy Hitler, életében először maga is ellátogatott egy focistadionba, hogy személyesen győződjön meg a német csapat sikeréről a norvégokkal szemben.
Göbbels már megíratta a másnapi címlapokat, és azt várta, hogy a teljes német sajtó közölje a fotókat arról, ahogy a Führer mosolyogva kezet fog az elé járuló győztes német csapat tagjaival. A Hitler-kultusz erősítéséhez is hasznos lett volna a győzelmi fotó, mert újra bemutathatta volna, hogy a németek vezére maga is a nép egyszerű fia, aki jól érzi magát az egyszerű focistákkal is.
Csakhogy Norvégia keresztül húzta a Harmadik Birodalom vezetőinek számításait, és a 84. percben már a második gólt rúgta Németországnak. Mire Hitler olyan dühös lett, hogy a meccs lefújása előtt felpattant, elrohant a Poststadionból, és
soha többé nem tette be a lábát egy mérkőzésre.
A mérkőzésről csak a norvég rádió közvetítése maradt meg felvételként:
A vereség után Göbbels azt írta a naplójában, hogy
A Führer fel van háborodva. Alig bírom ezt a nyomást.
Másnap a Kicker sportlap gyásznapnak nevezte a vereség napját. A lap nemcsak magát a 2-0-át tartotta tragédiának, de azt is, hogy a Führernek ezt végig kellett néznie. Hogy a nácik fájdalma még nagyobb legyen, mindkét gólt a gyanúsan zsidóhangzású névvel rendelkező Isaaksen rúgta a német kapuba.
Ráadásul az olimpia, bár nagy nemzetközi sikert aratott és a legtöbb külföldi újságírót sikerült becsapni a göbbelsi előadással, nem okozott örömmámort a náci vezetők körében.
Nagyon bosszantotta őket a fekete amerikai atléta, Jesse Owens négy aranyérme.
Az pedig csak kevés gyógyír volt, hogy utólag kiderült, a négyszeres olimpiai bajnoknak otthon is megalázó bánásmóddal kellett szembenéznie a bőrszíne miatt. A Waldorf Astoria Hotelben, az ő számára rendezett fogadásra Owens csak a teherlifttel mehetett fel, nehogy a fehér vendégekhez túl szorosan álljon a személyszállító liftben. A demokrata Roosevelt elnök pedig azért nem hívta meg a Fehér Házba, nehogy elveszítse a déli államok szavazóit.
Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!