Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A földrengéseket az emberi civilizáció évezredek óta a legpusztítóbb természeti katasztrófák között tartja számon. A történelmi múlt nagy földrengései pusztították el például az ókori világ hét csodája közé tartozott rodoszi kolosszust, Szemiramisz függőkertjét, valamint a híres alexandriai világítótornyot, a Pharoszt is.
Nagyon sokáig nem tudták, hogy mi okozza a rettegett földmozgásokat,
amelyekre a középkor embere mindenféle, mai szemmel nézve megmosolyogtató babonás magyarázatokat talált. Csak a modern földtudományok 19. századtól elkezdődött látványos fejlődésének köszönhetően sikerült pontosan meghatározni, hogy valójában mi is okozza a földrengéseket.
A földtudományokban a földfelszín egy darabjának hirtelen bekövetkező és nem egyszer katasztrofális következményekkel együtt járó mozgását definiálják földrengésként. A földrengések többnyire a földkéregben felhalmozódott energia felszabadulásakor keletkező olyan lökéshullámok, amelyek a kipattanás pontjából, a hipocentrumból gömbhéjszerűen terjednek szét minden irányba.
A hipocentrum felszínre vonatkozó merőleges vetületét pedig epicentrumnak nevezik a szeizmológusok.
A kéreg mélyén felhalmozódó feszültség kialakulásának több oka is lehet. A legerősebb feszültségek a kőzetlemezek határán, illetve találkozási pontjain a nagy törésvonalak mentén alakulnak ki, így ezek azok a kritikus területek, ahol a legerősebb és legnagyobb pusztítóerővel rendelkező rengések szoktak kipattanni.
A nem is olyan távoli múltban, egészen az 1960-as évekig a kontinensek és a nagy óceáni medencék helyzetét állandónak feltételezték. A földtudományokban sokáig bevett úgynevezett fixista elmélet a hegységek kiemelkedését és a tengerek keletkezését a földkéreg darabjainak vertikális, vagyis függőleges irányú elmozdulásával, kiemelkedésével, valamint lesüllyedésével magyarázta. Először egy német földtudós és meteorológus, Alfred Wegener figyelt fel arra 1912-ben, hogy az afrikai kontinens nyugati és a dél-amerikai földrész keleti oldala szinte tökéletesen egymásba illik. Wegener ezt úgy értelmezte, hogy a távoli múltban a két kontinens egyetlen földdarab lehetett, vagyis a kontinensek mozgásban vannak, vándorolnak.
A geológus szakma sokáig elvetette Wegener kontinensvándorlási hipotézisét, amelynek helyessége csak az 1960-as években nyert végleges bizonyosságot,
amikor korszerű módszerekkel sikerült kimutatni az Atlanti-óceán aljzatának tágulását.
A megbukott fixista elméletet felváltó lemeztektonika bebizonyította, hogy a litoszférát, vagyis a földkéreg és a felső köpeny együttesének töredezett darabjait a viszkóz asztenoszféra határán a Föld belsejéből érkező hőáramlások mozgatják.
A litoszféra tehát nem egy egységes héjszerkezet, hanem több különböző méretű kőzetlemezből álló réteg.
Jelenleg hét nagy és több kisebb litoszféralemez mozog különböző irányokban és sebességgel a Föld felszínén.
A litoszféralemezek között megkülönböztetjük az úgynevezett kontinentális és óceáni lemezeket. Az előbbiek átlagos vastagsága sokkal nagyobb, mint a sűrűbb és jóval vékonyabb óceáni kérgeké. A litoszféralemezek mozgása lehet egymástól távolodó (divergens) vagy egymással ütköző (konvergens), továbbá egymás mellett elcsúszó irányú.
Ott alakulnak ki a legnagyobb feszültségek a földkéregben, ahol a lemezek ütköznek vagy elcsúsznak egymás mellett. Az ennek nyomán felhalmozódó óriási energia egy kritikus értéket elérve felszabadul, ami nem egyszer pusztító erejű földrengések formájában pattan ki a földkéregben.
A kőzetlemezek folyamatos – igaz, hogy emberi léptékkel mérve csak nagyon lassú – mozgása miatt minden nap rendkívül nagyszámú rengés keletkezik a Földön. Ezek túlnyomó része az ember számára érzékelhetetlen, csak műszerekkel kimutatható úgynevezett mikroszeizmikus rengés. Azokat a rengéseket, amelyek az ember számára is érzékelhetőek, a földtudósok makroszeizmikus rengéseknek nevezik. Ezekből napi átlagban egy-kettő szokott kipattanni a Földön.
A Föld legerősebb fölrengéseinek zónái azokban a térségekben találhatók,
ahol az óceáni kéreg a kontinentális lemezzel ütközve a szárazföldi kéreg alá gyűrődik.
