Az angol királyok már a középkor folyamán megszerezték a hatalmat az ország felett, amelynek lakosai megmaradtak katolikusnak, szemben a protestáns hitre térő VIII. Henrik többi alattvalójával. A vallási különbségek később csak mélyítették a szakadékot Írország és a birodalommá gyarapodó Egyesült Királyság között.
A függetlenségre vágyó írek ugrásra készen várták az ideális történelmi pillanatot, amikor felkelhetnek az angolok ellen. Az egyik ilyen lehetőség a napóleoni háborúk idején jött el, amikor készek voltak a francia császár mellé állni, amennyiben átkelne a La Manche csatornán, hogy megszállja a szigeteket. A következő kecsegtető lehetőséget a 20. század eleje hozta el.
Lehetőség az elszakadásra
Az ír nacionalisták az első világháború kellős közepén, 1916-ban látták elérkezettnek a pillanatot, hogy lépéseket tegyenek a függetlenség irányába. Húsvéthétfőn Patrick Pearse és Tom Clarke vezetésével az Ír Köztársasági Testvériség és más szervezetek fegyveres tagjai elfoglalták Dublin stratégiai pontjait és kikiállították az Ír Köztársaságot.
A német fegyverekkel felszerelkezett felkelők körülbelül egy hétig tartották magukat a lázadás elfojtására érkezett brit erőkkel szemben. A hatóságok halálra ítélték és kivégezték a felkelés vezetőit, további ezreket pedig bebörtönöztek. A szigorú ítéletek felkorbácsolták az ír közvéleményt, amelynek hatására még erősebb ellenszenv alakult ki az angol uralom ellen.
Az írek ellenérzésüknek a szavazófülkében is hangot adtak. Az 1918-as választásokon a Sinn Féin nevű párt az ír képviselőknek fenntartott helyek döntő többségét megszerezte. A párt küldöttei azonban, szakítva az addigi hagyományokkal, nem foglaltak helyet az Egyesült Királyság parlamentjében, helyette megalakították az első ír parlamentet, amely „First Dáil” néven került bele a történelemkönyvekbe.
A frissen megalakult testület 1919 januárjában ült össze és első intézkedései közé tartozott, hogy megerősítette a húsvéti felkelés során deklarált függetlenségi nyilatkozatot. Mindemellett igyekeztek nemzetközi kapcsolatokat építeni és passzív ellenállásra sarkallni az íreket.
Hiába próbáltak példát statuálni az angolok, az ír mozgalmak eltökélték, hogy lerázzák magukról a korona béklyóit. 1919-ben megalakult az IRA, vagyis az Irish Republican Army (Ír Köztársasági Hadsereg), amely tagjai, tanulva elődjeik hibáiból, készek voltak új stratégiával szembeszállni a brit haderővel. A taktikájuk lényegében gerillahadviselésre korlátozódott, de a polgárok éhségsztrájkokat és demonstrációkat is tartottak az országban.
Célkeresztben a rendőrség
Az IRA tagjai helyi, egymástól független sejtekbe szerveződve hajtottak végre különféle rajtaütéseket és merényleteket, melyek célpontjai a helyi brit közigazgatás központjai voltak. Főként az Ír Királyi Rendőrség laktanyáit támadták, elsősorban azért, hogy fegyverekhez jussanak, másodsorban pedig a szervezet egyfajta szimbóluma volt az elnyomásnak.
Nem volt elhanyagolható szempont az sem, hogy az egyre sokasodó rajtaütések következtében 1920 elején komolyan meggyengült az angol ellenőrzés az országban.
A mindenre elszánt írekkel szemben az Egyesült Királyság kormánya egyre elkeseredettebb lépésekre kényszerült. Az eszkalálódó konfliktust az angolok nehezen tudták kezelni, melyet az általuk elkövetett brutális megtorlások és kínzások tükröznek a legjobban. Bár felszámolni nem tudták, az ellátmányhiánnyal küzdő IRA-nak komoly veszteségeket okoztak a brit csapatok.
A kimerült felek 1921 decemberében zárták le a konfliktust, melynek értelmében 1922-ben megalakult az önálló Írország. Keserédes volt az öröm az írek számára, hiszen ez még nem jelentett teljes szakadást a koronától, az államforma monarchia maradt.
Ráadásul Írország északi részét az Egyesült Királyság nem engedte ki a fennhatósága alól. A végső szakításra a korona és az Ír Szabadállam között 1948. április 18-án került sor, innentől kezdve a megalakuló Ír Köztársaság nem volt tagja többé a Brit Nemzetközösségnek.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.