A leghosszabb nap, ami megpecsételte Hitler sorsát: ma van a normandiai partraszállás évfordulója

Június 6-a a normandiai partraszállás évfordulója

Fotó: Wikimedia Commons

1944. június 6-ának hajnalán, szemerkélő esőben, és a La Manche-csatorna szél által felkorbácsolt hullámainak hátán bukdácsolva tartott minden idők legnagyobb inváziós flottája a kora reggeli szürkületbe burkolózó francia partok felé. A normandiai partraszállás nyolcvanadik évfordulója a második világháború egyik legjelentősebb eseménye, az Overlord hadművelet emléknapja. A sorsdöntő D-napon, 1944. június 6-án az angolszász szövetségesek támadóerőinek első hulláma a pocsék idővel dacolva és véres veszteségek árán vetette meg lábát a normandiai fövenyen, halálos satuba szorítva ezzel Adolf Hitler Harmadik Birodalmát. Amikor a viharos tengeri úttól megviselt szövetséges katonák első hulláma átázva, és derékig érő vízben gázolva igyekezett minél előbb partot érni a német védők pusztító géppuskatüzében, még minden kétesélyesnek számított.

„Higgye el Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz… Németország sorsa akkor dől el … a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap.”

(Erwin Rommel német vezértábornagy a segédtisztjének, 1944. április 22-én)

 

Súlyos kétségek között adta ki Eisenhower tábornok a D-nap támadási parancsát

 

1944.június 5-én kora délután súlyos kétségek gyötörték az angolszász szövetséges haderő főparancsnokát, Dwight D. Eisenhower hadseregtábornokot az inváziós erők londoni főhadiszállásán. A tábornok rosszkedvét a meteorológiai előrejelzések okozták, amelyek az elkövetkező hétre egyre erősödő szelet, viharos időt és esőt jósoltak a La Manche csatorna térségében. 

Az időjárás pár nappal korábban fordult kedvezőtlenre, és a legújabb prognózisok sem kecsegtetettek sok jóval. 

Dél-Anglia partvidékén ezekben az órákban közel hárommillió katona várta a világtörténelem legnagyobb tengeri inváziós művelete, az Operation Overlord (Hűbérúr-hadművelet) megindítására vonatkozó parancs kiadását. A grandiózus hadművelet bő fél évig tartó előkészítése során rengeteg, addig még nem tapasztalt tervezési, logisztikai és technikai kihívással kellett megbirkóznia a normandiai partra szállás levezénylésére felállított közös brit-amerikai törzsnek. 

A D-nap volt a világtörténelem legnagyobb partraszálló hadművelete
Fotó: Wikimedia Commons/U.S. Navy Photo

Egyetlen hadművelet sikere sem függött ugyanis annyira az időjárástól, mint a normandiai partraszállásé. Az invázió kezdőnapja, a D-nap meghatározásához több egymással szorosan összefüggő tényezőre is figyelemmel kellett lennie a tervezőknek. A partraszállás napjának kijelölése egyrészt a Hold fázisától, valamint ehhez kapcsolódva az alacsony dagályszinttől, másrészt pedig a valószínűsíthetően leginkább viharmentes időszaktól függött. A parancsnokság mindezek figyelembevételével tűzte ki június 6-ra az invázió kezdőnapját,

 ám az egyre romló idő kétségessé tetette, hogy elindulhat-e a hatalmas partraszálló armada. 

Az inváziós flotta kijelölt parancsnoka, Sir Bertram H. Ramsay tengernagy a friss prognózisok ismeretében egyenesen az akció lefújását és a D-nap elhalasztását javasolta a főparancsnoknak. 

