A magyar forradalom és szabadságharc egyetlen kétnapos ütközete

A kápolnai csata Than Mór festményén

Százhetvenöt éve, 1849. február 26-27-én vívták a magyar forradalom és szabadságharc egyetlen kétnapos ütközetét, a kápolnai csatát.

A szabadságharc egyetlen kétnapos csatája

 Az osztrák császári seregek 1848 végén döntőnek szánt támadást indítottak a magyar „lázadás” leverésére, a fővezér Alfred zu Windisch-Grätz herceg úgy vélte, Pest-Buda elfoglalásával véget vethet az ellenállásnak. Az Országos Honvédelmi Bizottmány feladta a fővárost és Debrecenbe tette át székhelyét, és úgy döntött, hogy

 a magyar erőket a Tisza természetes védvonala mögött összpontosítja.

 A honvédsereg egy része a legrövidebb úton, Szolnok és a Közép-Tisza felé vonult vissza, a Görgei Artúr vezette feldunai hadtest pedig a Duna bal partján észak felé indult. A sereg ketté válása miatt Windisch-Grätz két hétig nem indította meg a Debrecen elleni támadást, így sikerült a magyar védelmet megszilárdítani. 

Windisch-Grätz, a császári seregek parancsnoka a téli hadjárat és a szabadságharc alatt. Josef Kriehuber litográfiája, (1852)
Fotó: Wikimedia Commons/Josef Kriehuber

Görgei zseniális felvidéki hadjáratával kicsúszott üldözőinek gyűrűjéből, és csatlakozott a honvéd fősereghez, amely vezérének 1849. január 21-én a lengyel Dembinszky Henriket (Henryk Dembinski) nevezték ki.

A mogorva és titkolózó lengyel, aki hírnevét visszavonuló hadműveletben szerezte és győztes csatát sosem vívott, rendkívül népszerűtlen volt a magyar tiszti karban, gyors egymásutánban Perczel Mórral, Klapka Györggyel és Görgeivel is összeveszett, a haditervet helyismeret nélkül kezdte kidolgozni. 

Windisch-Grätz február közepén indult el seregével, de erői egy részét hátra kellett hagynia a főváros védelmére, utánpótlásvonalai pedig egyre hosszabbra nyúltak.

 Dembinszky az összevont sereggel akart lecsapni az osztrákokra, így a Tiszán átkelve indult Eger felé. Windisch-Grätz azonban a vártnál előbb érte el a Tarna völgyét, ahol a két hadsereg összetalálkozott, így a szabadságharc egyetlen kétnapos csatájára Kápolnánál 1849. február 26-27-én mindkét fővezér számára váratlanul került sor.

 

Dembinszky csak késve adta ki a parancsot

A nagyobb meglepetés Dembinszkyt érte, aki csapatait még nem tudta összevonni, a főparancsnoksága alatt álló három hadtest kilenc hadosztályából (mintegy 35 ezer ember) mindössze négy állt a Tarna vonalán, 17 ezer katonával, a többi még jóval hátrébb, fél-egynapi járásra volt. 

Ráadásul a hadtestparancsnokok nem tartózkodtak csapataiknál, és mire a hadállás központját képező Kápolnára érkeztek, már kialakult helyzettel szembesültek.

Henryk Dembiński, a lengyel származású magyar fővezér a kápolnai csatában
Fotó: Wikimedia Commons/Kurowski, Józef Szymon 

 

A Kálnál harcoló Szekulits István vezette hadosztály és a Kápolnánál küzdő Máriássy-hadosztály tartani tudta hadállásait, de a Poeltenberg-hadosztály Aldebrőt feladva kénytelen volt Kerecsend felé visszavonulni. Dembinszky csak késve, a csata első napjának estéjén adta ki a parancsot a hátrébb lévő hadosztályok előre vonására, s másnap reggelre csak Aulich Lajos hadosztálya érkezett meg. A jobbszárnyat vezető Klapka elmulasztotta a siroki szoros lezárását, így Franz Schlick altábornagy addig elszigetelt hadteste az oldalába került. 

A háromszoros túlerőben lévő császáriak kiszorították Verpelétről, a jobbszárny parancsnokságát átvevő Görgei ezért visszavonulásra kényszerült.

A magyar állás kulcsát képező Kápolna ellen egy császári gyalogosdandár indult rohamra, hogy kettészakítsa az arcvonalat, és a magyar ütegek tüze ellenére áttört a Tarna hídján. Kiverésükre Dembinszky több ellentámadást rendelt el, ám azok nem jártak sikerrel, végül ő maga állt az olasz legénységű 16. Zanini gyalogezred 2. zászlóaljának élére. Sikerült is behatolnia a faluba, de a házakból érkező golyózáporban a roham elakadt, a fővezér is könnyebben megsebesült, és csak kis híján kerülte el a fogságba esést.

 

Lényegében visszavonta az áprilisi törvényeket

Kápolna végleg a császáriak birtokába került, és Dembinszky elrendelte a bekerítéstől fenyegetett sereg számára a visszavonulást. Győztesnek egyik fél sem mondhatta magát, a magyar sereg rendezetten hátrált, morálja töretlen maradt. 

A csata másnapján, február 28-án könnyedén verték vissza az üldözőket Mezőkövesdnél, de az ellentámadást az óvatoskodó Dembinszky nem engedélyezte, a sereget visszavonta a Tisza bal partjára.

A kápolnai csata Than Mór festményén
Fotó: Wikimedia Commons/Than Mór

A csatatér a győzelmi lázban égő Windisch-Grätz birtokába került, aki túlzó diadaljelentésében arról számolt be az Olmützbe menekült udvarnak, hogy „a lázadó csordákat... szétvertem, néhány napon belül Debrecenben leszek”. A fiatal I. Ferenc József császár abban a hitben, hogy ezzel letörték a magyar ellenállást, március 4-én kibocsátotta az olmützi (oktrojált) alkotmányt, amely  a „szabad, önálló, oszthatatlan és felbonthatatlan alkotmányos ausztriai örökös monarchia” koronatartományának nyilvánította az önálló királyságként megszüntetett Magyarországot és lényegében visszavonta az áprilisi törvényeket.

A honvédsereg eközben megkezdte a felkészülést a dicsőséges tavaszi hadjáratra. 

A március 3-i tiszafüredi haditanácson – a Honvédelmi Bizottmányt képviselő Szemere Bertalan jelenlétében – a társai nevében is beszélő Görgei alkalmatlannak minősítette Dembinszkyt a fővezérségre és elmozdítását követelte. Ez zendülésnek számított, de mivel a javaslatot minden főtiszt támogatta, Szemere felfüggesztette a lengyel tábornokot, helyére ideiglenesen Görgeit nevezte ki. Másnap a táborba érkező Kossuth jóváhagyta Dembinszky leváltását, s március 8-án Vetter Antalt tette meg fővezérnek.

A kápolnai csatát Than Mór festményen örökítette meg, 1999-ben a Heves vármegyei Kápolnán felavatták a csata emlékművét.

 

(MTVA Sajtóarchívum)