„Hitler fantáziálása időnként gigantikusra dagad."
(Heinz Guderian vezérezredes)
Az általánosan elterjedt közvélekedéssel szemben a második világháború első éveiben a náci Németország – ellentétben a Szovjetunióval, Franciaországgal és Nagy-Britanniával –, még nem rendelkezett nehézharckocsikkal. Amikor 1939. szeptember elsején Hitler lerohanta Lengyelországot, a német szárazföldi haderő (Heer) kötelékében még csak hat páncéloshadosztály volt felállítva összesen 2400 harckocsival.
A páncélos magasabb egységek harckocsiállományának gerincét a Panzer I, illetve a Panzer II könnyű tankok képezték, amelyek közül az előbbi csupán kettő 7,92 mm-es MG 34-es géppuskával, az utóbbi pedig egy 20 mm-es KwK 38 típusú gépágyúval volt felszerelve ( A lengyel hadjárat bizonyította be, hogy a Panzer I és II nem, illetve csak korlátozottan alkalmas a harctéri feladatok ellátására). Egészen 1943 nyaráig a Panzer III közepes harckocsi számított a német páncéloshadosztályok legelterjedtebb rendszeresített típusának.
A folyamatosan továbbfejlesztett és jól bevált típus azonban – amelynek legutolsó modifikációját, az Ausf. N verziót már egy 75 mm-es főlöveggel szerelték fel –, nem vehette fel a versenyt a Vörös Hadsereg páncélosalakulataihoz egyre nagyobb tömegben kiszállított kitűnő T-34-es közepes harckocsikkal. Egészen 1943-ig a 75 mm-es főlöveggel, és kettő 7,92 mm-es MG 34-es géppuskával felszerelt, valamint 80 mm-es homlokpáncélzattal ellátott Panzer IV számított a Wehrmacht legerősebb harckocsijának.
A keleti fronton szerzett tapasztalatok alapján német részről
már 1941-ben megfogalmazódott a nehézharckocsik iránti igény.
(A Vörös Hadsereg a Szovjetunió ellen 1941. június 22-én elindított német támadás idején is rendelkezett nehézpáncélosokkal, a KV-I, illetve a KV-II típusokkal.) Adolf Hitler különösen nagy jelentőséget tulajdonított a nehézharckocsiknak, amelyekből minél többet akart szolgálatba állítattni.
Noha a legelismertebb német páncélos-szakértő, és a legsikeresebb harckocsizó tábornok, Heinz Guderian vezérezredes elsősorban a fejlett közepes harckocsik rendszeresítéséért szállt síkra, Hitler végig kitartott a minél nehezebb harckocsik és önjáró lövegek szolgálatba állítása mellett.
A második világháború idején rendszerbe állított legsikeresebb nehézpáncélosok, a Panzerkampfwgen VI Tiger-I, vagyis a „Tigris", a Panzer V Panther, a „Párduc", továbbá a világháborús harckocsik „fejedelme", a Panzerkampfwagen VI Ausf. B „Tiger-II, a »Királytigris« rendkívül tűzerejük és páncélvédettségük ellenére sem tudtak áttörést hozni a háború menetében, és mit sem változtattak azon a tényen, hogy a náci Németország 1943 nyarától elveszítve a hadászati kezdeményezést, végleges defenzívába szorult minden fronton.
Egyes német konstruktőrök túlfűtött fantáziája és Hitlernek a páncélos monstrumok iránt érzett határtalan lelkesedése vezetett el a második világháború, sőt, az egész egyetemes hadtörténelem egyik legbizarrabb páncélosa, egy ezertonnás harckocsi tervének a megszületéséhez. A tankszörnyeteg terve a Krupp Művek egyik főkonstruktőre, a tengeralattjárók fejlesztésével foglalkozó Edward Grotte fejében pattant ki.
(Grotte az 1930-as években a Szovjetunióban dolgozott, segítve a szovjet harckocsifejlesztést.) A Landkreuzer P. 1000 Ratte, vagyis a „Patkány" ötlete egy 1941-ben a szovjet nehézharckocsikról készített tanulmány alapján fogalmazódott meg a Krupp tervezőirodájában. (Ez a tanulmány vezetett el később a prototípus szintjén meg is valósított Panzer VIII „Maus" gondolatához is.) Az első, koncepcionális jellegű tervvázlatokat 1941. december végén vetették papírra, ami alapján Grotte stábja 1942-ben elkészítette a „Patkány" részletes terveit.
Edward Grotte 1942. július 23-án személyesen mutatta be Hitlernek az elképesztő monstrum, az 1000 tonnás önjáró páncélos terveit, amit Landkreuzer-nek, vagyis szárazföldi cirkálónak nevezett el. A „Patkány" egy olyan hatalmas lánctalpas alvázból állt, amelyre egy háromemeletes háznak megfelelő méretű, 11 méter magas felépítményt terveztek.