Sir Ramsay tengernagy (bal oldalon) az inváziós flotta parancsnoka a rossz idő miatt a hadművelet elhalasztása mellett kardoskodott
Fotó: Royal Navy Archive

Eisenhower pontosan tudta, hogy ha elfogadja a brit tengernagynak az adott körülmények között több mint észszerűnek látszó javaslatát, akkor a hadműveletet legalább egy hónappal el kell halasztani. Egy hónap pedig nagy idő, és Eisenhower attól tartott, hogy ebben az esetben a német hírszerzés rájöhet arra, hogy Normandia lesz az inváziós haderő valódi célpontja. A szövetségesek addig ugyanis mindent elkövettek, hogy a németek figyelmét a csatorna legkeskenyebb pontján fekvő Pas-de-Calais kikötővárosára irányítsák. A gondosan megtervezett Operation Fortitude (Bátorság-hadművelet) volt a történelem egyik legnagyobb szabású megtévesztő akciója. Abból a célból, hogy elhitessék a németekkel, hogy az inváziós flotta Dover és Pas-de Calais között fog átkelni a csatornán, egész seregtesteket gyakorlatoztattak Dover térségében, valamint teherautó és harckocsi makettekből álló hatalmas álösszpontosítási körleteket építettek ki a térségben. 

Dwight D. Eisenhower hadseregtábornok (a képen középen) a szövetsége erők főparancsnoka  ejtőerős bevetésre készülő deszantosokkal beszélget 1944. június 5-én
Fotó: National Archive World War II.

A szövetséges légierő pedig számos bevetésben támadta Calais-t és az odavezető vasútvonalakat, valamint közutakat azt a látszatot keltve, hogy az inváziós erők itt fognak partra szállni. 

Eisenhower azonban nem lehetett biztos benne, hogy ha elhalasztják a partraszállást, a németek mégsem fognak-e rájönni az invázió valós célpontjára, 

oda csoportosítva a nyugati fronton állomásozó összes ütőképes magasabb egységüket. Amikor a főparancsnok délután egy olyan friss meteorológiai előrejelzést vett kézhez, mely szerint másnap délelőtt átmeneti javulás várható az időjárásban, végleges döntésre jutott és kiadta a parancsot az invázió másnapi elindítására.

Rommel pontosan ráérzett, hogy Normandia lesz a szövetségesek célpontja

 

Június 6. előtt azonban nemcsak Londonban, hanem az OKW (Oberkommando der Wehrmacht, Német Véderő Főparancsnokság) Berlinhez közeli zosseni főhadiszállásán is ideges, feszült hangulat uralkodott. A nyugati front főparancsnoka, a nyugdíjból visszahívott porosz arisztokrata marsall, Gerd von Rundstedt vezértábornagy - aki mindig is tartott az angolszász szövetségesektől –, szkeptikus volt, hogy a rendelkezésére álló erőkkel képes lesz-e feltartóztatni, és visszaszorítani a tengerbe a partraszálló brit-amerikai inváziós csapatokat. Rundstedt szintén szkepszissel viseltetett az Atlanti Falnak nevezett és Norvégiától Dél-Franciaországig kiépített német védelmi vonal megbízhatóságával kapcsolatban, 

amit sokkal inkább „Goebbels gigantikus blöffjének”, mintsem a szövetségesek feltartóztatására alkalmas valódi védővonalnak tartott.

Gerd von Rundstedt vezértábornagy (a kép bal szélén) Mussolini és Hitler társaságában
Fotó: Bundesarchiv/O.Ang.

Noha az atlanti fal Pas-de-Calais térségében erősnek és jól kiépítettnek számított, de más szakaszokon gyakorlatilag nem is létezett. Von Rundstedt vezértábornagy amikor 1942-ben átvette a nyugaton állomásozó német csapatok feletti parancsnokságot, csak mindössze harminc hadosztály felett rendelkezett, amit teljesen elégtelennek tartott egy esetleges angolszász invázió feltartóztatásához. 

A keleten elszenvedett sorozatos vereségek miatt Németország 1943-tól tartós defenzívába szorult. 

