A nap, amikor 150 év után először nyílt lehetőség a török kiűzésére

A török hadak Bécset ostromolják, 1683-ban

Háromszáznegyven éve, 1683. szeptember 12-én aratott győzelmet a Sobieski János vezette egyesült keresztény sereg a Bécset ostromló oszmán csapatok felett, ezzel százötven év után először nyílt lehetőség a török kiűzésére Közép-Európából.

Szorosabbra fűzte a vazallusi viszonyt a fejedelemséggel

Az 1526-os mohácsi csatavesztés után Buda 1541-es elfoglalásával két, majd a speyeri szerződés 1570-es megkötésével három részre szakadt a középkorban egységes Magyar Királyság: a Habsburg fennhatóság alá tartozó Királyi Magyarországra, az Oszmán Birodalom részét képező Török Hódoltságra és az Erdélyi Fejedelemségre, amely a Porta hűbérese volt.

A Habsburg-hű nemesek elsődleges célja a török Kárpát-medencéből való kiűzése és az ország területeinek egyesítése volt, míg az erdélyi rendek – akik a középkori Magyar Királyság egyetlen örököseként tekintettek magukra – a törökkel való együttműködésben látták országuk fennmaradásának zálogát.

Az 1618-ban kitört harmincéves háború az európai történelem első, az egész kontinensre kiterjedő fegyveres konfliktusa volt Forrás: Wikimedia Commons/Josef F. Heydendahl

Az 1618-48 között zajló harmincéves háborúba az erdélyi fejedelmek a protestáns rendek oldalán kapcsolódtak be, és többször is győzelmet arattak a katolikus Habsburgok felett. Az óriási pusztítással járó harcok elvonták Bécs figyelmét a Kárpát-medence térségéből, ezzel egy időben pedig az Oszmán Birodalom modernizálta hadseregét: 1660-ban elfoglalta Váradot, ezzel szorosabbra fűzte a vazallusi viszonyt a fejedelemséggel, illetve kiterjesztette befolyását Moldvára és Havasalföldre is.

A lassan ismételten megerősödő Habsburg Birodalom élén álló uralkodó, I. Lipót azonban továbbra sem folytatott aktív törökellenes politikát, mert veszélyesebbnek tartotta államára XIV. Lajos Franciaországát;

mikor csaknem ötven év után Zrínyi Miklós horvát bánnak Szentgotthárdnál sikerült kiprovokálnia egy nyílt ütközetet az oszmánok ellen, hiába arattak fölényes győzelmet a császári seregek, nem használták ki azt. A kortársak által csak szégyenteljesnek nevezett 1664-es vasvári béke értelmében ugyanis a Porta megtarthatta hódításait, sőt a Habsburgok kereskedelmi szerződést is kötöttek a törökökkel.

Ifj. Zrínyi Miklós horvát bán, költő-hadvezér, a sikeres 1664-es téli hadjárat parancsnoka Forrás: Wikimedia Commons

A csalódott magyar rendek hamarosan Habsburg-ellenes felkelést robbantottak ki Thököly Imre vezényletével,

1682-ben pedig - török támogatással – sikerült is függetlenedniük a birodalomtól: létrejött a Felső-Magyarországi Fejedelemség, ezzel az ország négy részre szakadt.

Az európai politikai helyzet nem kedvezett az oszmánoknak

Ebben a környezetben menesztett követeket I. Lipót Isztambulba a vasvári béke megújítása érdekében, azonban a Porta a status quo fenntartására való törekvést gyengeségként értelmezte. Az oszmán birodalom nagyvezíre, Kara Musztafa - aki korábban Kijevet is megsarcolta – 1683 júniusában indult el Bécs ellen.

Kara Musztafa volt a birodalom utolsó nagy formátumú nagyvezíre Forrás: Wikimedia Commons

A merész hadjárat oka abban is keresendő, hogy a Porta pénzügyi kiadásainak jelentős részét a nemritkán szultánokat is megbuktató janicsárok és szpáhik zsoldja tette ki,

az új hódítások pedig - a vezír presztízsének növelése mellett - alkalmat biztosítottak a kincstár feltöltésére. Az európai politikai helyzet azonban nem kedvezett az oszmánoknak: XIV. Lajos spanyol ügyeivel volt elfoglalva, nem tudta lekötni a császári seregeket, I. Lipót pedig megállapodott a - szintén oszmán támadástól tartó – lengyel uralkodóval, III. (Sobieski) Jánossal: ha egyiküket török támadás éri, a másik megsegíti.

A török hadak Bécset ostromolják, 1683-ban Forrás: Wikimedia Commons

A nagyvezír serege létszámfölényben volt ugyan – egyes források 150 ezer katonáról beszélnek, bár ezt a történettudomány nem látja bizonyítottnak –, de Bécset a legutóbbi török ostrom óta nagymértékben megerősítették; a császári katonák fegyverzete legalább olyan jó volt, mint az oszmánoké – taktikai tudatosság és fegyelmezettség terén pedig egyértelműen a törökök fölött álltak.

A város emellett kívül esett azon a sugáron is, ahol a hagyományosan mindig a birodalom központjából felvonuló török seregnek még elég ideje maradt volna egy komoly ostromot végrehajtani a tél beálltáig.

A török csapatok menekülőre fogták

Kara Musztafa seregei július 14-én zárták körül a várost - I. Lipót udvartartásával ekkor már Linzben tartózkodott, és a lakók többsége is elmenekült. A törökök másfél hónapon keresztül lőtték Bécset, azonban ágyúik nagy része régi és rosszul karbantartott volt, így valódi eredményt nem tudtak elérni – ám lassan a védők is felélték készleteiket, egyes beszámolók szerint az éhínség miatt patkányhúst is kénytelenek voltak fogyasztani.

A török aknászok több helyen felrobbantották a városfalakat, a védők létszáma szeptember elejére mintegy ötezer főre apadt.

Győzelem Kahlenbergnél, 1683. szeptember 12-én Forrás: Wikimedia Commons

Az ostromról tudomást szerezve a lengyel király csapataival Bécs felé indult, szeptember 8-án a várostól 40 kilométerre levő Tulln térségében egyesültek Lotaringiai Károly seregével. A keresztény alakulatok szeptember 12-én reggel érkeztek a Bécs melletti Kahlenberg-hegyre. Sobieski csapataival az erdőben helyezkedett el, és egy kisebb lovasegységet küldött a török tábor felé. A nagyvezír úgy vélte, ez a keresztények fő ereje, ezért csapatai nagy részét utánuk küldte. A lengyel lovasok az erdőben megbújó fősereghez csalták a törököket, majd onnan kitörve fényes győzelmet arattak fölöttük.

A török csapatok fegyvereiket és hadfelszereléseiket hátrahagyva menekülőre fogták, azonban még így is mintegy ötezren fogságba estek és tízezren meghaltak.

A kudarcot vallott nagyvezír, Kara Musztafa megkapja a selyemzsinórt Belgrádban, 1683 decemberében Forrás: Wikimedia Commons

A csatavesztést követően Kara Musztafa megkapta a selyemzsinórt, a váratlan győzelmen felbuzdult Habsburgok, Velence és Lengyelország pedig XI. Ince pápa kezdeményezésére létrehozták a Szent Ligát a török elleni harcra. 1686-ban a Szent Liga felszabadította Budát, majd Nándorfehérvárt és Erdélyt is.

A döntő csatát végül csaknem napra pontosan tizennégy évvel a kahlenbergi győzelem után, 1697. szeptember 11-én Zentánál vívták,

ahol ismételten keresztény győzelem született: Savoyai Jenő seregei legyőzték II. Musztafa szultán csapatait. A törökellenes harcokat lezáró békét Karlócán kötötték 1699. január 26-án – ezzel véget ért a több mint másfél évszázados török hódoltság.

(MTVA Sajtóarchívum)