Lehagyta a versenyautót egy félelmetes hal

A környezethez való alkalmazkodás, illetve a túlélésért folytatott evolúciós küzdelem számos, az ember számára megdöbbentő tulajdonsággal ruházta fel az állatvilág egyes fajait. A nagy sebesség elérésére való képesség egyaránt hatalmas előnynek számít a zsákmány megszerzésében, vagy éppen fordítva, az erősebb ragadozók előli sikeres menekülésben. A természet néhány csodálatos teremtménye olyan elképesztő sebességteljesítményre képes, amit az ember csak a mérnöki leleményének köszönhető technikai eszközeivel tud elérni, illetve túlszárnyalni.

Az élővilág abszolút sebességbajnoka: a vándorsólyom

A 20. század első évtizedeiben, a motoros repülés hajnalán az első magasba emelkedő repülőgépek legjobb konstrukciói által elért 150-160 km/órás sebesség még világszenzációnak számított. Ezek az első generációs és a kortárs közvélemény által a technikai haladás csúcsaként ünnepelt masinák azonban „állati” hasonlattal élve, csak lassan cammogó lajhároknak számítottak az élővilág leggyorsabb légi akrobatája, a kecses vándorsólyom (Falco peregrinus) mellett. Ez az apró és kultikus ragadozómadár irányított zuhanórepülésben 

képes elérni a 402 km/órás sebességet, ami a földi állatvilág abszolút sebességrekordjának számít.

Az állatvilág verhetetlen sebességrekordere, a vándorsólyom
Fotó: Wikimedia Commons/Carlos Delgado

Vízszintesen repülve is hihetetlenül gyorsan, 170 km/órás sebességgel hasítja a levegőt, miközben elképesztő, akrobatikus manővereket tud megtenni. Nem is csoda, hogy a vándorsólyom zsákmányát alkotó kisebb madaraknak, ha a villámsebes ragadozó repülés közben, a levegőben támad rájuk, szinte zéró a túlélési esélyük. Már az ősi kultúrákban is igen nagy tiszteletnek örvendett, közeli rokona, a szintén rendkívül gyors kerecsensólyom (Falco cherrug) pedig a honfoglaló magyarságnak volt a legendás totemállata, a turul.

A levegőben villámgyors, de ha leszáll, szinte szánalmasan esetlen

A levegő bajnokainak képzeletbeli dobogóján egy nálunk is jól ismert apró madár, a sarlósfecske (Apus apus) áll a második helyen. A mindössze 16-17 cm hosszú madár elnevezése igencsak megtévesztő, mert a látszólagos hasonlóság ellenére semmi köze sincs a valódi fecskefélékhez. A tavasz hírnökeiként oly kedvel villásfarkú füstifecskékhez (Hirundo rustica) való nagy fokú hasonlósága az azonos környezeti körülményekhez való alkalmazkodás, az úgynevezett konvergens evolúció eredménye. 

A sarlósfecske csak testformájában hasonlít a valódi fecskékhez, rendszertanilag azonban a kolibrifélék rokona 
Fotó: Wikimedia Commons

Ez az Eurázsiában elterjedt és a telet Afrikában töltő vándormadár rendszertanilag a kolibrifélékhez (Trochilidae) áll a legközelebb. A sarlósfecske valódi légi akrobata, amely hihetetlen manőverekre képes,

 vízszintesen repülve pedig elérheti akár a 171 km/órás sebességet is. 

A nyári időszakban nálunk is gyakran látható sarlósfecskéknek van még egy másik extrém tulajdonságuk; a levegőben alszanak és párosodnak. Rendkívül rövid és gyenge lábai miatt, ha a földre kényszerül, szinte teljesen tehetetlen, és csak nagyon nehezen tud ismét a levegőbe emelkedni. Ilyenkor fokozottan kitett a ragadozók támadásának.

