A Föld belseje négy főbb részre bontható: kéregre, köpenyre, folyékony külső magra, valamint főként vasból és nikkelből álló belső magra.
A Föld belső magja ugyanabba az irányba és nagyjából ugyanolyan sebességgel forog, mint a bolygó többi része. Kisebb különbségek azonban előfordulhatnak, és a geológusok sokáig nem tudták eldönteni, hogy a földmag vagy a földfelszín forog-e gyorsabban - írja az IFL Science cikke.
A Föld magjának viselkedését a földrengések keltette szeizmikus hullámok vizsgálatával tudják tanulmányozni; ha a földmagban bármilyen változás történik, az a hullámok terjedésének jeleiből kiolvasható.
John Vidale, a Dél-kaliforniai Egyetem professzora 121 olyan földrengés adatait hasonlította össze, amelyek 1991 és 2023 között keletkeztek a Déli-Sandwich-szigeteken, és amelyek szeizmikus hullámait a világ másik felén, Észak-Amerikában is meg lehetett figyelni. A szeizmikus hullámpárokat a hasonlóság alapján kategorizálták, ami azt jelzi, hogy a mag azonos részein haladtak át. Ezt követően az új eredményeket összevetették a korábbi tanulmányok megállapításaival.
Eszerint a mag 2003 és 2008 között gyorsabban forgott, mint a földköpeny és a földkéreg, ám 2008-tól kezdve valami megváltozott, és a mag forgása lassult a bolygó többi részéhez képest.
A kutatók a forgás sebességének változását a folyékony külső mag kavargó mozgásának, valamint a köpeny és a kéreg sűrűbb részei által kifejtett gravitációs hatásoknak tulajdonítják.
A belső mag forgásának lassulása a tudósok szerint hatással lehet a nappalok hosszára, bár hozzátették, ezek a változások olyan csekélyek, hogy szinte észrevehetetlenek.
A Föld gravitációs terét elsősorban a külső, nem pedig a belső mag mozgásai befolyásolják.
Ennek ellenére lehet, hogy van némi kölcsönhatás a belső mag forgása és a Föld mágneses tere között, és a megfigyelt változás olyan, korábban megmagyarázhatatlan jelenségekhez kapcsolódhat, mint például az északi és a déli mágneses pólus felcserélődése;
az északi mágneses pólust a 19. század elején dokumentálták először, azóta mintegy 2250 kilométert vándorolt, és Kanadából Szibéria felé vette az irányt.
A teljes tanulmány a Nature tudományos folyóiratban olvasható.