Jean Bernadotte néven született 1763. január 26-án a Pireneusokhoz közeli Pau városában, egy ügyvéd öt gyermeke közül legfiatalabbként. Nevéhez nem sokkal születése után adták hozzá a Baptiste keresztnevet, hogy megkülönböztessék szintén Jean nevű bátyjától, majd már marsallként a Jules-t is hozzáragasztotta, a császár iránti tisztelet jeleként. Jogi tanulmányait 17 évesen, apja halála után félbe kellett hagynia, s hogy megélhetését biztosítsa, beállt a hadseregbe.
Katonai pályája gyorsan ívelt felfelé: az egyszerű közlegény 1789-ben, a forradalom kitörésekor már a nem hivatásos tisztek számára elérhető legmagasabb rangot viselte.
A forradalmi időkben rátermettsége, kiváló katonai képességei miatt villámgyorsan haladt felfelé a ranglétrán, emberei bálványozták: amikor ezrede egy alkalommal már-már megfutamodott, vállbojtját eléjük vetve így kiáltott fel: ha szégyent hoztok rám, nem akarok a parancsnokotok lenni - mire a katonák ellentámadásba lendültek.
Bernadotte ekkoriban radikális köztársaságpárti nézeteket vallott, a jakobinusokkal is kiváló kapcsolatokat ápolt, sőt a legenda szerint mellkasára „Halál a királyokra” feliratot tetováltatott, amit aztán koronás főként már rejtegetnie kellett – erre azonban bizonyíték nincs.
Napóleonnal először 1797-ben került kapcsolatba, amikor télvíz idején az Alpokon átkelve vitt erősítést az Itáliában hadakozó kis korzikainak, akivel gyorsan össze is vesztek. Bernadotte-ot ezután Bécsbe küldték követnek, 1799 nyarán, a Direktórium bukása előtt rövid ideig hadügyminiszter volt. Viszonya Napóleonnal ekkorra megenyhült, olyannyira, hogy 1798-ban Napóleon egyik bátyjának sógornőjét vette feleségül, s a kiterjedt famíliába házasodva elnyerte a leendő császár teljes bizalmát. Az 1799. novemberi hatalomátvételben nem vett részt, a puccs után államtanácsos, majd Hannover kormányzója, a császárság 1804-es kikiáltása után a tizennyolc új marsall egyike lett.
Az 1805-ös austerlitzi csatában a győztes francia csapatok egyik fővezére volt, Napóleon ezt követően hercegi címet adományozott neki. Még a császár haragját is túlélte, amikor a jénai csatába késve érkezett, az 1809-es wagrami csatában viszont ismét leszerepelt és a csatatéren mentették fel parancsnoki tisztségéből.
Élete 1810-ben vett alapvető fordulatot, amikor ölébe hullott a svéd korona. I. Sándor orosz cár az előző évben elfoglalta a svédek által uralt Finnországot, a svéd tisztikar pedig júniusban letette a kudarcért felelőssé tett IV. Gusztáv Adolfot.
A trónra emelt XIII. Károlynak azonban nem voltak utódai és mentális képességei is hanyatlásnak indultak, ezért az orosz veszélytől tartva a svéd parlament Napóleon támogatását élvező trónörököst keresett. A császár – akinek közvetlen családtagjai ültek a spanyol, a nápolyi, a vesztfáliai és a holland trónon – mostohafiát, Eugene de Beauharnais-t, Joséphine császárné fiát javasolta. A svéd követnek ez nem tetszett, inkább Bernadotte helyzetét félreismerve önhatalmúlag a háttérbe szorított marsallnak ajánlotta fel a koronát, amit Napóleon némi habozás után jóváhagyott.
Bernadotte 1810 novemberében Stockholmba utazott, ahol formálisan is svéd trónörökös, koronaherceg lett és áttért az evangélikus hitre.
A teljes szívvel új hazáját szolgáló Bernadotte 1812-ben Franciaország ellenében Oroszországgal kötött szövetséget, a következő évben a franciaellenes koalíció tagjaként Észak-Németországban honfitársa, Ney marsall ellen hadakozott, megsarcolta a rivális, franciabarát Dániát, amely kénytelen volt lemondani Norvégiáról. Ezzel kezdődött a svéd és a norvég királyság uniója, mely egészen 1905-ig fennállt. Bernadotte nevéhez fűződik az első norvég alkotmány kiadása, Európa negyedik legrégibb alkotmánya a korszakban szokatlanul nagy hatalmat biztosított a norvég parlamentnek, amelynek épülete előtt ma XIV. Károly János lovas szobra áll.
Bernadotte 1818. február 5-én, XIII. Károly halála után lett XIV. Károly János néven Svédország, III. Károly János néven Norvégia királya. Uralkodása alatt a korábban expanzív, terjeszkedő svéd külpolitika helyébe a nagyhatalmak között egyensúlyozó, a konfliktusokat kerülő politika lépett, energiáit a belügyekre fordította.
Jelentős reformokat eszközölt az addig perifériának számító, a kontinens nyugati részéhez képest elmaradott területeken.
Bevezette az egységes polgári és büntetőtörvénykönyvet, fejlesztette az oktatást, támogatta az iparosítást, igyekezett letörni a még mindig aktív céhek befolyását, bankokat hozott létre, törekedett arra, hogy a parlamenttel egyetértésben kormányozzon.
Élete végén már egyre autokratikusabb rendszert igyekezett kiépíteni, többek közt Európa egyik legszigorúbb cenzúratörvényét fogadtatta el.
A zord időjárást és a Párizshoz képest provinciális Stockholmot képtelen volt megszokni: palotáját szinte egyáltalán nem hagyta el, az ügyeket még nyáron is fűtött szobájából intézte, svédül sem tanult meg, hiányolta a kifinomult francia konyhát, az ehetetlennek talált ételek helyett rendszeresen főtt tojással csillapította éhségét.
Állandóan merényletektől tartott, talán nem is alaptalanul attól félt, hogy az elűzött IV. Gusztáv Adolf vagy leszármazottai megpróbálnak visszatérni a trónra. Fiának, Oszkárnak azonban már a svéd volt anyanyelve, apja svédnek neveltette, a svéd trónon a mai napig a forradalmárból lett király egyenes ági leszármazottai ülnek.
(MTVA Sajtóarchívum)