Kacsalábakkal nemcsak sebesen forogni, de repülni is lehet

A kacsákra többnyire úgy tekintünk, mint barátságosan totyogó és nem éppen a gyorsaságukról híres szárnyasokra. Pedig a látszat ellenére a récefélék (Anatidae) között is akadnak valódi sebességrekorderek. A levegő gyorsasági bajnokainak harmadik helyezettje ugyanis a récefélék egyik képviselője, az örvös bukó (Mergus serrator). A viszonylag termetes, 52-58 cm hosszú, és 70-86 cm-es szárnyfesztávolsággal rendelkező vízimadár irányított zuhanórepülésben képes elérni a 106 km/órás sebességet, ami a légi sebességverseny bronzérmesévé teszi. 

Az örvös bukó nemcsak kitűnő repülő, hanem kiváló búvár is
Fotó: Wikimedia Commons

Legfőbb zsákmányát, a halakat a levegőből támadva zuhanórepüléssel ejti el. Nemcsak kitűnően repül, hanem a vízbe csapódva, illetve a víz alá merülve villámsebes manőverekkel üldözi a zsákmányállatait. A bukóréce a hűvösebb vidékeket kedveli, Skandinávia, a Brit-szigetek és Izland, valamint Észak-Szibéria jelenti a legfőbb elterjedési területét.

A szárazföldek rekordere, a pettyes villám

A szárazföldi állatvilág koronázatlan sebességkirálya a kelet-, és a dél-afrikai szavannák kecses macskaféléje, a gepárd (Acinonyx jubatus). Noha ma már csak az afrikai kontinens területén fordul elő, de korábban Irán, Pakisztán és India területén is honos fajnak számított. Az afrikai nagymacskafélék (Felidae) közül a gepárd számít a legkisebbnek az oroszlánhoz (Panthera leo) és a leopárdhoz (Panthera pardus) képest. A kifejlett egyedek fej és törzshossza átlagosan 110-150 cm közötti, amihez még hozzájön a pamacsos végű 60-80 cm hosszú farok is. 

A gepárd csak rövidtávú futásra képes, ekkor azonban elérheti a 110 - 120 km/óra közötti sebességtartományt 
Fotó: Wikimedia Commons

A gepárd az egyetlen olyan macskaféle, amely a zsákmányát nem lesből lopakodva, illetve, mint az oroszlán falkában, hanem a fölényes gyorsulását, továbbá rendkívüli sebességét kihasználva vágtázva, lerohanva ejti el.

 A mérések szerint a gepárd rövidtávon képes akár a hihetetlen 110-120 km/órás sebességre is felgyorsulni, 

és ezzel őt tekinthetjük a szárazföldi élővilág abszolút sebességbajnokának. A csúcssebességét viszont csak nagyon rövid ideig képes fenntartani, mert az erőkifejtéstől annyira felhevül a teste, hogyha nem állna meg, elpusztulna. 

A gepárd a délkelet-afrikai szavannák lakója
Fotó: Wikimedia Commons

Ezért is szokott előfordulni, hogy ha az üldözőbe vett zsákmány, például egy impala képes sorozatban kicselezni a gepárdot, az inkább abbahagyja a hajszát és megáll. A gepárd másik figyelemre méltó tulajdonsága, hogy még amikor maximális sebességgel rohan, akkor is képes sebességének lecsökkentése nélkül a hirtelen irányváltásokra, amit a farkával irányít.

Száguldásra tenyésztették, a sebesség a lételeme

A szárazföldi állati Forma-1 második helyezettje a galoppversenyek sztárja, az angol telivér. A földtörténeti harmadidő, a kainozoikum második felében még annyira elterjedt lóféléknek (Equuidae) mára már csak egyetlen faja, a háziasított Equus caballus mardt fenn. A tenyésztésnek köszönhetően a „házi” lónak számos fajtája létezik. Az angol telivért az úgynevezett melegvérű telivérek közül az arabs lovakból tenyésztették ki a 17. és a 18. század fordulóján. Valamennyi mai fajtatiszta angol telivér három ősre tudja visszavezetni a származását, az 1687-ben török hadizsákmányból Angliába került Berley Turk, valamint az 1706-ban Arábiából importált Darley Arabian, illetve Godolphin Arabian nevű telivérekre. 

