1957. május 12-én délután fél négykor de Portago és Nelson mindössze 34 kilométerre volt a célvonaltól, amikor az észak-olasz Cavriana falu közelében egy egyenesbe értek. Az úton 250 kilométeres óránkénti sebességgel száguldottak, amikor valami kilyukasztotta a Ferrari bal első kerekét: valószínűleg egy (vagy több) fényvisszaverő sávjelző, az úgynevezett occhi di gatto (magyarul „macskaszem").
De Portagónak esélye sem volt arra, hogy jobbra fordítsa a száguldó járművet, amely a bal oldali járdaszegélynek csapódott és a levegőbe repült, ahol megpördült.
A sors iróniája, hogy az úttesttől legtávolabb álló nézők – akik azt feltételezték, hogy biztonságosabb távolságban állnak – haltak szörnyet vagy sérültek meg súlyosan a mindent és mindenkit letaroló Ferrari miatt.
A balesetben – a sofőrökön kívül – kilenc néző vesztette életét. Utóbbiak közül a legfiatalabb a hat éves Valentino Rigon volt, akinek kilenc éves húga, Virginia szintén meghalt.
A Ferrari színeiben egyedül versenyző Piero Taruffi hosszú pályafutása utolsó versenyén megszerezte az első helyet, és De Portago balesetének híre csak jóval a győzelem ünneplése után jutott el a bresciai célba. A Scuderia Ferrari összességében uralta a napot: a tizenhat leggyorsabb időből tizenkettőt a csapat versenyzői értek el. De néhány óra múlva már egyik győzelem sem számított. Ezután már senki sem beszél arról, hogy Taruffi megnyerte a pályafutása utolsó versenyét, mert csak a tragédiára és a közfelháborodásra emlékeztek.
A Mille Miglia minden további futamát azonnal törölték, ahogyan az összes többi nyilvános olaszországi közúti versenyt is.
Miközben a családok az elvesztett szeretteiket gyászolták, az olasz sajtó egyetlen emberre hárította a felelősséget: Enzo Ferrarira. A Vatikán hivatalos lapja, az Osservatore Romana újságírói és szerkesztői
Szaturnuszhoz, a mitológiai titánhoz hasonlították, aki megette a saját gyermekeit annak érdekében, hogy életben maradjon.
Ferrarit érzéketlen, hiperversenyző zsarnokként festették le, aki bármit feláldozna a győzelemért, beleértve az ártatlan életeket is. Dal Monte szerint azonban ennek éppen az ellenkezője igaz.
A Mille Miglián történt baleset valószínűleg a legrosszabb dolog volt, ami valaha is történt Enzóval
– mutatott rá Dal Monte. – Sajnos a halál az autóversenyzésben nem számított újdonságnak, de ezúttal más volt; nemcsak a felnőtt nézők estek áldozatul, hanem öt gyerek is.
Ferrari hamarosan valami sokkal rosszabbal találta szembe magát, mint a rossz sajtó vagy a gyötrődő lelkiismeret: tizenegy rendbeli emberöléssel vádolták meg. A helyzet eleinte kilátástalannak tűnt: az ügyészség által összeállított szakértői bizottság elmarasztaló jelentést készített, amely
azzal vádolta Ferrarit, hogy gondatlanul levágta a kanyarokat és olyan gumiabroncsokkal szerelte fel versenyautóit, amelyek nem feleltek meg a szabványoknak.
Dal Monte, aki könyvében Enzo peréről is ír, azt mondja, hogy az autógyártás egész története megváltozhatott volna, ha Ferrarit végül bűnösnek találják.
Ha Enzót bűnösnek találják, akkor börtönbe kerül és a gyárat bezárják
– magyarázta Dal Monte. – Ha ez megtörténik, akkor ma nincs Ferrari és nem hiszem, hogy túlzás lenne azt mondani, hogy ha bűnösnek találják, akkor a történelmet is másképp írták volna meg.
Hozzátette: nemcsak a Ferrari története, hanem az autók és minden bizonnyal az autóversenyzés története is másként alakult volna.
Több mint három évvel a tárgyalás után Ferrari meggyőzte a bírót, hogy hívjon össze egy új, valódi autóipari mérnökökből álló testületet, akik egy új jelentésben a „macskaszem" fényvisszaverőket okolták a balesetért és Enzót minden vádpont alól felmentették.