A hadművelet előtt az egyesített arab haderőnek 328 ezer katonája, 2330 tankja és 480-628 harci gépe volt. ezzel szemben Izrael hadereje 50 ezer katonából és 200 ezer tartalékosból állt,
ez utóbbiakat csak rövid időre lehetett behívni, mert belőlük állt az ország munkaerejének jelentős többsége. A zsidó hadseregnek, az IDF-nek ezer harckocsija és kb. 270 harci gépe volt, tehát jelentős hátrányban volt az arab hadseregekkel szemben minden haderőnemet tekintve.
Ebből is látszik, hogy kulcsfontosságú volt az ellenség légierejének megbénítása, különben megfelelő légi támogatással a többszörös túlerőben levő arab szárazföldi erők legyőzhették volna Izraelt.
Június 4-én vasárnap a követségen voltam. A hétvége csendesen zajlott, az újságok megírták, hogy az ünnepségek miatt a hadsereg nagy része szabadságot kapott, a katonák hazamehettek. Mindenki azt hitte, elmúlik a válság. Ahogy este tízkor hazafelé vezettem, azt láttam, hogy az utcákon buszok, személyautók, teherautók és taxik várják a katonákat, akik bezsúfolódnak és egy irányba indulnak. Az egész megtévesztés volt. Másnap reggel 7 óra után indultam vissza a követségre. A tengerparti úton haladtam, és amikor odanéztem, a legnagyobb megdöbbenésemre a teljes izraeli légierőt láttam alig néhány méter magasságban elrepülni Egyiptom felé. Megkezdődött a háború,
írta erről Edward Wilson Lanpher amerikai diplomata.
Ran Goren pilóta onnan tudta, hogy kitört a háború, hogy a légierő főparancsnoka személyesen tartott eligazítást a repülőtéren.
Azt mondta, hogy minden ezen a bevetésen múlik. Kemény lesz a harc, és el fogjuk veszíteni több bajtársunkat, de a végén mi leszünk a győztesek.
A felszállást jeruzsálemi idő szerint 7:00-ra időzítették, hogy a csapás 7:45-kor (kairói idő szerint 8:45-kor) megtörténhessen. Mielőtt azonban a pilóták beszálltak volna a gépeikbe, az ezredparancsnok tájékoztatta őket a szabályokról.
Tilos volt a rádiót használni. Zászlókkal, kézjelekkel kaptuk az utasítást, mikor indítsuk a hajtóműveket, vagy mikor gurulhatunk. Katapultáláskor sem adhatunk vészjelzést, majd a helikopterek értünk jönnek. Ha látjuk, hogy egy társunk mögé egy egyiptomi vadászgép lopakodik, akkor sem rádiózhatunk neki. A másik szabály az volt, hogy tengerszinten kellett repülnünk, a lehető legalacsonyabb magasságon, hogy az egyiptomi radarok alatt maradjunk. Végül, minden áron el kell érnünk a célpontokat és meg kellett semmisítenünk az egyiptomi gépeket. Semmi nem számított, csak ez,
mesélte később a bevetésről Yalo Savit századparancsnok.
A támadásban szinte a teljes izraeli légierő részt vett. Több hullámban 206 vadászbombázó szállt fel az arab repülőterek ellen.
A légtérvédelemre mindössze 12 vadászgépet tartottak vissza.
A légierő vezérkari főnöke nem merte megmondani a kormánytagoknak, mennyire gyenge lesz Izrael légvédelme ebben a néhány órában, csak azt ígérte meg, hogy ha Tel Avivot bombatámadás is éri, nem lesznek nagyon nagyok a károk.
35-50 lábon repültünk, azaz 10 és 15 méter között. Ez alá lehetetlen volt menni. Éreztük a tenger sójának illatát a maszkokon keresztül is, a sós pára beterítette a kabintetőt,
emlékezett Yalo Savit.
Mivel Izraelnek nem volt elég harci gépe az összes célpont egyidejű bombázásához, bonyolult koreográfiát terveztek és gyakoroltattak be a pilótákkal.
Amikor megérkeztünk a nekünk kijelölt repülőtérhez, a szakadozó ködben megláttam a felszállópályát. Rázuhantam, ledobtam a bombáimat. Minden oké, kettes kísérő oké, a négyes oké, de nem látom a hármast. Mint kiderült, túl sok magasságot vesztett célzás közben és a földnek ütközött. Kiváló pilóta, nagyszerű bajtárs volt, de nem foglalkozhattunk a halálával. Meg kellett semmisítenünk a célt, ez volt a feladatunk.
A hadművelet első hullámában 40 Mirage III és Mystére vadászbombázó tíz egyiptomi repülőtér ellen indult támadásra.
Minden célpontot egy négygépes kötelék támadott meg. Az egyes kötelékek 7 percet tölthettek a célpont felett, u tána ki kellett válniuk a harcból is vissza kellett indulniuk a bázisukra tankolni illetve bombákat vételezni.