Az angol telivért nem véletlenül alkalmazzák versenylóként, a gepárd után ez a lófajta a második leggyorsabb szárazföldi állat
Fotó: Wikimedia Commons

A rendkívül szép állású és nyaktűzésű fajtát a 18. század eleje óta kifejezetten gyorsasági versenyzésre tenyésztették tovább, így nem véletlen, hogy az angol telivér a második legsebesebb szárazföldi gerinces a gepárd után. 

Az angol telivér hosszú vágtában 70-80 km/órás sebességre képes felgyorsulni, ezért is számít a legnépszerűbb versenylófajtának. 

Az 1791 óta vezetett angliai méneskönyvbe, a híres General Stud Book-ba mind a mai napig bejegyzik az összes fajtiszta angol telivér adatait.

A legkitartóbb sebességbajnok: villás szarvú antilop

Amíg a gepárd csak egész rövid ideig képes maximális sebességgel futni, és az angol telivéreknek sem korlátlan a száguldási idejük, addig velük szemben az észak-amerikai kontinens honos villás szarvú antilop (Atilopcarpa americana) elképesztően hosszútávon képes fenntartani rendkívül magas sebességét. Ahogy a sarlósfecskénél, úgy a villás szarvú antilopnál is megtévesztő az elnevezése, ugyanis a fajnevével ellentétben nem az afrikai és eurázsiai antilopok, hanem a szarvasfélék (Cervidae) közvetlen rokona. 

A villásszarvú antilop a szarvasfélék rokonságába tartozik
Fotó: Wikimedia Commons/Public Domain/Alan D. Wilson

A villásszarvú antilopot ha üldözik, csaknem egy angol telivér sebességére, mintegy 70 km/órára képes felgyorsulni, 

és ezt az iramot akár 20-30 kilométeres távon is tartani tudja. 

A villás szarvú antilopot, ezt a figyelemre méltó futóbajnokot az 1920-as, 30-as évekre a kíméletlen vadászat csaknem teljesen kiirtotta az észak-amerikai kontinensről. A szigorú természetvédelmi intézkedéseknek köszönhetően a földrész jelenlegi állománya napjainkra elérte a 450 ezres egyedszámot. 

A világtenger abszolút rekordere: a fekete marlin

Amíg a szárazföldi állatoknak a gyors mozgás során a gravitációval, addig az óceáni sebességbajnokoknak a víz közegellenállásával kell megküzdeniük. A víz hozzávetőleg 820-szor sűrűbb a levegőnél, közegellenállásának erejét mi is könnyen megtapasztalhatjuk, ha például a tengerparton térdig érő vízben próbálunk meg futni. Erre vezethető vissza, hogy a sebesen úszó tengeri állatok testformája tökéletes hidrodinamikai adaptációnak tekinthető, ami hosszú evolúciós fejlődés eredményeként alakult ki. A gyorsan úszó halak, mint például a makrélafélék vagy egyes cápafajok torpedó formájú és/vagy keskeny keresztmetszetű törzse mind a közegellenállás leküzdését szolgálják. 

A fekete marlin testformája a nagy sebességű úszáshoz való tökéletes hidrodinamikai adaptáció
Fotó: Wikimedia Commons

Az ebből a szempontból sokkal könnyebb terepnek számító szárazföldön is rendkívüli teljesítmény elérni egy tempósan haladó autó sebességét, ám az óceán felszíne alatt ez még sokkal nehezebb feladatnak számít. A világtenger abszolút sebességrekordere, a fekete marlin (Istiompax indica) sokak számára lehet ismerős Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger című világhíres kisregényéből. A fekete marlin nemcsak az óceán leggyorsabb, hanem az egyik legméretesebb csontos hala is egyben. A kifejlett példányok testhossza meghaladhatja a 4,6 métert, a testtömegük pedig a 700 kilogrammot. 

Vízből kivetődő kardhal
Fotó: Adriatic Explorers - Marine Life & Wrecks

A trópusi vizekben és a partoktól távoli nyílt óceáni térségekben vadászó fekete marlin a zsákmány üldözése közben bőven 100 km/óra feletti sebességgel hasítja a vizet. Rövidtávon felgyorsulva 

az eddig mért legnagyobb, 134 km/órás sebességével 

a fekete marlint tekinthetjük a világtenger és a földkerekség messze leggyorsabb állatának.