Ezek jellemzően egybe esnek a nagy óceáni árkok vonalával, amelyek ki is jelölik az alábukási, az úgynevezett szubdukciós zóna határát. A három nagy óceáni medence közül a legkiterjedtebb mélytengeri árokrendszer a Csendes-óceán területén - elsősorban a nyugati határvonalán, az úgynevezett pacifikus tűzgyűrűn – található, ami nem véletlen, mivel a Csendes-óceán a hatalmas kiterjedése ellenére már a bezáródás fázisába került.
Emiatt a pacifikus kéreg folyamatosan alátolódik az eurázsiai lemez alá nem egyszer erős, vagy katasztrofális hatású földrengéseket kiváltva Japán, a Fülöp-szigetek és Indonézia térségében. Az észak és dél-amerikai kontinens nyugati irányú mozgása miatt a Csendes-óceán keleti partvidéke is szeizmikusan különösen aktív területnek számít. A kaliforniai Szent András-törésvonalnál, valamint a Nazca-lemez határán a közelmúltban több pusztító erejű földrengés is keletkezett.
1906 április 18-án San Franciscót döntötte romba egy, a Richter-skála szerint 7,9-es erősségű földrengés. Az elmúlt száz év legkatasztrofálisabb rengése is a Csendes-óceán keleti partvidékén történt, 1960. május 22-én. A Valdivia városához közeli epicentrumból kipattant rengés
a 10-es beosztású Richter-skálán 9,4-9,6 magnitúdó erősségű volt.
(A Richter-skála a földrengés erősségének műszeres megfigyelésen alapuló mérőszámát, a Richter-magnitúdót, vagy más szóval a méretet adja meg. A magnitúdó a földrengéskor a fészekben felszabaduló energia logaritmusával arányos.) A rendkívül erős földrengés, és még inkább az ennek nyomán keletkezett partra kicsapó 30 méter magas cunami több ezer ezer halálos áldozatot követelt. 2004. december 26-án Szumátra térségében pattant ki egy 9,1-9,3-as erejű földrengés.
A rengés keltette cunami óriási pusztítást végzett többek között Thaiföldön,
és átszelve az Indiai-óceánt óriási károkat okozott a Maldív-szigeteken, de még a kelet-afrikai partvidéken is szedett áldozatokat. A földrengés erősségét tekintve nem sokban maradt el ettől a 2011. március 11-i Japánban pusztító tóhokui rengés, amely 9,1-es magnitúdójú volt.
A rengés, és az azt követő 10-15 méter magas cunami óriási pusztítást végzett, megrongálva többek között a fukushimai atomreaktort, amiből nagy mennyiségű radioaktív szennyeződés került az óceánba.
Noha a Földközi-tenger lemeztektonikai értelemben nem számít óceánnak, hanem földtörténeti léptékkel mérve csak egy nem túl régi ingressziós tengernek, mégis, a mediterrán medence a Föld szeizmikusan legaktívabb vidékei közé tartozik. Ennek az az oka, hogy a Földközi-tenger medencéje alatt húzódik az eurázsiai és az afrikai kőzetlemez határa, és az afrikai lemez jelenleg is északi irányba tartó mozgást végez az eurázsiai kőzetlemezzel ütközve.
A két konvergens lemez határán emiatt folyamatosan jelentős feszültség halmozódik fel,
ami időről időre nagy erejű rengésekben pattan ki.
Lényegében erre vezethető vissza az idén februárban Anatóliában pusztító törökországi földrengés csakúgy, mint a most szeptemberi marokkói földrengés is. A mediterrán medence, így különösen a balkáni régió szeizmikus aktivitásában egy önállóan mozgó mikrolemez, az úgynevezett Adriai-tüske is fontos szerepet játszik.
Ennek szabálytalan, rotáló mozgása külön feszültségforrásnak számít a földkéregben, és ez okozta többek között a közelmúltban, 2020 decemberében kipattant halálos áldozatokat is követelő horvátországi földrengést.
Magyarország, illetve a Kárpát-medence a szeizmikusan gyenge-közepesen aktív területek közé tartozik.
A magyar történelem legerősebb földrengése az 1443-as Besztercebánya közelében kipattant zólyomlipcsei rengés volt, amelynek erejét a modern kor szakemberei a Richter-skála szerint 6,7-es magnitúdójúra becsülték. A magyarországi földrengések történetében a legtöbb halálos áldozatot az 1763. június 28-i komáromi földrengés követelte. A 6,2-6,3-as erősségűre becsület földrengés romba döntötte Komáromot, 63-an életüket vesztették és több százan súlyosan megsebesültek Magyarország történetének egyik legerősebb földrengésében.
Hazánk területén földrengés utoljára 1956-ban követelt halálos áldozatot.
A január 12-én dunaharaszti epicentrummal kipattant rengés a súlyos épületkárokon kívül két ember halálát okozta. A földrengéseket még manapság sem tudjuk pontosan előrejelezni. Ezért a földrengések potenciális károkozásával szemben a megelőzés a legjobb védekezés.
Ennek elsődleges eszköze földrengésálló épületek minél nagyobb számú építése a szeizmikusan különösen aktívnak számító területeken, amiben számos ország, így például Japán és az Egyesült Államok is igen ígéretes eredményeket értek el.