Az első hullám gépeinek távozása után 3 perccel megérkezett a második hullám szintén 40 vadászbombázója, amelyek folytatták az első hullám által megkezdett pusztítást. Az időzítés alapján, amikor a harmadik hullám elérte a célpontokat, az első hullám gépei éppen leszálltak a saját repülőterükön. A forgatókönyv szerint a harmadik hullám távozásakor az első hullám éppen újra felszáll és visszatér az egyiptomi célpontok bombázására. Az izraeli gépek így napi öt bevetésben tudtak részt venni, amit addig a NATO-ban is lehetetlennek tartottak.
Visszafordultam egy második támadáshoz. Nagy volt a füst, mert sok egyiptomi gép már égett. Most azt a Tu-16 bombázót lőttem, ami a legkevésbé tűnt sérültnek. Óriási lánggal felrobbant. Utána az irányítótornyot támadtam meg, és egy légvédelmi gépágyút.
A háború kimenetele még délelőtt eldőlt. Az izraeli légierő összesen 19 egyiptomi repülőteret bombázott. A felszállópályákat francia gyártmányú betonromboló bombákkal támadták. Ezek a fegyvereket rakétameghajtással látták el. Amikor odaütődtek a pálya felületéhez, a rakéta működésbe lépett és befúrta a bombát a beton alá, a talajba. Így a bomba mélyebben és késleltetve robbant, ezért nagyobb kárt okozott a felszállópályában, mint a hagyományos robbanóeszközök. Egyes ilyen bombákat, illetve az élőerő elleni kis bombákat időzítővel szerelték fel, hogy csak jóval később robbanjak, amikor az egyiptomi műszakiak már a pálya javításán dolgoznak.
Az egyiptomi légierő a támadás első félórájában 204 repülőgépet veszített.
Ez 100 százalékkal múlta felül az előzetes izraeli becsléseket a várható eredményekről. Az első hullámok támadása következtében meghalt 100 képzett egyiptomi pilóta is.
Az első két hullám elpusztította mind a 30 darab Tu-16 típusú stratégiai bombázót, amelyektől a leginkább tartottak az izraeli légierő vezetői. A prioritási lista második helyén a MiG-21-es vadászgépek álltak, ezek két 30 mm-es gépágyútalálattól már felrobbantak.
Mordeháj Hod vezérőrnagy délelőtt fél 11-kor ezt jelentette Jichák Rabinnak, az izraeli haderő vezérkari főnökének:
Az egyiptomi légierő megszűnt létezni.
A káoszban mindössze nyolc egyiptomi vadászgép tudott felszállni a Kairó közeli repülőterekről. Ezek két izraeli gépet lelőttek, majd mindannyian elvesztek az ezt követő légiharcban. Hurghadából tizenkét MiG-21 és nyolc MiG-19 típusú vadászgép szállt fel, és 350 kilométeres repülés után légiharcba bocsátkozott tizenhat izraeli Mirage-zsal. Az izraeliek négy egyiptomi vadászt lelőttek, a többi a szétbombázott repülőtereken történő leszálláskor pusztult el.
Az egyiptomiak délután a kairói nemzetközi repülőtérre menekítették több vadászgépüket, hogy megóvják őket a pusztulástól. Az izraeli vadászbombázók azonban mindegyiket szétlőtték, úgy, hogy közben a körülöttük álló civil utasszállítók nem sérültek meg.
Az első nap végére Egyiptom teljes gépvesztesége 254 volt. Emellett megsemmisült 19 repülőtér és 23 fontos radarállomás.
Az izraeli légierő ez idő alatt 490 bevetésen 19 gépet veszített.
Az egyiptomi légierő megmaradt gépei még két napig, szerdáig harcoltak. Utána nem volt több egyiptomi repülés a tűzszünetig.
Az izraeli hadvezetés már korábban eldöntötte, hogy csak a legerősebb ellenséges ország, Egyiptom repülőtereit támadja, a többi arab országét nem, hanem megvárja azok lépéseit. Mivel szír gépek bombázták a haifai olajfinomítót az első nap délutánján, és jordán gépek is támadtak izraeli települést, a zsidó állam néhány órára átcsoportosította a légierejét az új fenyegetés ellen.
A válasz gyors és brutális erejű volt.
Jordánia egy-két óra leforgása alatt elveszítette az összes harci gépét,
mind a 21 darab, Hawker Hunter típusú, brit gyártmányú vadászbombázót. Az izraeliek a biztonság kedvéért még nyolc szállítógépet és egy heiikoptert és megsemmisítettek.
Szíriában öt repülőteret bombáztak szét az izraeli gépek, és
a földön elpusztították a szíriai légierő 57-60 harci gépét, ami majdnem 50 százalékos veszteséget jelentett.
Szíria ezek után kizárólag a Golán-fennsík körül vetette be a gépeit.
