1973 augusztusában volt, és két brit tengerész rutinmerülésre indult, hogy transzatlanti telefonkábelt fektessenek le a tengerfenéken, Corktól mintegy 240 kilométernyire délnyugatra.
Az idősebb pilóta, Roger Mallinson, aki mérnök volt, akkoriban 35 éves volt. Roger Chapman, a Királyi Haditengerészet egykori tengeralattjárója, aki 2020-ban halt meg, 28 éves volt. A BBC szerint nyolcórás műszakokat teljesítettek, egy kis hajóba zsúfolva, nagyon rossz látási viszonyok között.
Augusztus 29-én reggel, amikor mindketten arra készültek, hogy visszavontatják őket az anyahajóra, véletlenül felhúztak egy tolóajtót. A víz elárasztotta a tengeralattjáró egy önálló részét, ami plusz súlyt jelentett, és a hajót mintegy 480 méter mélyre süllyesztette a tengerszint alá.
Körülbelül 30 másodperc alatt, 70 kilométer per órás sebességgel csapódtak a földbe. Nem sérültek meg, de beszorultak.
Mallinson és Chapman nem rendelkezett vízzel, csak egy doboz limonádéval és egy sajtos szendviccsel, amit későbbre akartak félretenni. A szerencsének köszönhetően Mallinson éppen a merülés előtt cserélte ki az oxigénpalackot - de már csak 66 órájuk volt hátra.
Úgy döntöttek, hogy az oxigénnel úgy spórolnak, hogy minél kevesebbet csinálnak. Miután telefonáltak segítségért, és meggyőződtek arról, hogy a majdnem fejjel lefelé fordult hajó rendben van, nem beszéltek és nem mozdultak.
A koromsötét búvárhajóban feküdtek a lehető legmagasabban, ahol jobb volt a levegő minősége, és a családjukra gondoltak.
Közben nemzetközi mentőakció indult, amelyben az Egyesült Királyság, Kanada és az Egyesült Államok búvárcsapatai vettek részt.
„A terv viszonylag egyszerű volt: egy testvér tengeralattjáró kétfős legénységgel lemerül, és egy speciálisan erre a célra tervezett csáklyát rögzít a tengeralattjáróhoz, majd felemeli a felszínre" - magyarázta Stephen McGinty, aki könyvet írt az esetről.
A következő két napban a merülőhajó kiemelésére indított több kísérlet is kudarcba fulladt.
„Az elsőként lemerülő tengeralattjáró elvesztette az emelőkötelét; a másodikként lemerülő tengeralattjáró nem találta meg őket" - mondta McGinty. „Egy harmadik út során végül megtalálták a Pisces III-at, de amikor megpróbálták megjavítani az emelőkötelet, az beragadt, majd kiesett."
Szeptember 1-jén egy csapatnak végül sikerült javításokat végeznie az egyik mentő-tengeralattjárón, és visszaküldeni azt a mélybe, ahol sikerült egy vontatókötelet a hajóhoz rögzíteni.
Maga az emelés nehéznek bizonyult, kétszer kellett leállítani és újraindítani, sok hintázással. Miután felértek a felszínre, körülbelül fél órába telt, mire kinyitották a zsilipet, és friss levegőt kaptak. És egy percet sem vesztegettek.
72 órára volt kalibrálva a létfenntartó rendszer, amikor elkezdtük a merülést, így további 12,5 órát sikerült kihúznunk
- mondta Chapman. „Amikor belenéztünk a palackba, még 12 perc oxigénünk volt hátra."
A Pisces III incidens a Guinness World Records szerint a történelemkönyvekbe került be, mint a valaha volt legmélyebb víz alatti mentés.