A szovjet Vörös Hadsereg nagyszabású ellentámadásai és a szövetségesek olaszországi hadművelete miatt az OKW ezért csak akkor küldött újabb csapaterősítéseket nyugatra, amikor 1944 elején bizonyossá vált a rövidesen bekövetkező franciaországi partraszállás. Noha június első napjaiban von Rundstedt már 57 hadosztállyal számolhatott, de ezek elhelyezését tekintve korántsem volt egyetértés a nyugati front német parancsnokai között. 

Erwin Rommel vezértábornagy megszemléli az Atlanti Fal egyik tüzelőállását
Fotó: Wikimedia Commons/Bundesarchiv

A nemegyszer éles viták tárgya az volt, hogy vajon hol várható az inváziós erők partra szállása. Von Rundstedt vezértábornagynak az volt a meggyőződése, hogy a szövetséges haderő Pas-de-Calais-nél kísérli meg a partra szállást, mert ez kínálja a legrövidebb tengeri útvonalat Angliából a kontinensre, és innen kitörve Németország határai is könnyeben elérhetők. Vele szemben az észak-afrikai harcok hőse, Erwin Rommel vezértábornagy úgy vélte, hogy a szövetséges armada Normandiában fogja megkísérelni az erős inváziós hídfőállás kiépítését. Rommel ugyanis még az észak-afrikai harcok alatt kitűnően kiismerte egykori ellenfele, Bernard Law Montgomery tábornagynak, a partraszálló erők főparancsnokának gondolkodásmódját. 

Bernard Law Montgomery tábornagy, a partraszálló erők főparancsnoka
Fotó: Wikimedia Commons

A „Sivatagi Róka” pontosan tudta, hogy az óvatos „Monty” csak a széles sávon megindított támadásokat preferálja, és mi sem áll tőle távolabb, minthogy a jól megerődített és szélesebb hadmozdulatokra tejesen alkalmatlan Pas-de Calais-t támadja meg. 

Éppen ezért logikai úton jött rá, hogy a szövetséges invázió legalkalmasabb helyszíne Normandia lehet.

Rommel vezértábornagy azzal is tisztában volt, hogy csak akkor nyílik esélyük a sikerre, ha a szövetséges erőket legkiszolgáltatottabb helyzetükben, a partraszállás közben támadják meg legütőképesebb erőikkel, a páncéloshadosztályokkal. Éppen ezért azt szorgalmazta, hogy valamennyi bevethető német páncéloserőt közvetlenül a normandiai partoknál vonják össze, hogy azonnal bevethetővé váljanak, amint a partoknál felbukkannak a szövetségesek. 

Rommel (a kép bal szélén) és Rundstedt (a kép közepén) eltérően vélekedtek a szövetséges partraszállás zónájáról
Fotó: Bundesarchiv/Jesse

Az OKW hadműveleti osztályának vezetője, Alfred Jodl vezérezredes és törzstisztjei viszont Rommellel szemben szintén a Pas-de-Calais-i partra szállást tartották a legvalószínűbbnek. Von Rundstedt az általa szűk körben csak „Bubi marsallként” emlegetett Rommel tábornagy javaslatát súlyos hazardírozásnak minősítette arra hivatkozva, hogy semmi sem bizonyítja az invázió normandiai helyszínét. Abban mindkét tábornagy egyetértett, hogy a páncéloshadosztályokat egyben kell tartani, de Rundstedt a hadosztályokat a parttól jóval távolabb, 50-100 kilométere állomásoztatta volna, hogy csak akkor vessék be ezeket, amikor már véglegesen bebizonyosodott, hogy melyik partszakasz az invázió fő csapásvonala. Mint minden más hasonló helyzetben, Hitler nélkül azonban a tábornokok nem hozhattak végleges döntést.