Mivel egy iraki Tu-16-os bombázó a háború második napján, kedden megtámadta Netanja települést, Izrael megtorló csapást mért két iraki repülőtérre és 14 gépet megsemmisített.
Az izraeli légierő fölénye és elképesztő sikere lehetővé tette, hogy a háború második napjától támogassa az izraeli szárazföldi erők hadműveleteit. A Sínai-félszigetre betört izraeli páncélosoktól pánikba esett az egyiptomi vezérkari főnök, Abdel Hakim Amer tábornok, és ahelyett, hogy a tervezett előre nyomulást végrehajtotta volna, elrendelte a visszavonulást. Az egyiptomi erők morálja ekkor megroppant, az egységek fejvesztve menekültek, és könnyű prédává váltak.
Az izraeli hadsereg három fő irányban harcolt és győzött. Egyiptommal szemben a Sínai-félszigeten ért el nem várt sikert, mert az egyiptomi összeomlás következtében kijutott a Szuezi-csatorna partjára – ami eredetileg nem is szerepelt a haditervekben. Szíriát a Golán-fennsíkon verte meg az IDF, Jordániát pedig a Ciszjordániában és a Jeruzsálem körüli harcokban.
A háború hatalmas területi, azaz stratégiai nyereséget jelentett Izrael számára, hiszen elfoglalta a Gáza-övezetet, a Sínai-félszigetet, a Golán-fennsíkot, és a Jordán nyugati partját, beleértve Kelet-Jeruzsálemet is.
A hatnapos háborúban izraeli adatok szerint az arab országok összesen 457 harci gépet veszítettek. Ezek közül mindössze 32 pusztult el légiharcban, a többi a földön semmisült meg.
Izrael 46 repülőgépet veszített.
A szárazföldi harcokban az arab veszteség 17-20 ezer fő lehetett, a másik oldalon pedig kb. ezer katona halt meg.
A Fókusz-hadművelet sikerét a gondos tervezés alapozta meg. Ezer Weizman utasítására az izraeli felderítőgépek és hírszerzás centire pontosan feltérképezte a célpontokat, az ellenséges egységek napi rutinját, a kiképzési módszereiket és a gépeik mozgását. A korábbi felderítési adatokat folyamatosan frissítették az újabb tapasztalatok alapján, és a haditerveket is rugalmasan fejlesztették a friss információk szerint.
Megfigyelték azt is, hogy az előző két évben kialakult egy hajnali forgatókönyv a két ország légiereje között. Az izraeliek 1965 óta minden hajnalban nagy vadászgép-kötelékeket küldtek a Földközi-tenger fölé, amire az egyiptomiak hasonló számú repülőgéppel feleltek. Az egyiptomiak megszokták ezt a rutint, így a kora reggeli őrjáratok rendszeressé váltak, és akkor is repültek, ha az izraeliek nem. Ezek a hajnali formációk jeruzsálemi idő szerint 7:30-kor, kairói idő szerint 8:30-kor térek vissza a bázisaikra. Ilyenkor a pilóták kiszálltak a gépeikből, majd elmentek reggelizni.
A hajnali nagy kötelékek repülésének az is volt a jelentősége, hogy ha esetleg az egyiptomiak mégis meglátták volna az izraeli gépeket a radarjaikon, vélhetően az elmúlt két évben megszokott, kora reggeli izraeli járőrözésnek gondolták volna.
Az izraeli vezérkar azt is figyelembe vette, hogy 8:45 körül az időben az egyiptomi kormány, a légierő és a hadsereg vezetői épp a kairói reggeli csúcsforgalomban araszoltak a munkahelyeik felé, vagyis épp elérhetetlnek voltak. Nem szabad elfelejteni, hogy akkor még nem létezett a mobiltelefon.
Lényeges volt az is, hogy a reggeli köd kb. 8:30-kor oszlott szét az egyiptomi repülőterek környékén.
Végül a támadás idejének gondos megválasztása azt is eredményezte, hogy az izraeli pilótáknak nem kellett éjfélkor felkelniük, hanem viszonylag sokáig, reggel 4-ig aludhattak. Ez segítette őket abban, hogy bírják a következő két nap fizikai és mentális igénybevételét.
A siker kulcsfontosságú eleme volt még az izraeli vadászbombázók 7-8 perc alatt való feltöltése.
Az amerikai légierő a háború után szakértőket küldött Izraelbe, akik nem hitték el, hogy ennyire rövid idő alatt lehetséges a gépek megfordítása és újbóli harcba küldése.
Az amerikai delegáció minden tagja kételkedett abban, hogy az izraeliek igazat mondanak. Az izraeli parancsnok végül megunta a dolgot, riadóztatta a földi személyzetet, akik bemutatót tartottak a gép villámgyors kiszolgálásából.
Itt megnézhetik a History Channel dokumentumfilmjét a hatnapos háborúról: