Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Egy anya és fia, akik megpróbálták a legtöbbet kihozni a második világháború barátságtalan és baljós karácsonyi ünnepéből, nem is sejthették, hogy szerény otthonukba hamarosan igazi karácsonyi csoda érkezik. Még hónapokkal korábban költöztek ki a városból az erdő mélyén lévő házikóba, azután, hogy a közeli Aachenben lévő otthonukat a szövetségesek bombatámadása lerombolta.
A gyermek Fritz számára a távoli faház a béke szigetét jelentette a második világháború szörnyű vérzivatarában.
A kis család magára maradt, mert a fiú édesapját, Hubertet (aki kenyeret sütött a német hadseregnek) még korábban behívták katonának, akkor, amikor a szövetségesek egyre közelebb nyomultak Németország határaihoz. Így Fritz és Elisabeth nem sok reményt fűzött ahhoz, hogy Hubertet is látni fogják a Szentestén.
A házuknak menedéket nyújtó Hürtgen-erdő békéje alig két héttel korábban szűnt meg, amikor Gerd von Rundstedt tábornagy a második világháború utolsó nagy német offenzívája során harminc hadosztályt indított el a közeli belgiumi Ardennek erdejében rejtőzködő amerikai katonák ellen.
A nyugati fronton – többek között a Vincken-kunyhó körül is – heves harcok törtek ki, mivel a szövetségesek kétségbeesetten próbálták visszaverni a meglepetésszerű német ellentámadást a hóviharos időben.
Miközben anya és fia épp a karácsony esti vacsorát készítették, hirtelen kopogás rémítette halálra őket; tudták, ugyanis, hogy a legközelebbi szomszédok kilométerekre vannak tőlük.
Elisabeth – Fritzzel az oldalán – remegő kézzel nyitott ajtót, a ház előtt három fiatal felfegyverkezett katona ácsorgott.
A katonák egyik társa súlyos megsebesülve a hóban feküdt. A katonák olyan nyelven beszéltek, amit sem az anya, sem pedig a fia nem ismertek. Fritz azonban rájött, hogy a váratlan látogatók valószínűleg amerikaiak lehetnek.
Szinte megbénultam a félelemtől, mert bár gyerek voltam, de ismertem a háború könyörtelen törvényét: aki segítséget és menedéket nyújt az ellenségnek, azt lelövik
– emlékezett vissza később Fritz, aki a Washington Post-nak mesélt élményeiről.
Elisabeth azt is tudta, hogy milyen kegyetlen büntetés jár azért, ha valaki amerikaiakat bújtat. De a hóban vérző katona elég fiatal volt ahhoz, hogy akár a fia is lehessen ezértmegsajnálta. Intett az amerikaiaknak, hogy lépjenek be az apró házba.
Fritz és az anyja ágyba segítették a súlyosan megsebesült fiatal férfit és ellátták a sebeit.
Az amerikaiak egyike sem beszélt németül, de Elisabeth az egyikükkel franciául tudott pár szót váltani. Az asszony ezután megpróbálta elosztani a szűkös karácsonyi vacsorát, ezért szólt a fiának, hogy „hozza Hermannt" is. Hermann egy kakas volt és az állatot arra az esetre hizlalták, ha Hubert hazaérne. Elisabeth Hermann Göringről nevezte el a kakast, mivel nagyon nem szívlelte a Harmadik Birodalom harsány és hetvenkedő második emberét.
Hirtelen újabb kopogást hallottak. Fritz gyorsan kinyitotta az ajtót és arra számított, hogy újabb, az erdőben eltévedt amerikaiakat lát majd. Ehelyett azonban
négy német katona állt az ajtóban, akik elszakadtak az egységüktől és menedéket kerestek a hideg elől.
Elisabeth kiment, hogy beszéljen az újonnan érkezettekkel és közölje velük, hogy szívesen látja őket éjszakára, de a fegyvereiket kint kell hagyniuk. A csoportot vezető fiatal Wehrmacht tizedes ezt nem akarta teljesíteni, de a házigazda szigorúan kitartott.
Szenteste éjszakája van és itt nem lesz lövöldözés
– közölte ellentmondást nem tűrő hangon Elisabeth a német katonákkal.
A németek a fegyvereiket végül a ház melletti farakás mellé tették, miközben az asszony visszatért a házba, ahonnan az amerikaiak fegyvereivel tért vissza.
Ezután mindannyian összegyűltek odabent, ahol az ellenségek kővé dermedve, néma csendben bámultak egymásra.
Valószínűleg mind azon tűnődtek, hogy vajon meddig tarthat ki ez a hirtelen jött átmeneti fegyverszünet közöttük.
Elisabeth, hogy oldja a tapintható feszültséget, gyorsan átvette az események irányítását, és a katonákat szorosan egymás mellé ültette. Közben rájött arra is, hogy a kakasból készült vacsorával valószínűleg nem fog jóllakni az ekkorára nőtt váratlan vendégsereg , ezért szólt a fiának, hogy szerezzen további hozzávalókat a készülő csirkeleveshez.
Gyorsan, hozz még krumplit és zabot
– parancsot Fritzre. – Ezek a fiúk éhesek, és az éhező ember könnyen dühös lesz."
A sebesült amerikai közben fájdalmasan felkiáltott, mire az egyik Wehrmacht-katona megvizsgálta. Kiderült, hogy
a háború előtt orvostanhallgató volt és megállapította, hogy a sebesült sok vért vesztett, majd közölte, hogy a fiatal fiúnak pihenésre és táplálékra van szüksége.
Ezután mindenki elkezdett megnyugodni A katonák élelmet kerestek a hátizsákjaikban, amit testvériesen megosztottak egymással. A Wehrmacht tizedes egy üveg vörösborral és egy vekni rozskenyérrel járult hozzá a karácsonyi vacsorához.
Hamarosan elkészült a leves is. Elisabeth lehajtotta a fejét és asztali áldást mondott. Fritz könnyeket látott az édesanyja szemében, de azt is észrevette, hogy néhány katona is csendben sírni kezdett. Bizonyára a távol lévő családjukra gondoltak és hálát éreztek, hogy nem kell harcolniuk karácsony estéjén.
A katonák másnap reggel már arra készültek, hogy visszatérnek a harcokba.Egy pár farúdból és Elisabeth egyik terítőjéből hordágyat készítettek, hogy eltudják szállítani a sebesült amerikait. Miközben az amerikai katonák egy térképet böngésztek, a német tizedes odalépett hozzájuk és megmutatta nekik, hogyan juthatnak vissza a saját vonalaikhoz. Ezután kezet ráztak és elindultak az ellenkező irányba.
Legyetek óvatosak, fiúk!
– szólt utánuk Elisabeth. – Azt akarom, hogy egyszer hazaérjetek, ahová tartoztok; Isten áldjon meg benneteket!"
A háború nemsokára véget ért és Hubert, a családfő is szerencsésen hazatérhetett. Fritz 1959-ben kivándorlt az Egyesült Államokba, majd később pékséget nyitott Honoluluban. Hubert 1963-ban halt meg, Elisabeth pedig 1966-ban követte.
Fritz mindig is remélte, hogy újra találkozhat az 1944-es karácsonyi látogatóikkal, bár tudta, hogy ennek nincs túl sok esélye.
Úgy gondolta, talán a nyilvánosság segíthet ebben. Egy még 1973-ban írt újságcikk nyomán, 1995-ben az egyik országos televíziós csatornának adott interjút, ahol elmesélte történetét az „Unsolved Mysteries" (magyarul „Megoldatlan Rejtélyek") című műsorban. Egy idősotthon lelkésze a műsor láttán visszaemlékezett az otthon egyik lakójára, Ralph Blank-re, aki egy hasonló történetet mesélt el neki.
A második világháborús veterán 1944-ben a 8. gyaloghadosztály őrmestereként szolgált.
Fritz 1996-ban Marylandbe repült, hogy találkozzon a 76 éves és akkor már rossz egészségi állapotban lévő Blank-kel. Azonnal felismerték egymást és felidézték közös estjüket, amikor a pokoli háború karácsonyán békében tölthették el a Szentestét. A találkozót meg is örökítették, ahol Ralph Fritzhez fordulva azt mondta: „Anyád mentette meg az életemet."
Egyetlen nő lelki ereje megtanította nekem, hogy mit jelent az emberekkel szembeni jószándék, mert ő az eszével és megérzéseivel megakadályozta a lehetséges vérontást
– beszélt Fritz egy évvel később a karácsonyi csoda tanulságairól. – Emlékszem anyára és arra a hét fiatal katonára, akik ellenségként találkoztak de barátként váltak el a háború pusztításának kellős közepén.
