A magyar átokminta néven elhíresült formula

A protestáns gályarab prédikátorok

Háromszázötven éve, 1674. április 4-én ítélte el a Wesselényi-összeesküvés bukása után felállított pozsonyi rendkívüli törvényszék a színe elé idézett, protestáns hitüket megtagadni nem hajlandó lelkészeket és tanítókat, akik közül több tucatnyian gályarabságra kerültek.

Magyar átokminta néven híresült el a formula

A reformáció kezdete után, a 16. század elejétől a katolicizmus visszaszorult Európában. Ezzel egy időben kezdődött az ellenreformáció, amelynek célja a katolikus egyház megújulása, belső megreformálása, az elvesztett pozíciók visszaszerzése, a protestantizmus elleni küzdelem volt. A kontinens következő évszázadait a vallásháborúk, vallásüldözések sorozata jellemezte.

A mohácsi csata után belviszályok dúlta, a török hódítástól fenyegetett, idővel három részre szakadt Magyarországon a reformáció térhódítása gyors és jelentős volt. Az ellenreformáció elindítása a királyi Magyarországon Oláh Miklós esztergomi érsek nevéhez fűződik, aki megkezdte a katolikus egyház újjászervezését és jezsuitákat hívott be. 

A katolikus megújulás vezéralakja Pázmány Péter lett, aki a főúri családok jelentős részét visszatérítette a katolikus vallásra, kiépítette a katolikus oktatási intézményeket, papneveldéket.

 A katolikus Habsburgok a kezdetektől felléptek a protestantizmus ellen, amelyben fenyegetést láttak a birodalom egységére, és a 17. század második felében már erőszakos eszközöket is igénybe vettek ellenük.

Wesselényi-összeesküvés: korabeli ábrázolás a kivégzésről. Sokan később aláírták a „magyar átokminta" néven elhíresült formulát
Fotó: Giovanni Andrea Angelini Bontempi, C. Otthoffer

Az 1664-ben a fényes szentgotthárdi győzelem után kötött szégyenletes vasvári béke, amely a török kezén hagyta minden hódítását, Magyarországon általános felháborodást okozott. 

Az elégedetlen főurak szervezkedését, a Wesselényi-összeesküvést a Habsburgok leleplezték, s bár annak vezetői jórészt katolikusok voltak, az alkalmat a protestánsokkal való leszámolásra használták fel. 

A protestáns történetírásban „gyászévtizedként” emlegetett 1670-es években a vagyonelkobzással járó hűtlenségi perekkel igyekeztek a mindig kongó kincstárat feltölteni, újult erővel folytatódott a protestáns templomok elvétele, a lelkészek és tanítók üldözése. A helyzetet jól jellemzi a Kollonich Lipót későbbi esztergomi érseknek, az abszolutista berendezkedés tántoríthatatlan hívének tulajdonított mondás: „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végre katolikussá teszem”.

 

A vád: hűtlenség, lázadásra való felbujtás

Szelepcsényi György esztergomi érsek királyi helytartóként 1673-ban rendkívüli törvényszéket (iudicium delegatum extraordinarium) állíttatott fel Pozsonyban, amely elé akkor 33, majd 1674. március 5-re immár 700-nál is több evangélikus és református lelkészt, iskolamestert, tanítót, kántort idéztetett be az ország egész területéről, többeket a török hódoltságból, a Dunántúlról és a Duna-Tisza közéről. A vád ellenük hivatalosan nem vallásuk, hanem magatartásuk, azaz hűtlenség, lázadásra való felbujtás és a törökkel való összejátszás volt. Ezt többek között azzal „támasztották alá”, hogy 

ócsárolták a katolikus vallást és így a királyt is, megszentségtelenítették a templomokat, összeköttetésben álltak a lázadókkal (a Wesselényi-összeesküvés tagjaival) és a törökkel, a Habsburgok ellenségeit az ország elfoglalására buzdították.

A protestáns gályarab prédikátorok
Fotó: Wikimedia Commons

A bíróság előtt mintegy háromszázan jelentek meg, ugyanis sokan Erdélybe, Törökországba és Németországba menekültek. Bizonyítási eljárásra nem került sor, az egy hónapig tartó per végén, 1674. április 4-én a törvényszék a vádlottakat fej- és jószágvesztésre ítélte. Azok, akik beismerték bűnösségüket és katolizáltak vagy lemondtak hivatásukról, kegyelmet és szabadságot nyertek, ha csak a bűnösségét elismerő nyilatkozatot írták alá, külföldi száműzetésbe távozhattak. 

Az ígérgetések, fenyegetések és kényszerítés hatására sok elítélt megingott hitében és beadta a derekát, aláírták a „magyar átokminta” néven elhíresült, huszonkettő tételből álló katolikus hitformulát.

Ezt végül 92-en tagadták meg, de a kivégzéseket nem hajtották végre, az ítéletet I. Lipót király a protestáns hatalmak, Hollandia és több német fejedelemség nyomására, és mert az udvar nem akart mártírokat, várfogságra változtatta. A 67 főre fogyatkozott csoportot különböző várbörtönökbe szállították, ahol megalázó módon bántak velük. Az áttérést még mindig megtagadó 42 prédikátort 1675 márciusában Pozsonyból gyalog hajtották Triesztbe, ahol fejenként 50 aranyért gályarabnak adták el őket, közülük csak 32 ért Nápolyba.

 

Hivatalosan is ártatlannak minősítették őket

A prédikátorok sorsa nagy visszhangot keltett Európa protestáns országaiban, gyűjtés indult kiszabadításuk érdekében, s a bécsi holland követ le is tette a fejenként száz talléros váltságdíjat. 

A németalföldi államtanács utasítására az éppen a Földközi-tengeren, a franciák ellen hadakozó Michier de Ruyter admirális 1676. február 11-én flottájával horgonyt vetett a nápolyi kikötő előtt és hajói fedélzetére vette a még életben lévő, hivatalosan is ártatlannak minősített huszonhat gályarabot – ez a nap gályarabok szabadításának emléknapja a magyar református egyházban.

 A tengernagy így fogadta a rabokat: „sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.” A prédikátorokat angol hajók Velencébe vitték, ahonnan protestáns országokba távoztak, később többen hazatérhettek Magyarországra.

Michier de Ruyter admirális vette hajói fedélzetére a még életben lévő, hivatalosan is ártatlannak minősített 26 gályarabot 
Fotó: Wikimedia Commons

Két volt gályarab prédikátor még 1676-ban megjelentette emlékiratait.

 Debrecenben 1895-ben emlékoszlopot állítottak, amelyet 1991-ben Szent II. János Pál pápa magyarországi látogatása során, a kiengesztelődés jeléül megkoszorúzott. A gályarabok történetét dolgozta fel Moldova György Negyven prédikátor című regényében.

 

(MTVA Sajtóarchívum)