A „leghosszabb nap” döntő fordulatot hozott a második világháború menetében

Hitler, noha ösztönösen úgy érezte, hogy Rommelnek lehet igaza, a szokásától eltérően most mégis hagyta magát meggyőzni a többi tábornoktól. A kialakult vitában a Führer azt a kompromisszumos döntést hozta, hogy három páncéloshadosztályt helyezzenek Rommel B hadseregcsoportjának alárendeltségébe, viszont a többi páncélos magasabb egységet Rundstedt javaslata szerint a parttól jóval távolabb vonják össze.

 Egyben azt is elrendelte, hogy ezeket a páncélos alakulatokat kizárólag csak a személyes engedélyével lehessen harcba vetni.

Mint utóbb kiderült, ez volt a létező legrosszabb döntés, mert Rommel nem jutott elegendő erőhöz, von Rundstedtnek, mint a nyugati front főparancsnokának pedig gyakorlatilag nem maradt semmiféle diszpozíciója a páncéloserők önálló bevetésére.

A D-napi bevetésre készülő deszantosok. A németeket meglepetésként érte az ejtőernyősök június 6-i hajnali támadása
Fotó: U.S. Army Photo/Signal Corps

Június első napjaiban a La Manche csatorna felett kitört vihar miatt a németek átmenetileg fellélegeztek, mert biztosra vették, hogy a rossz időnek köszönhetően nem kell azonnali támadástól tartaniuk. Rommel tábornagy ezért június 5-én rövid szabadságra haza is utazott Németországba, hogy együtt ünnepeljék meg felesége születésnapját. Amikor a nyugati front főparancsnokát június 6-án kora hajnalban azzal riasztották fel álmából, hogy Normandia térségében ellenséges ejtőernyős alakultok értek földet, von Rundstedt hajnali négykor általános riadót rendelt el. Kora reggel futottak be az első hírek a Normandia partjai előtt feltűnt hatalmas szövetséges hajóarmadáról. Az első támadó hullámban 175 ezer angol és amerikai katonát, 1500 harckocsit, 10 ezer szállítójárművet és 3000 tüzérségi löveget tett partra a szövetségesek 6480 szállítóhajója és speciális partraszálló eszköze a Cotentin-félsziget Utah, Omaha, Juno, Gold és Sword kódnevű inváziós partszakaszain.

Az inváziós erők sikerrel vetették meg lábukat a normandiai partszakaszon
Fotó: D-Day Victory

 A német védőket meglepte és váratlanul érte az óriási inváziós erő első rohama. 

Egyedül csak az Omaha partszakaszon alakult ki súlyos és válságos helyzet a szövetségesek számára; 

a támadó amerikai katonák soraiban ugyanis a betonbunkerek fedezékéből hevesen tüzelő német géppuskák és lövegek véres rendet vágtak, a D-nap legnagyobb emberveszteségét is itt szenvedték el. Von Rundstedt már a kora reggeli óráktól kezdve határozottan kérte a páncélos erők mielőbbi bevetésének elrendelését Berlintől, ám az OKW főhadiszállásán senkit sem idegesítettek különösebben a Normandiából befutó hírek. Jodl vezérezredes még annak sem látta szükségét, hogy a hajnalba nyúló vezérkari értekezlettől kifáradt Adolf Hitlert felébressze. 

Mire a németek felocsúdtak, a szövetséges csapatok már szilárd hídfőt építettek ki Normandiában
Fotó: D-Day Victory

Emiatt értékes és helyrehozhatatlan órák teltek el. Hitler csak délután négykor adott engedélyt az I. SS-páncéloshadtest Normandiába vezénylésére, de a nyomasztó szövetséges légi fölény miatt a hadtestnek több mint két napjába telt a normandiai front elérése. Mivel az OKW-nek és Hitlernek még napokig az volt a meggyőződése, hogy a normandiai akció csak egy elterelő hadművelet, és a fő támadás továbbra is Pas-de-Calais térségében várható, a páncélostartalékok útba indítására már túl későn került sor. A „leghosszabb nap” döntő és végleges fordulatot hozott a második világháború menetében.