Az ellenségeit könnyen lerázza, de a halpiacok elől nem tud elmenekülni

Az óceáni sebességverseny ezüstérmese, a kékúszójú tonhal (Thunnus thynnus) a száguldás tempóját tekintve nem sokkal marad le a fekete marlintól. Ez a méretes és rendkívül szép formájú ragadozó a makrélafélék családjának (Scombridae) legnagyobb faja, egyes példányainak testhossza meghaladhatja a négy métert is. Sajnos, napjainkban egyre kevesebb az esélyük e testméret elérésére, mivel a kékúszójú tonhalak a kereskedelmi halászat elsődleges célpontjai rendkívül értékes, szinte aranyárban mért húsuk miatt. 

Kékúszójú tonhalak rajban
Fotó: Adriatic Explorers Marine Life & Wrecks

A közép-atlanti régióban, valamint a Földközi-tengerben él a legnagyobb állományuk, bár a halászat jelentősen megcsappantotta a populáció egyedszámát. A nyílt tengeri életmódot folytató kékúszójú tonhalak rajban vadásznak a halakból álló zsákmányukra, amelyeket fölényes sebességüket kihasználva ejtenek el. A zsákmány üldözése közben a kékúszójú tonhal is gyakran átlépi a 100 km/órás sebességhatárt, 

a rekord amit lemértek ennél a fajnál, 117 km/óra volt. 

Érdekes tulajdonsága, hogy a csontos halak túlnyomó többségével szemben egy speciális vércirkulációs rendszernek köszönhetően egyes testtájait képes a környezeténél magasabb állandó testhőmérsékleten tartani, részben ennek is tudható be a hihetetlen aktivitása.

A kék villám, amelynek állkapcsából nincsen menekvés

A világtenger legrettegettebb ragadozócsoportját kétség kívül a cápaalakúak ( Selachiimorpha) alkotják. Noha a közvélemény jelentősen túlbecsüli a cápák veszélyességét, kétségtelen tény, hogy e gyorsúszású és a tengeri táplálékpiramis tetején álló ragadozók közül néhányan az óceánok leggyorsabb lényei közé tartoznak. 

A fekete marlin és kékúszójú tonhal mellett akad egy cápa is, ami ugyancsak a top sebességrekorderek közé tartozik. 

A röviduszonyú makócápa (Isurus oxyrhincus) neve ugyancsak ismerősen csenghet a szépirodalmat kedvelők körében Hemingway regényéből, hiszen ő volt aki Santiagót, az öreg halászt megfosztotta élete legnagyobb fogásától, a hatalmas fekete marlintól. 

A röviduszonyú makó rövidtávon a 90 km/órás sebességet is elérheti
Fotó: Elasmodiver/Walter Heim

A röviduszonyú makó kozmopolita cápafaj, amely minden olyan nyílt tengeri térségben előfordulhat, ahol a víz felszíni hőmérséklete nem csökken tartósan + 16 Celsius fok alá. A makó testfelépítése a nagy sebességű úszás evolúciós mesterműve, megnyúlt torpedószerű törzse és vékony, a tonhalakéra emlékeztető holdsarlószerű farokúszója egyaránt a szélvész gyorsaságú úszást szolgálja. A makót nem véletlenül emlegetik a tengerek gepárdjaként, hiszen szárazföldi névrokonához hasonlóan a nagyobb testű és igencsak fürge csontos halakból, makrélákból, kardos és tonhalakból álló zsákmányát az áldozatait lerohanva, illetve kitartóan üldözve ejti el. 

Kardhalat elejtő röviduszonyú makó
Fotó: Adriatic Explorers - Marine Life & Wrecks

Rövidebb távon képes 90 km/órás sebességre is felgyorsulni, 

és amikor üldözés közben szorosan a felszín felett siklik, egy-egy hullámtól „gellert” kapva akár 4-5 méter magasra kivetődik a vízből. A makó nevéből azonban senki se asszociáljon hazánk híres hagymatermesztő városára, mert az elnevezése a polinéz mako-mako szóból származik, ami magyarul emberevőt jelent.