A monstrum teljes hossza 39 méter, a szélessége pedig 14 méter lett volna.
Az elképesztő páncélos főfegyverzetét a haditengerészt Scharnhorst csatacirkáló-osztályán rendszeresített kettő 280 mm-es hajóágyú alkotta a tervek szerint, amit a tankszörnyeteg hátsó traktusán elhelyezett 88 mm-es légvédelmi ágyúk, és más kisebb kaliberű légelhárító lövegek egészítettek ki.
A megfelelő védettség biztosításához a Ratte törzsét 250 mm vastag páncélzattal látták volna el. Csupán szemléltetésképpen: a második világháború legjobb páncélvédelemmel rendelkező német nehézharckocsija, a Királytigris páncélzata a toronynál 185, a törzs frontpáncélzatánál pedig 150 mm vastag volt.
A hatalmas, mozgó páncéloserőd kezelőszemélyzete negyven főből állt, és a monstrumot két, a hátsó ajtón kihajtható oldalkocsis, géppuskával felszerelt BMW felderítő motorkerékpárral is ellátták volna.
Hitlert azonnal magával ragadta Grotte bizarr ötlete, ezért elrendelte, hogy a Krupp Művek kezdjen hozzá a szörnyeteg prototípusának megépítéséhez. Miután Adolf Hitler jóváhagyta a fejlesztést, Grotte a szárazföldi véderő főparancsnoksághoz (Oberkommando des Heeres, OKH) is benyújtotta a „szárazföldi cirkáló" szürreális tervét, ahol azt OKH Auftrag Nr. 30404 és E-30404/1 számon vették nyilvántartásba. A német páncélostábornokok körében azonban korántsem váltott ki olyan eufóriát a Ratte ötlete, mint amennyire elkápráztatta Hitlert.
Guderian vezérezredes egyszerűen csak őrültségnek
és "kivitelezhetetlen lázálomnak" minősítette Grotte elképzelését.
A tank elképesztő méretei valóban jó okot adtak a kivitelezhetőség megkérdőjelezésére. Noha a monstrumhoz tervezett gigantikus motornak és erőátviteli rendszernek köszönhetően a „Patkány" a tervek szerint sík terepen képes lett volna a 40 km/órás sebesség elérésére is, a fő problémát nem a meghajtása, hanem a szállíthatósága jelentette.
Az 1000 tonnás tömeg, a 14 méteres szélesség, valamint a 11 méteres magasság eleve kizárta, hogy a Ratte a legtöbb hídon képes legyen áthaladni. Ezt a problémát Grotte stábja azzal akarta kiküszöbölni, hogy két - két és félméteres gázlómélység áthidalására tervezték meg a monstrumot. De nemcsak a hidakon, hanem a műúton is több mint problémásnak látszott a gigász haladása. A méretbeli gondokon kívül a Ratte az ezer tonnás tömegével minden aszfaltozott utat tönkre tett volna, amelyen végighalad. A legsúlyosabb, és ezért szinte megoldhatatlan problémát azonban az esetlegesen legyártott tank elszállítása jelentette.
Amint elkészült a Henschel Művekben, a hatalmas Királytigrissel a gyári vágányokon várakozó pőrekocsikra hajtottak fel, és máris leszállíthatták azt a kijelölt alakulat számára. Azonban a „Patkányt" még a kifejezetten erre a célra épített vasúti szállítókocsin is legfeljebb csak az első alagútig vihették volna el.
Albert Speer, Hitler bizalmasa, valamint a Harmadik Birodalom fegyverkezési és hadfelszerelési minisztere amikor megismerkedett a Landkreuzer tervével, ugyanarra a következtetésre jutott, mint Guderian tábornok; a terv megvalósítása őrültség, és csupán felesleges pénzkidobás lenne. ( Egy Ratte tervezett költségéből később 15-20 Királytigrist lehetett legyártani.)
Miután a befolyásos Speer-nek sikerült lebeszélnie Hitlert a terv erőltetéséről, 1943 márciusában lefújta a projektet. A súlyos vereségek hatására 1944-től Hitler egyre inkább az úgynevezett csodafegyverekben vélte megtalálni a hadiszerencse megfordításának eszközét, és ez újjáélesztette a gigantomániáját is.
Ez a fajta gigantománia vezetett el
a világtörténelem legnagyobb páncélosa,
a 188 tonnás Panzer VIII Maus (Egér) négy működőképes prototípusának a megépítéséhez is, de a sorozatgyártásra és a harctéri bevetésére már nem maradt idő, mert a náci Németország 1945 május 7-én feltétel nélkül letette a fegyvert a győztes szövetséges nagyhatalmak előtt.