Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az 1054-es nagy egyházszakadás (skizma) előzményei évszázadokra nyúlnak vissza. A keresztények szabad vallásgyakorlását a Római Birodalomban a 313-as milánói ediktumban Nagy Konstantin császár engedélyezte, azonban a közhiedelemmel ellentétben csak Theodosius császár tette államvallássá 380-ban. Az ő halála után, 395-ben a birodalom két részre szakadt, és a nyugat-római császárság 476-ban meg is szűnt, amikor Odoaker germán vezér megfosztotta hatalmától az utolsó császárt, a kiskorú Romulus Augustulust.
Keleten azonban még majdnem egy évezredig fennmaradt a hellenisztikus hagyományokra alapozó, teljesen görög nyelvűvé vált, de a római jogot és közigazgatást átvevő Bizánci Birodalom, amelynek fővárosát 330-ban Nagy Konstantin császár alapította.
Bizáncban, ahol a világi hatalom befolyása igen erős volt az egyházra, ragaszkodtak ahhoz, hogy az egyházat öt rangban egyenlő patriarchátus (Róma, Konstantinápoly, Antiochia, Alexandria és Jeruzsálem) irányítsa, amelyek egyházkormányzati téren nem avatkozhatnak bele egymás ügyeibe. Nyugaton ellenben Róma püspöke Szent Péter utódaként már a 4. században kinyilatkoztatta főségét a többi püspökkel szemben, és ezt – mivel a Nyugat-Római Birodalom romjain születő új államok uralkodói rá voltak szorulva az egyház támogatására – sikerült is elismertetnie, centralizált egyházszervezetet kiépítenie.
A keresztény Kelet és Nyugat a következő évszázadokban eltérő módon fejlődött.
Az érintkezés egyre nehezebbé és ritkábbá vált, nőttek a különbségek a liturgiában (például az áldozás gyakorlatában, az igehirdetés nyelvében) és az egyház szervezetében, másként alakult a szerzetesség intézménye, a cölibátus engedélyezése, illetve tiltása. Mindez tükröződött a hitvitákban is, így például a képrombolás kérdésében és az úgynevezett filioque (és a Fiútól) vitában. Ez utóbbiban a nyugatiak ma is azt az álláspontot vallják, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, a keletiek szerint viszont az Atyától, a Fiú által.
Az ellentétek még jobban kiéleződtek azután, hogy I. (Nagy) Károly frank uralkodó bevonult Rómába és visszahelyezte trónjára a korábban lemondatott III. Leó pápát, aki hálából 800-ban császárrá koronázta – ezt ugyanis Bizáncban a Nyugat-Római Birodalom felélesztésére tett kísérletként élték meg. Bár Károly igyekezett kerülni a keleti egyházzal való nyílt konfrontációt, a konfliktusok egyre gyakoribbá váltak, különösen azt követően, hogy a kilencedik században új államok jöttek létre Európa perifériáján, melyekre mind Róma, mind Bizánc igyekezett befolyását kiterjeszteni. I. (Szent) Miklós pápa 867-ben érvénytelennek nyilvánította Ignatiosz konstantinápolyi pátriárka elmozdítását és utóda, Photiosz megválasztását, mert az Róma megkérdezése és beleegyezése nélkül történt. Válaszul
Photiosz azt követelte, hogy Róma mondjon le elsőbbségi igényéről, és miután Miklós erre nem volt hajlandó, a bizánci zsinat kiközösítette. Ezt 880-ban visszavonták ugyan, de a viszony igen feszült maradt.
1053-ban minden addiginál élesebb vita bontakozott ki, miután a Dél-Itáliában a normannok ellen harcoló bizánci és pápai seregek vereséget szenvedtek. A kezdetben levelek útján zajló polémiában a felek kölcsönösen egymást vádolták a kudarc miatt, idővel felhánytorgatták az évszázadok óta meglévő teológiai és liturgiai különbségeket, végül Kerulláriosz konstantinápolyi pátriárka bezáratta városában a latin szertartású templomokat.
IX. Leó pápa 1054 márciusában legátusokat küldött a helyzet rendezésére, de a küldetés kudarcba fulladt, mert a kompromisszumtól mindkét fél elzárkózott,
ráadásul a pátriárka és a pápai delegációt vezető, igen kevés diplomáciai érzékkel megáldott Umberto di Silva Candida bíboros kölcsönösen sértegette egymást.
A helyzet annyira elfajult, hogy a bíboros 1054. július 16-án a szombati liturgia alatt felhelyezte Konstantinápoly főtemploma, a Hagia Sophia oltárára a pátriárkát kiközösítő bullát. Jóllehet a következmények ismeretében ennek már nincs jelentősége, de eljárásának jogossága vitatható volt, mert megbízatása csak tárgyalásra szólt, és – bár ezt nem tudhatta – a pápa ekkor már három hónapja halott volt.
A legátusok testi épségüket féltve azonnal el is utaztak a forrongó városból, ahol a Kerulláriosz által összehívott zsinat július 24-én ünnepélyesen exkommunikálta a pápai küldöttség tagjait és támogatóit, azaz magát a pápát is.
A történtek súlyossága a kortársakban nem is tudatosult, Bizánc és Róma a keresztes hadjáratok megindulásakor, a 11. század végén még együttműködött, de a folytatódó viták, majd Konstantinápoly elfoglalása és kirablása az 1204-es negyedik keresztes hadjáratban véglegessé tette a szakadást.
Az 1274. évi lyoni és az 1439. évi firenzei zsinaton szóba került, hogy a törököktől fenyegetett görögkeleti egyház csatlakozzon Rómához, ám ők végül „inkább választották a szultán turbánját, mint a pápa tiaráját”.
A viszony csak a 20. század második felében kezdett javulni. Szent VI. Pál pápa és Athénagorasz konstantinápolyi pátriárka 1964-ben találkozott egymással, a következő évben kölcsönösen visszavonták az 1054-es kiközösítést. 2016 februárjában Ferenc pápa és Kirill orosz pátriárka a havannai repülőtéren folytatott megbeszélést – ez volt az első alkalom az 1054-es egyházszakadás óta, hogy a katolikus egyház feje és az orosz ortodox egyház vezetője találkozott egymással.
(MTVA Sajtóarchívum)
